Trianon és a zsidóság

A „revíziós gondolatnak”, mint ismeretes, a húszas, harmincas években sok zsidó híve is volt, annak ellenére, hogy a magyar irredentizmus elválaszthatatlan volt az antiszemita bűnbakképzéstől. Hiszen ha Trianont a zsidók okozták, hogyan vehetnének részt a jóvátételében, a történelmi Magyarország helyreállításában?

Tiszteletre méltó a kezdeményezés, hogy álljon meg egy percre a közlekedés országszerte ma, június negyedikén. Ez a nap a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója. Emlékezzünk arra, hogy az elvesztett világháború nyomán több mint hárommillió honfitársunk, a korabeli magyar népesség egyharmada vesztette el az állampolgárságát, és a „trianoni utódállamokhoz” került Szent István országának mintegy a kétharmada.

A legfontosabb kérdés: hogyan éljük meg ezt az évfordulót? Nosztalgikus múltidézéssel? Egyszeri nemzeti tragédiaként? Vagy inkább arra a kollektív katasztrófa-sorozatra emlékezzünk, melyet az első világháború kirobbanása elindított? És kit terhel a felelősség a tömérdek sorcsapásért, ami Trianonnal, majd utána a magyarságra zúdult?

A kortársak meg sem kísérelték, hogy érdemi választ adjanak a kérdésekre, és szembenézzenek a valósággal. Ehelyett a bűnbakképzés, a felelősségáthárítás és az irreális, vágyvezérelt gondolkodás csapdájába estek.

A politika már közvetlenül a trianoni döntés után, a független Magyarország megszületésekor tömeglélektani kényszerpályára került: táplálta és saját céljaira hasznosította a közvélemény nacionalizmusát, az általános frusztráció mélyén lappangó antiszemita előítéleteket. Horthyék a könnyebb ellenállás és a népszerűség útján indultak el, és a zsidóság „nyakába varrták” a megmagyarázhatatlan és tragikus eseménysorozatot: a világháborút, a forradalmakat és a trianoni békeszerződést.

Sajátos csapdában volt Erdély zsidósága a két világháború között

A romániai pogromokhoz képest még Horthy Magyarországát is jogállamnak tartották – hangzott el a budapesti Holokauszt Múzeum rendezvényén.

Pedig már egy évvel a szerződés aláírása után látni lehetett, hogy az új, önálló Magyarország „mérget ivott”, amit nem képes kiköpni. Ekkor, 1921. augusztus 16-án tért vissza „baranyai háromszög” Magyarországhoz, s hagyták el végre a szerbek, akik 1919 januárja óta tartották megszállva a területet.

Fogcsikorgatva engedelmeskedtek csak az antantnak, vonultak vissza a „trianoni” határ mögé. Meg akarták tartani Pécset és a komlói bányákat, arra hivatkozva, hogy a Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak szüksége van a szénre, és a területen nagy számban élnek délszlávok.

Nagyapám, aki négy évig szolgálta az Osztrák-Magyar Monarchiát, s közben halálos betegséget szerzett, tizenkét éves apámmal, a pécsi zsidók túlnyomó többségéhez hasonlóan, felsorakozott a Széchényi téren, és várta Horthy Miklóst, a fehér lovon. Tudnivaló, hogy Pécsett jelentős szervezkedés folyt a szerbek ellen, melynek vezetőjét, Keresztes-Fischer Ferencet, Horthy későbbi belügyminiszterét a megszállók hónapokig fogva tartották. A pécsi zsidó hitközség anyagilag támogatta az ellenállási szervezkedést, és derekasan kitartott a magyar nemzeteszme mellett.

Ehhez képest a kormányzó, miután üdvözölte a pécsieket, rutinszerűen elkezdte szidni a „nemzetietlen” zsidókat, mondván, hogy ők tehetnek az összes sorscsapásról, ami a magyarságra zúdult, beleértve a szerb megszállást is.

Nagyapám, aki katonaként maláriával fertőződött meg az albániai Skutariban, melybe egy évvel később belehalt, meghallgatta Horthyt és csak annyit mondott: „Az egésznek nem volt semmi értelme.”

Magyarországon a trianoni békeszerződést, e valóban súlyos csapást olyan patologikus tömeglélektani reakció követte, melynek következményei ma is érezhetőek. Pedig ha jól meggondoljuk, legalább annyira egy illúzió bukását gyászolták a kortársak, mint a tényleges veszteségeket.

Az 1867-es kiegyezés után felnövő nemzedékek magukévá tették a „nemzeti nagylét” illúzióját, azt, hogy Szent-István Magyarországából a térség etnikailag homogén, független középhatalma lehet. Ez az irreális képzelgés (amit különben a polgári radikálisok is osztottak) szakadt meg Trianonnal, illetve alakult át, torz mutációként, „revíziós gondolattá”.

A Csörsz utcai zsidó temető ravatalozója, középen Reich Jaakov Koppel rabbi. Fotó: Wikipedia

Aminek, mint ismeretes, a húszas, harmincas években sok zsidó híve is volt, annak ellenére, hogy a magyar irredentizmus elválaszthatatlan volt az antiszemita bűnbakképzéstől. Hiszen ha Trianont a zsidók okozták, hogyan vehetnének részt a jóvátételében, a történelmi Magyarország helyreállításában?

Kevesen tudják, hogy a magyar irredentizmus emblematikus, százezer számra kinyomtatott és minden korabeli iskolában szavalt verse, a Magyar Hiszekegy misztikus hitvallás is. Szerzője, Papváry Elemérné, egy gyalogsági tábornok hitvese, a Magyar Teozófiai Társaság oszlopos tagja volt. Ő írta Turáni legenda című elbeszélő költeményt is. Ennek előszava himnusz a kozmoszban működő isteni teremtő erőhöz, amit a teozófusok Fohatnak neveznek.

A Magyar Hiszekegy arról szól: Trianon nyomtalanul elmúlik, történelmi epizód lesz, semmi több. Az ellenállhatatlan Fohat ráveszi majd a cseheket, a románokat és a szerbeket, hogy adják vissza ősi területeinket.

A Kárpát-medence jelentős részén mozaikszerűen éltek, és élnek még ma is a nemzetiségek. Voltak a „trianoni” határ mentén olyan területek, illetve nagy múltú magyar többségű települések, mint pl. Nagyvárad, melyeket, ha a párizsi béketárgyalásokon méltányosabbak, Magyarországnak ítélhettek volna. Ezt a két világháború között még létező magyar nyelvű többséget számolták fel 1944-ben a zsidók deportálásával.

Vagyis a trianoni béke revízióját „szent célként” kitűző korabeli magyar kormány tette azt lehetetlenné úgy, hogy „odaláncolta magát” a hitleri Németországhoz. Ezzel épp azt az etnikai érvet semmisítette meg, melyre hivatkozva határkorrekcióra tarthatott volna igényt a második világháborút követő párizsi béketárgyalásokon.

A trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulójáról való megemlékezésre Budapest főpolgármestere is felhívott. Karácsony Gergelyhez csatlakozott a Mazsihisz, a neológ zsidó szervezet is, mely 2004-ben nem támogatta a kettős állampolgárság bevezetését a határokon túli magyaroknak. Mi több: a vezetősége elmozdította a debreceni hitközség akkori elnökét, aki arra buzdított, hogy a népszavazáson szavazzuk meg a kettős állampolgárságot.

Vagyis, ha eddig nem volt elég bonyolult a zsidóság és Trianon viszonya, a legutóbbi fejlemények még rátesznek egy lapáttal. Szerencsénkre (vagy balszerencsénkre?) ez már nem oszt és nem is szoroz. Amúgy magam is azon a véleményen vagyok Trianon kapcsán: emlékezzünk és gondolkozzunk.

A zsidó, aki Neokohnt csinált a Horthy-korban

135 éve született Schönfeld József, a két háború közti jobboldali cionizmus kiemelkedő alakja, a Zsidó Szemle főszerkesztője. Veszprémy László Bernát írása.