A zsidó, aki Neokohnt csinált a Horthy-korban

135 éve született Schönfeld József, a két háború közti jobboldali cionizmus kiemelkedő alakja és a Zsidó Szemle főszerkesztője.

Schönfeld József egyike azoknak a személyeknek, akik egykoron meghatározták a magyar-zsidó közéletet, ám mára még a történészek között is kevesen ismerik a nevét.

1884. december 4-én született a polgári naptár szerint a kárpátaljai Tiszapéterfalván, és 1935. június 17-én hunyt el Budapesten. Mai ismeretlenségének dacára lapja, a Zsidó Szemle — ezen a címen 1911 januárjától a magyarországi cionisták félhivatalos közlönye, 1939-ben más zsidó lapokkal együtt megszűnik, s nem keverendő össze a Magyar-Zsidó Szemlével — a liberális és asszimilációpárti Egyenlőség megkerülhetetlen ellenpólusa volt, s a magyar zsidóság helyzetének

kíméletlenül őszinte leírásával gyakorta idegesítették fel az általuk csak „sípuccának” nevezett fősodratú liberális zsidó vezetőket.

Igaz, akkoriban még nem volt Facebook, ahol a hőbörgés teret kaphatott volna, ám a tény, hogy az Egyenlőség nem volt hajlandó leírni a Zsidó Szemle nevét, és hogy cserébe a Zsidó Szemle nagyrészt csak „E—„-ként utalt az Egyenlőségre — és „a szabolcsigyerekként” Szabolcsi Lajos főszerkesztőre, Szabolcsi Miksa fiára — kellőképpen érzékelteti a derűs hangulatot a két orgánum között.

Pedig a két lapot sokkal több kötötte össze, mint ami elválasztotta. Mind a két lap lelkesedett a héber kultúra iránt: Szabolcsi Lajos lelkesen fordította a Talmudot, a Zsidó Szemle pedig lelkesen korrigálta Szabolcsi hibáit. Az Egyenlőség gyakorta idézte Chaim Nachman Bialik héber költő verseit, a Zsidó Szemle pedig felhívta laptársának figyelmét, hogy Bialik bizony a cionizmus híve — utóbbi az Egyenlőség számára egy az egyben szitokszó volt, melyhez egyéb jelzőket sem kellett fűzni. (Igaz, néha fűztek: „bolondgomba”, „őrültség”, „árulás”, „defétizmus”).

Schönfeld József. Fotó: Zsidó Szemle

Emellett mind a két lap meg volt róla győződve, hogy magyar zsidók magyar patrióták is. Az Egyenlőség ezt mai szemmel kissé komikus nacionalizmussal végezte, de a Zsidó Szemle is közölt cikket Trianon fájdalmáról, bizonygatta, hogy a határon túli zsidóság megtartja magyar kultúráját, és felszólalt az antiszemita jogfosztással és a fehérterror egyes eseményeivel szemben. Az öndefiníciót persze nem fogadta el egymástól a két lap: az Egyenlőség szerint a cionisták „kiiratkoztak a magyarságból”, a cionisták szerint pedig az asszimilánsok voltak nevetséges lázálmokat kergetők „hazaffyak”. Pusztán a történész tudja, hogy a külső világ számára mind a két lap egy kategóriába került: zsidók voltak.

„Felekezeti hajótöröttek”

Schönfeld jogot végzett Budapesten, és a Makkabea alapító tagja volt idősebb testvérével, Schönfeld Áron besztercebányai főrabbival együtt. A Zsidó Szemle leghosszabb időn keresztül működő főszerkesztője Schönfeld volt, noha mások is betöltötték pár évig ezt a pozíciót, például a még kevésbé ismert Lukács Leó, vagy a kissé jobban ismert Richtmann Mózes rabbi.

Újságírói gárdája a cionista mozgalom híveiből verbuválódott, de írt a Zsidó Szemlébe többek között ezen sorok írójának egyik felmenője is. Mások viszont csak álnéven mertek írni a lapba, és olvasni is titokban olvasták — az Egyenlőség ugyanis igen hamar tollvégre vette azokat a híresebb zsidó közszereplőket, akiknek cionista szimpátiái kitudódtak.

Így járt példának okáért a neves nyíregyházi rabbi és mártír, Bernstein Béla, de az ínyenceknek érdemes fellapozniuk azt a több oldalas verbális kivégzést is, amit Hajdu Miklós újságíró, az Egyenlőség egykori munkatársa kapott, amiért cionisták körében mert mutatkozni. (Lásd az Egyenlőség 1916. április 16-i számát). A hóhérmunkát Gábor Andor végezte el, kioktatva hazafiasságból Hajdut — s mindez ironikus, hiszen Gábor nem sokkal később a kommunizmus hamis világmegváltásának hívévé szegődött, s ki is tartott mellette egy életen át, míg Hajdu alijázott, és Izraelben is a magyar nyelven óvta a zsidó értékeket.

Schönfeld maga az asszimiláció kérlelhetetlen kritikusa volt, s egyben a jobboldali cionista irányzat talán legnevesebb hazai híve.

Természetesen voltak még fontos, jobboldali cionista írók hazánkban, például Szilágyi Dénes vagy Gellért Pál, ám egyikőjük sem töltött be olyan prominens szerepet a magyar-zsidó közéletben, mint Schönfeld. Persze a prominens relatív szó: a „sípuccában” sokáig bizonyosan lenézték Schönfeldéket, „felekezeti hajótöröttnek” nevezve őket, mely jelzőt a cionista újságírók egyébként büszkén felvállalták. Ez a kapcsolat később megenyhült, első nekrológját Stern Samu pesti izraelita hitközségi elnök írta.

Aki fegyverrel védte a magyar zsidókat a pogromok ellen

140 éve született Beregi Ármin, aki fegyveres cionista karhatalommal védte meg a vidéki zsidóságot a Károlyi-forradalom alatt.

„Az első lépés az őszinte színvallomás”

Schönfeld két könyvet is írt, Vissza a gettóba (1919) és Harcban a zsidóságért (1928) címmel, továbbá ő fordította le Herzl Tivadar Zsidó államát is. Előbbi könyvéről nemrég remek elemzést adott Pelle János történész és lapunk munkatársa a Kommentár folyóiratban, utóbbi munkája pedig online is elérhető, és megéri az olvasgatást. Schönfeld ugyanis olyan hangot képviselt a magyar-zsidó sajtóban, mely humorával és éleslátásával párját ritkította. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Schönfeld egy időben zsidó humorlapot is szerkesztett Gólem címmel).

Publicisztikájáról itt teljes képet adni helyszűkében nem lehet, ám érdemes néhány lényegi gondolatát idézni. Schönfeld világnézetét három felismerés határozta meg: 1. a dualizmus liberális légkörének a zsidóságra gyakorolt lassan morzsoló hatása, 2. a zsidó fiatalság radikális baloldali irányok felé való áramlásának negatív jelensége, és végül 3. hogy olyan erős az antiszemitizmus, hogy arra a megoldás egyedül a cionizmus és az alija lehet. (Utóbbi megállapítását a korszak antiszemitizmusának tükrében kell értelmezni).

Schönfeld értékelését az összeomlás előtti liberalizmusról remekül szemlélteti az írás, melyet az úgynevezett Ágoston-vitában közölt 1917-ben, s melyben lényegretörő sorokat fogalmazott meg a magyar zsidóság akkori helyzetéről:

„Beteg a magyar zsidóság és nem akarja elhinni. . . . Nem látok benne semmi antiszemitizmust, ha valaki becsületesen felveti a kérdést és élére állítja azt, főleg a szabadgondolkodó radikális táborokban menedéket kereső zsidók előtt, mondván . . . »[Ha] él bennetek valami titkos érzelem, mely a felekezeti kapcson felül is odafűz benneteket a zsidósághoz, akkor nevezzétek nevénél a gyermeket, akkor legyetek nyíltan nemzeti, vagy ha ez kényelmetlen rátok, akkor faji, vagy népeszme alapján álló zsidók, és akkor . . . valljátok magatokat nyíltan cionistának!« . . . Ez a kérdés! És becsületes beszéd. Feleletet rá a magyar zsidóság vezérei nem tudnak, és nem akarnak adni, illetve azt hiszik, hogy az is felelet, ha azt mondják, hogy nincs zsidókérdés! Ez struccpolitika! Van zsidókérdés. Van! S a zsidókérdés megoldásában az első lépés – az őszinte színvallomás. . . . [A] kérdés: vagy asszimiláció és kikeresztelkedés, vagy pedig cionista zsidóság. A zsidók nemesebb része ez utóbbi utat fogja választani”.

Sorai természetesen megdöbbentően hatnak, ha az ember nem tudja, hogy a „zsidókérdésről” való diskurzus a korabeli cionisták kedvelt témája volt, melyben érdekes módon éppen az antiszemiták és a polgári radikálisok bizonyultak partnernek.

Természetesen mind a három csoportnak eltérő megfontolásai voltak erre: a cionisták féltették a zsidó népet az asszimilációtól, a polgári radikálisoknak nem tetszettek a zsidó nagytőkések, az antiszemiták pedig egyszerűen gyűlölték a zsidókat. Ennek ellenére az olyan liberális zsidókban, mint Szabolcsi, a fenti sorok felháborodást keltettek, és pusztán 1941-ben, emlékiratainak bemutatóján látta be, hogy tévedett: „Ma, a harmincas évtized végén [sic!], visszatekintve erre az érvelésre, valami rózsaszínű álomnak, gyermeteg dadogásnak hat. Nincs zsidókérdés? . . . Micsoda naivitás!”

A zsidó, aki ötvözni akarta a szocializmust és a cionizmust

Mik voltak a baloldali cionizmus szellemi gyökerei és a belső ellentmondásai? Veszprémy László Bernát írása.

„Sosem voltam forradalmi szellem”

Schönfeldet azonban nem csak az zavarta, hogy a zsidóság körül forrongó valós társadalmi feszültségeket figyelmen kívül hagyta a fősodratú „felekezeti” vezetés, hanem hogy a fiatalságot nem tudták megszólítani, és ezért sok fiatal zsidó a baloldali, felforgató eszmék hívéül szegődött. Schönfeld maga bevallotta, hogy „sosem voltam forradalmi szellem”, és már egytemistaként kérte zsidó társait, hogy ne a radikálisan baloldali — és anticionista — Galilei-körbe, hanem a cionista mozgalomba lépjenek be.

Schönfeld a korabeli divatos „nemzedék-magyarázatnak” megfelelően kapcsolatot talált az identitásukból túl sokat feladó liberális atyák és az identitás terén elégtelen nevelést kapó, szocializmus karjaiba hulló fiak között. Amennyiben egy Szekfű Gyula tételeire emlékezteti az olvasót, nem téved.

Schönfeld – aki 1921-ben 37 évével a jóval idősebb cionisták közé tartozott – érezvén, hogy nem beszélhet a harmadik nemzedék nevében, Szekfűről írt, méltató recenziójában deklarálta is, hogy a harmadik, destruktív nemzedékkel szakított a negyedik, cionista zsidó nemzedék, és „ez a legújabb zsidó generáció . . . bizonyára Pethő Sándor előtt is szimpatikus lesz!” (Pethő ekkor még antiszemita publicistaként volt ismert, és nem a náciellenes újságíróként, akivé később vált).

Az internacionalizmus felé sodródás mindenesetre metsző kritikát kapott Schönfeld tollából: „A vagyonelosztás elmélete . . . elsősorban azoknál talál talajra, akiknek nincs felosztani valójuk, akik az osztozkodásnál tehát csak nyerhetnek. A nemzeti eszme elhalványosítása, illetve eltörlése, a nemzetköziség, a vallásközösség, vagy vallás eltörlésének gondolata, sőt a világnyelvnek az eszméje csak zsidóktól származhatott és származott . . . a vagyontalanok lelkesedéssel hirdetik és követelik a vagyonközösséget, a nemzeti lét nélküliek még nagyobb elszántsággal követelik a nemzet-közösséget”.

Mint a cionista író levonta a konklúziót, „a magyar zsidóság nagy részét tehát a zsidó öntudat és pedig a zsidó nemzeti öntudat teljes hiánya vezette az ún. destruktív áramlatok ölébe”. Ezért tehát hiába nem szocialista a zsidóság, „a radikális politikai pártok élén mindenütt zsidó intellektüelekt találunk”, és ha „a helyzet mégis ez”, akkor

„a harc a zsidóság ellen folyik, a zsidóságnak tehát nyíltan állást kell foglalnia ezen áramlatokkal szemben és tisztáznia kell a maga álláspontját”.

S bár sorait értelmezhetnénk úgy, hogy egy konzervatív zsidó magáévá tette a korszak antiszemita sztereotípiáit nacionalista felbuzdulásában, érdemes megjegyezni, hogy nagy ellenfele, Szabolcsi emlékiratában ugyanerre a konklúzióra jutott, csak húsz évvel később: „Van egy pont, ahol nem menekülhetünk a [baloldaliság] vád[ja] alól . . . Nem törődtünk a fiatalsággal. Nem neveltük eléggé zsidónak: ezért . . . lettek belőlük kommunisták”.

A cionistákat is üldözték a Tanácsköztársaság alatt

A kommunisták célzottan üldözték a cionista mozgalmat 1919-ben.

„Üsse őket arcon, vagy . . . költözzön Jeruzsálembe”

Schönfeld a tanácsköztársaság alatt rejtőzködni kényszerült. A Zsidó Szemle pár száma új néven még megjelent a kommün alatt — minden bizonnyal szigorú kommunista nyomás alatt, mint ahogyan az Egyenlőség és más lapok is –, majd — állítólag Szamuely Tibor személyes utasítására — betiltották a zsidó sajtót.

A kommün alatt Schönfeld vidékre, Vas vármegyébe költöztette a családját, és ahogy más cionisták, mint Komoly — ekkor még Kohn — Ottó, magukban dühöngtek: „Mikor [a kommunista] plakátokat olvastam, összeszorult a kezem és úgy éreztem, hogy most az egész magyar zsidóságnak egy nagy ellenforradalmi akcióba kellene egyesülnie, hogy a zsidóság vessen véget ennek a rája nézve végzetessé válható éretlen garázdálkodásnak”.

Zsidó Szemle és az Egyenlőség fehérterror és korai Horthy-kor alatti számainak összehasonlítása érdekes ellentmondásokra mutat: az Egyenlőség elsősorban a vidéki antiszemita atrocitásokra koncentrált, míg a Zsidó Szemle a korrupció („panamázás”) feltárásának szentelt külön rovatot, illetve az önvédelem és az alijázás lehetőségeit mutatta be.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Zsidó Szemlét ne érdekelték volna a megvert vagy megölt zsidók, de az antiszemitizmus elleni verbális fellépést teljesen feleslegesnek ítélte.

Schönfeld cikket írt Az antiszemitizmus elleni küzdelem céltalansága címmel, és a lap máshol is arra jutott, hogy „az antiszemitáknak mi úgysem tudunk felelni, azok nem hagyják magukat meggyőződni – kár tehát az erőlködésért és a pénzért”. A lap inkább azt propagálta, hogy ha valakinek nem tetszenek a fajvédők, akkor „üsse őket arcon, vagy hagyja itt őket, és költözzön Jeruzsálembe”.

Ironikus módon ebben a fajvédők sem gondolkodtak másképp, és akkoriban sokan „zavarták haza” a zsidókat Palesztinába, többek között Gömbös Gyula fajvédő politikus is. Schönfeld Gömbösnek — aki többször hivatkozott a cionizmusra, mint a zsidókérdés „megoldására” — ironikus választ írt: „Figyelmeztetni kívánjuk a képviselő urat, hogy a cionizmus nem az antiszemitákat, hanem a zsidó nép jövőjét szolgáló mozgalom”. Ennek ellenére Schönfeld abban is talált némi fanyar humort, mikor hat zsidó alijázási lehetőséget kapott — és élt vele — 1921-ben:

„Gömbös Gyula nemzetgyűlési képviselő úrnak tisztelettel jelentem, hogy hat zsidóval kevesebb van az országban. Salom!”

A politikát tekintve Schönfeld amolyan senki földjére helyezkedett, ugyanis a lap — némi önellentmondásba keveredve, hiszen a dualizmus alatt még a polgári radikális ellenzékkel ápolt jó viszonyt — a dualizmus liberális elitjét sírta vissza, ők azonban már nem voltak politikai tényezők. Abban viszont Schönfeld biztos volt, hogy a liberális pártokat — főleg zsidó politikusaikat — nem akarta támogatni, ugyanis ők asszimiláns, anticionista politikát követtek.

A Zsidó Szemle szerint eleve csak akkor kellett részt venni egy zsidónak a politikában, ha a zsidóságot érintő kérdésekről volt szó: „A cionizmus arra tanít, hogy legyünk szerények más népekkel szemben, szeressük és tiszteljük azok hagyományait, és a legnagyobbfokú tapintatlanságnak hirdeti, ha más népek berendezkedését mi zsidók akarjuk megváltoztatni”.

Mindenesetre arról, hogy miképp is hatott a Zsidó Szemle a korabeli zsidó olvasó számára, a Pápáról Izraelbe került Amir Grünwald beszélt emlékezésében:

„Egy nap a kezembe került a Zsidó Szemle egy száma. Ez volt az egyetlen cionista hetilap, és itt hallottam először a cionizmusról. Teljesen lenyűgözött a lap. Pontosan az volt, amit kerestem: zsidó tudat, zsidó büszkeség, identitás és kötődés. Gondjaim véget értek, végre értelmet nyert az életem”.

Miért segített egy izraeli az emigráns Horthynak vízumot szerezni ?

110 éve született Reuven Hecht, az izraeli politikus, aki a Horthy-család barátja lett. Veszprémy László Bernát írása.

„Egyenes úton egy görbe világban”

Schönfeld szocializmus-ellenes nézetei okán nem túl meglepő módon közel került a Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij neve által fémjelezett jobboldali cionista irányzathoz, a revizionizmushoz, melynek egy időben deklaráltan hazai képviselője is volt. A lap 1923-ban még csak feltette a kérdést: „Ki az a Jabotinszky?” A „magával ragadó szónok” bemutatását követően még pironkodva hozzátette a lap, hogy „felfogását nem tesszük magunkévá”, és máshol is szabadkoztak, hogy csak az objektív tájékoztatás céljából mutatják be a „kalandos életű zsidó vezért”, a „zsidó Mussolinit”. (Utóbbi hasonlatot feldobja a lap, majd elveti azzal, hogy a cionizmusban nincs helye a fasizmusnak).

1930-ban részt vesz a revizionisták prágai konferenciáján, személyesen is találkozik Zsabotyinszkijjel, akit a magyar zsidóság helyzetéről informálta egy hajnalig tartó kávézás (!) mellett. A lap G. Gerő László fordításában közölte is a zsidó vezető Nagy-Izraelhez szóló versének magyar fordítását: „A Jordán két partjáról rivalg a dal / Enyém a jobb és enyém a bal!” Ekkoriban a jobboldali cionizmus olyan nagy nevei is interjút adtak a Zsidó Szemlének vagy fordításaik megjelentek benne, mint Joszef Klausner, Wolfgang von Weisl, Abba Achimeir vagy Itamár Ben-Avi. Mikor 1933-ban Zsabotyinszkij egyoldalúan átveszi a revizionista mozgalom teljes vezetését, Schönfeld már nem ért vele egyet, elhatárolódik lapjában.

Schönfeld élete derekán, éppen ötvenévesen hunyt el 1935 nyarán Budapesten. Temetésén a korabeli zsidó közélet színe-java megjelent, barátai „profétai tehetséget”, „igazi konzervatív lelket” gyászoltak benne, vitapartnerei — így Szabolcsi — „nagy tehetségű ellenfelet” gyászoltak benne.

Vázsonyi János okkal írhatta, hogy „egyenes úton járt egy görbe világban”.

A lapot annak bezárásáig özvegye és lánya, az ekkor írói tehetségét próbálgató Zsuzsanna vitte tovább. A háborút követően a Zsidó Szemle még két évfolyamot megélt lánya szerkesztésében, aki 1948-ban alijázott, a híres Altalenán érkezve Izraelbe.

A hatalmas életműről, cikkek százait maga mögött hagyó Schönfeldről olvasva inkább az a megdöbbentő, hogyan övezheti ilyen mély hallgatás a korszak meghatározó zsidó közéleti figuráját a népszerű történeti emlékezetben. Ugyan szaktanulmányok és PhD-dolgozatok helyenként említik, néha mélyebben is bemutatják írásait — így például Zima András történész értekezése –, Schönfeldet összességében elfelejtette a hazai zsidó közélet.

Írásaival természetesen nem kell mindenhol egyetérteni, pusztán érdekfeszítő és frissítő lehet olvasni a korabeli, liberális dominanciájú kórusból kiéneklő hangot. Bizonyos kérdésekben nyilván tévedett, bizonyos kérdésekben pedig szinte egyedül ő látott tisztán. Munkásságának fő értékei a szenvtelen helyzetelemzés, a dogmáktól való — már-már dacos — elrugaszkodás és a különböző világmegváltó eszmék szirénhangjának való szilárd ellenállás.

Schönfeld nem akarta mások számára megváltoztatni a világot, csak egy szeletjét akarta megőrizni népének: a mai Izrael államot. Szellemisége egy kicsit a miénk is, bizonyos értelemben az ő munkásságát is követjük, amikor a Neokohnt írjuk.

Kapcsolódó cikkeink