A zsidó, aki ötvözni akarta a szocializmust és a cionizmust

Noha Izrael napjainkra kapitalista, nyugatias és jobboldali ország, a cionizmust egy időben annak baloldali, szocialista irányzata határozta meg. Mik voltak ennek a szellemi kapcsolatnak a gyökerei, és mik voltak a belső ellentmondásai? A baloldali cionizmus történetéről szóló írásunk első része.

Arthur J. Hertzberg amerikai rabbi és történész megállapítása szerint „túlságosan is távol van már számunkra a cárizmus utolsó éveit élő Oroszország hangulata ahhoz, hogy átéljük a forradalom közeliségébe vetett megingathatatlan hitet”.[1] Ha ez igaz volt 1959-ben, akkor sokszorosan igaz napjainkban.

Akkoriban sok zsidót vonzott a forradalmi szocialista mozgalom, és közülük kevesen voltak azok, akiknek a szocializmus által nyújtott szekuláris megváltás ígérete nem volt elég. Őket Walter Ze’ev Laqueur történész úgy jellemezte, mint azon kivételes zsidó szocialistákat, akik egy bizonyos „anomáliát” éreztek az orosz társadalomban a zsidóság körül, melyet semmifajta szocialista álom nem lett volna képes felszámolni.[2] A Mapaj oroszországi származású fő ideológusa, Berl Kacnelszon így foglalta össze ezt: a forradalom „nagy hullámai elsöpörtek minket . . . de így is megmaradtunk, kevesen a sokak közül, akiknek gyökereit semmifajta vihar nem tudta kitépni a zsidó életből”.[3] Ez a gyökerekhez ragaszkodás, a zsidó identitás fel nem adása, s az ebből következő felfogás, miszerint az antiszemitizmus egy nemzeti, etnikai konfliktus, volt „a szocialista cionista gondolat alapja”.[4]

Ennek ellenére 1897-ben, az első cionista kongresszuson még „nem sok szó esett a szocializmusról”.[5] Herzl Tivadar európai államférfiakkal való egyeztetései során nyíltan beszélt arról, hogy a cionizmust azért éri meg támogatni, mert „elszívjuk a zsidókat a forradalmi pártoktól”.[6] Max Nordau hasonlóan szkeptikus volt a szocializmussal szemben:

„A szocializmus ugyanazt a csalódottságot fogja hozni, mint a reformáció, a felvilágosodás, és a liberalizmus. Ha megélnénk a szocialista eszme gyakorlatát, meglepően hamar felbukkanna régi ismerősünk, az antiszemitizmus. Nem fog segíteni, hogy Marx zsidó volt . . . A kereszténység alapítója is zsidó volt, de legjobb tudomáson szerint a kereszténység ettől még nem érzi azt, hogy különösebb tartozása lenne a zsidóság irányába”.[7]

Ugyan Moses Hess 1862-es Róma és Jeruzsálem című könyvében már egyszer összekötötte a szocializmus és a cionizmus eszméit, ám Hertzberg éles meglátása szerint Hess nem alapított gondolati iskolát. A szocializmus és a cionizmus egybeforrasztásának kísérlete egy másik zsidó nevéhez köthető, mégpedig Nachman Szirkinéhez.

Nachman Szirkin.

„Minden osztály a külső ellenfél ellen küzd”

Nachman Szirkin a ma Fehéroroszországban található Mahiljovban (Mohilev) született 1868-ban.[8] Hertzberg szerint fiatalon eltanácsolták az iskolából, mert tiltakozott egy tanárjának antiszemita megjegyzései ellen. Ezt követően Minszkbe került egy vallásos iskolába, ahol a Hibbat Cion elő-cionista szervezethez csatlakozott, később pedig az illegális szocialista mozgalomhoz. Utóbbi miatt családjával kénytelen volt szakítani. Később Londonba ment, ahol állítólag egy darabig színészkedett is egy jiddis színházban, majd pedig 1898-ban Berlinbe költözött.

Bár egészen szegény volt, filozófiai tanulmányokba kezdett, és még az év során – 30 évesen! – megírta Zsidókérdés és a szocialista zsidó állam című könyvét. Részt vett az első cionista kongresszuson 1897-ben, majd 1905-ben elhagyta a mozgalmat, mikor Uganda merült fel, mint Palesztina lehetséges alternatívája. Négy évvel később visszatért, és a Poalej Cion (Cion munkásai) szocialista-cionista párt tagja lett, héber és jiddis nyelvű kiadványokat szerkesztett a mozgalom számára. 1907-ben az Egyesült Államokba távozott, hogy ott erősítse a mozgalmat, és ott is halt meg a polgári naptár szerint 1924. szeptember 6-án, éppen 95 éve.

Szirkin talán legfontosabb megállapítása az volt, hogy a modern zsidógyűlölet alapja a nemzeti, faji konfliktus, és hogy a cionizmus nélküli szocializmus szükségszerűen asszimilációba torkollik a zsidóság számára.

Fő művében hosszasan bizonygatja, hogy a „valódi” szocializmus jellegét tekintve „az internacionalizmus teljes ellentétje”, ugyanis szerinte „a szocialista mozgalom erősen támogatja minden elnyomott nép szabadságát”.[9]

Ezekből a megállapításaiból és Palesztina iránti ragaszkodásából igen hamar felismerhető, miért is ostorozta az anticionista szocialista történetírás (azaz a Szovjetunió és a keleti blokk történetírása) Szirkint a szocialista ügy árulójaként: elvégre miféle szocialista az, aki az antiszemitizmust nem osztálykonfliktusként, a szocialista mozgalmat nem internacionalistaként, és Palesztinát nem egy, a zsidóság számára teljesen érdektelen földterületként látja? Avagy Mitchell Cohen New York-i politológus megfogalmazásában: Szirkin „antimarxizmusa abban nyilvánult meg . . . hogy olyan helyeken kereste a válaszokat, amelyeket a szocializmus úgy került, mint a pestist: a kollektív nemzeti lélekben, a korszellemben, és népének misztikus-kulturális szimbolizmusában”.[10]

Azonban Szirkin ennél többet is hajlandó volt feladni a szocializmus alapvető tanaiból. Mint írta,

„a zsidó szenvedés a zsidóság minden osztályát érinti – a proletariátuson át az értelmiségen és a középosztályon keresztül a felső osztályokig”.[11]

Ezen sorában már egy, a szocialista cionizmus végig jellemző tétel mutatkozik meg, nevezetesen az osztályharc ellenzése: mivel véleménye szerint a zsidóságot folyamatos üldöztetésnek teszik ki, ezért nem életképes opció, hogy a nép egyes társadalmi osztályai egymás legyűrésével töltsék az idejüket. Még konkrétabban: „Mikor egy nép veszélyben van, minden osztály a külső ellenfél ellen küzd, noha az osztályok nyugalom idején amúgy egymással küzdenek”.[12]

Ennek ellenére Szirkin továbbra is a cionizmus szocialista jellegének – ekkor még nem megtartása, hanem – megerősítése mellett érvelt. Érve azonban meglehetősen praktikus, ha nem egyenesen machiavelliánus: mivel az orosz zsidóság többsége szocialista, ezért a cionizmusnak is szocialistának kell lennie. Mint írta,

„a cionizmusnak ügyelnie kell a zsidó tömegek érzületeire, mert nélkülük holtan született a mozgalom. A zsidó állam kerekeit nem lehet majd forgatni a zsidó munkások erős kezei nélkül . . . Egyedül a zsidó állam alkatán vitatkozunk a cionizmuson belül . . . A zsidó tömegek nem fogadnának el egy kapitalista zsidó államot”.[13]

Esszéjének lényege, hogy a szocializmus önmagában nem megoldás a zsidóság szenvedéseire, ellenben a cionizmus igenis megvalósítható eszme: „A zsidókérdést . . . egyelőre nem lehet [csupán] a szocialista küzdelmen át megoldani”, illetve „csakis a gyávák vagy a szellemi fogyatékosok neveznék a cionizmust utópista mozgalomnak”.[14] Konklúziója voltaképpen kiszólás a cionizmus baloldali kritikusainak: Szirkin helyeselte a nacionalizmust és a szocializmust, ám ellenezte az osztályharcot és az anticionista alternatívákat.

Kibucnyikok a korai negyvenes években.

Szirkin tanítványai és az átírt Marx

Ha a szocialista cionizmus nem hitt az osztályharcban, nem akart világforradalmat, ám hitt a nacionalizmusban és valamifajta homályos, bibliai ragaszkodás okán Palesztina meghódítása mellett kardoskodott, akkor voltaképpen miért volt szocialista? A válasz sokrétű, ám a fenti, realista megközelítés mellett – miszerint „a munkás a cionizmus céljai elérésének legjobb eszköze”[15] – a már idézett Laqueur és Hertzberg, illetve Ze’év Sternhell izraeli történész egybehangzóan érvelnek még egy szempont mellett: ez a zsidó nép átalakításának, megreformálásának célja volt.

Laqueur találó megfogalmazása szerint ugyanis „a legtöbb zsidó ugyan szegény volt, de nem volt sem paraszt, sem pedig munkás”.[16] Nordau is erről beszélt az első cionista kongresszuson: „A zsidó faj többsége elátkozott kéregetőkből áll”. Igaz, az ő megoldása kapitalista volt: szerinte, ha „felszabadulnának erői”, gazdagságban élhetne a zsidóság.[17] Aron David Gordon, a szocialista cionizmus egyfajta spirituális atyja a fizikai munkában a zsidóság szekuláris megváltását kereste: mint írta, a diaszpórában a zsidóság „megtört, szétmállott, testben és lélekben beteggé vált”. Ezért „a munka a mi gyógyszerünk . . . A munka fanatikusaira van szükségünk – zélótákra, a szó legnemesebb értelmében”.[18]

A már idézett Kacnelszon a „diplomák bűvöletével” szembeni lázadásra buzdította a cionistákat, ám kevesen foglalták össze olyan tömören a szocialista cionizmus lényegét, mint David Ben-Gurion tette 1944-ben: „Eddig minden forradalom egy rendszer ellen lázadt, egy politikai, társadalmi vagy gazdasági rendszer ellen. A mi forradalmunk nem egy rendszer, hanem egy végzet ellen lázad, egy különös nép különös végzete ellen”.[19]

Ben-Gurion szavai nagy mértékben visszhangozzák Szirkin gondolatait, ami nem is véletlen: a Poalej Cion baloldali-cionista mozgalom, melynek bal frakcióját Ben-Gurion vezette a Mapaj 1930-as létrehozásáig, 1909-es második kongresszusán lényegében Szirkin cionista-szocialista fúziója mellett tette le a voksát, elutasítva az ortodox marxista Ber Borochov tételeit. Igaz, a Kommunista párt kiáltványában szereplő híres sort, miszerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”[20] a Poalej Cion 1906-os ramlei programjában – melynek fő szerzője maga Ben-Gurion volt – már eleve így idézték: „minden eddigi társadalom története nemzeti és osztályharcok története”.[21]

Ben-Gurion és Kacnelszon egyaránt Szirkin tanítványai voltak. Utóbbi a filozófust a „szocialista cionista mozgalom nagy tanítójának” nevezte, „akinek tüze nem aludt ki, aki tele volt nemzeti érzelemmel és a jövő iránti érzékkel”. Mint azonban az idézethez Sternhell hozzáfűzte: Kacnelszon nem Szirkin szocializmusát, hanem cionizmusát méltatta.[22]

Kibucnyikok a harmincas években.

A kooperatíva mint „antikommunista megoldás”

Szikrin öröksége a kooperatíva-mozgalom terén is tetten érhető, melynek alapítói – maga Szirkin és Franz Oppenheimer – eleve antikommunista, a nacionalizmust előtérbe helyező megoldásként tekintettek a mezőgazdasági kollektívákra. Oppenheimer témába vágó könyvének (Kooperatív települések) eleve az volt az alcíme, hogy A kommunizmus építő elutasítása az agrárkérdés és a kooperatíva megoldásán keresztül.[23]

Szirkin pedig úgy érvelt, miszerint

„csakis kooperatívákat tervezünk építeni. A kommunista társadalomban mindenki csak a saját igényei szerint termel, de ez nem lehet igaz Palesztinában, mert akkor még messzebb kerülnénk a divatos emberi gondolatoktól. A szocialista társadalom nem praktikus, mert már száz éve beszélnek róla, de még mindig nem tudjuk, mi az. A kooperatívák azonban már ma is léteznek kísérletek formájában, és azokra lehet építeni”.[24]

A fentiekhez azt is hozzátette, hogy a kooperatívák építése „nem csak a munkásság feladata”, hanem „a munkásoké és a középosztályé”. A kooperatívák nyújtották szerinte a megoldást az osztályharcra: „Nincsen más út a cionizmus számára” mint „teljesen feloldani a konfliktust a vagyonos és a dolgozó között, a honfoglaló Boaz és a kánaánita szolga között, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között”.[25]

A kooperatíva-mozgalom ugyan nem azonos a kibucmozgalommal – legközelebbi kézzelfogható eredményei a mosavok, elsősorban az Oppenheimer által alapított Merhavia mosav[26] –, azonban már a fenti idézet is felvet néhány fontos kérdést.

Milyen hatással volt az államalapítás idejére uralkodó helyzetbe kerülő Mapaj világnézetére a gyökereit tekintve antimarxista, és a nacionalizmushoz ragaszkodó Szirkin-féle világnézet? Mennyire is törekedett a baloldali cionizmus egy szocialista társadalom létrehozására, és milyen eredményekkel járt a palesztinai, majd korai izraeli társadalom esetében a nacionalizmus és szocializmus közötti konfliktus? És hogyan vált Izrael azzá a kapitalista, nyugatias, nyüzsgő és jobboldali országgá, mely okán napjaink ódivatú baloldalijai így sóhajtanak fel: „Hát igen, a régi, szocialista Izrael a kibucokkal még jó volt, na de a mai…”? Ezekre a kérdésekre fogjuk keresni a választ következő írásunkban.

Tényleg „zsidó fasizmus” a jobboldali cionizmus? — Interjú Colin Shindler Zsabotyinszkij-kutatóval

Zsidó fasiszta vagy félreértett klasszikus liberális? A kérdésről Zsabotyinszkij londoni kutatóját kérdeztük.

*

[1] The Zionist Idea. A Historical Analysis and Reader. Szerk. Arthur J. Hertzberg (Philadelphia, PA.: The Jewish Publication Society of America, 1997), 353. A könyv első kiadása 1959-ben jelent meg.

[2] Walter Laqueur: A History of Zionism. From the French Revolution to the Establishment of the State of Israel (New York: MJF, 1972), 271.

[3] Veszprémy László Bernát: „A lázadás papja volt ő” – 130 éve született Berl Kacnelszon. Szombat, 2017. szeptember 9. Lásd online: https://www.szombat.org/politika/a-lazadas-papja-volt-o-130-eve-szuletett-berl-kacnelszon (Utolsó letöltés: 2019. augusztus 27.).

[4] Laqueur: History of Zionism. I. m. 272.

[5] Ua. 270.

[6] The Complete Diaries of Theodor Herzl. Szerk. Raphael Patai (New York: Herzl Press, 1960), 3:729.

[7] Laqueur: History of Zionism. I. m. 389.

[8] Életrajzi adataiért lásd: Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 331. és Laqueur: History of Zionism. I. m. 270.

[9] Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 337, 341, 342.

[10] Mitchell Cohen: Zion and State. Nation, Class and the Shaping of Modern Israel (New York: Basil Blackwell, 1987), 101-104.

[11] Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 344.

[12] Ua. 348.

[13] Ua. 348.

[14] Ua. 345, 347.

[15] Zeev Sternhell: The Founding Myths of Israel. Nationalism, Socialism and the Making of the Jewish State (Princeton, N. J.: Princeton University Press, 1998), 22-23.

[16] Laqueur: History of Zionism. I. m. 271.

[17] Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 241.

[18] Sternhell: Founding Myths of Israel. I. m. 47. és Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 374.

[19] Hertzberg: Zionist Idea. I. m. 392. (Kacnelszon) és 607. (Ben-Gurion).

[20] https://www.marxists.org/archive/marx/works/1848/communist-manifesto/ch01.htm (Utolsó letöltés: 2019. augusztus 28.).

[21] Sternhell: Founding Myths of Israel. I. m. 84.

[22] Ua. 103, 106.

[23] Ua. 96.

[24] Ua. 104.

[25] Ua. 102.

[26] Ua. 96.