„Népiek” és „urbánusok” a hárommillió koldus feudális országát akarták megszüntetni, a horthysták pedig szolgálni, innentől már csak az a kérdés, miért beszélünk még mindig népi-urbánus vitáról, népi-horthysta vita helyett.
E sorok írója nem ismeri el a népiek és urbánusok közötti „vitát” vitának, magát egyszerre vallja népinek és urbánusnak (teheti, mert nincs és nem is volt áthidalhatatlan ellentét, sőt inkább szimpátia e két csoport között), a „népi-urbánus” vitának nevezett rasszizmust pedig az újkori és jelenkori magyar politikai gondolkodás egyik legnagyobb és rosszindulatú trükkjének tudja be.
Bevezetőnek ennyit, meg még egy kicsit.
Azt nevezzük hivatalosan népi-urbánus vitának, amikor Németh László 1934-ben, a vajdasági Kalangya című folyóiratban leírta, „egy helyére szorított és képességei és problémái irányában bontakozó magyar zsidó irodalom szerencse; egy ránk burjánzó, bennünket is elhamisító zsidó magyar irodalom: csapás”.
Ezt és más egyéb szerencsétlen kiközösítő mondatát Hatvany Lajos kikérte magának azzal, hogy „egyedül a magyar szónak látom minden árnyalatát, hallom minden zöngését s fogom fel egész értelmét.”
Azaz, ne rekesszen már ki magyar embereket a magyar kultúrából Németh László azért, mert nem keresztények.
Lelkemnek kedves beszélgetést láthattam Bayer Zsolt és Gulyás Márton között a Partizánon. A beszélgetés Trianon 100 éves apropójából született, amelyben Bayer Zsolt nagyon kedves arcát mutatta, őszinte sajnálkozását kifejezve azért, mert szerinte 100 éve élünk egy rossz konfliktusban, a népi-urbánus vitában.
Tegyük egy kicsit félre, hogy Bayer a stúdióba egy 18 éves lány igazikreténbaromállatozásával érkezett, majd utána a kibaszottnégerekmocskosbakancsánaknyalogatásával távozott, mert ebben a másfél órában szünetet tartott, és jó, nyugodt stílusban egy számára (és sok más ember számára is) fontos kérdést vetett fel:
miért nincs vége a népi-urbánus vitának, ami sokat árt a magyar nemzetnek,
és még Bayernek sem volt ereje ennek véget vetni, ezért inkább oldalt választott, a népieket.
Horthy Miklós mosolyogva forog a sírjában. Azt azért igenis politikai teljesítménynek tudhatja be, hogy sikerült két olyan csoportot, a vidéki világ helyzetéről rendszerkritikus szociográfiákat író kutatókat (nevezzük népieknek) és az őket a városokban lapjaikban megjelentető rendszerkritikus szerkesztőket (nevezzük őket urbánusnak) úgy egymásnak ugrasztania, ahogy a Júdeai Népfront és a Júdea Népe Front esett egymásnak a Brian életében, miközben mindketten a rómaiak ellen harcoltak.
„Népiek” és „urbánusok” egyaránt a Horthy-rendszer ellenségei voltak. A mai éppen hatalmasok, akik szolgálatában áll Bayer Zsolt is, egyszerre építik nem kevés nosztalgiával a Horthy-rendszer új típusú struktúráját és vallják magukat népieknek, ami szintén nem akármilyen politikai teljesítmény.
„Népiek” és „urbánusok” a hárommillió koldus feudális országát akarták megszüntetni, a horthysták pedig szolgálni, innentől már csak az a kérdés, miért beszélünk még mindig népi-urbánus vitáról, népi-horthysta vita helyett.
Azért, mert a szegény kiszolgáltatott népi világ középkori állapotban tartásához máig ez a politikai érdek. Bayer Zsolt, akarva-akaratlanul, ezt szolgálja.
Mielőtt bárki is felhorkanna, hogy esetleg valami csúnyát írtam volna a vidéki magyarságról, ezt bizton nem tettem, pláne nem úgy, ahogy számos „népi” fogalmazott egyértelműen a falusi ember maradiságáról. A magyar jobboldalon épített közhiedelemmel ellentétben nem az „urbánusnak” nevezettek beszéltek lekezelően a vidékről, hanem sokkal inkább a „népiek” engedték meg maguknak azt az őszinteséget, ahol a maguk műveltségéből és világlátásából kiindulva alaphelyzetnek tekintették a vidéki ember képzetlenségét és egyszerűségét. Csak éppen ezt a helyzetet a hatalomnak, a Horthy-rendszernek tudták be.
A „népiek” táborában olyan mértékben elfogadott volt a magyarság állapotának kritikus szemlélete, hogy például az ezt nagymesteri szinten űző (nem népi) Ady Endrét maguk közé tartozónak választották. A bökkenő Ady Endre esetében, hogy azok a „népiek”, akik egyik legfőbb példaképüknek tartották (nem voltak kevesen), nyilvánvalóan távol kellett, hogy álljanak az úgynevezett népi-urbánus vitától, különben meg kellett volna tagadniuk a Károlyi Mihállyal szövetséges Polgári Radikális Párt elnökségi tagját, a szabadkőműves Ady Endrét.
Már az is kérdéses, hogy valaki mitől válik „népivé” és mitől „urbánussá”.
Az egész „népi” mozgalom ott kezdődött, hogy az eredendően kommunista, majd a fehérterror elől egyenesen Franciaországba, a dadaista Tristan Tzara barátságába menekülő Illyés Gyula felkereste a sok nyelven beszélő, Baranya megyében szolgálatot teljesítő lelkészt, Fülep Lajost, hogy átnézze az egykézéssel (egy gyermek vállalásával) kapcsolatos, számára rendelkezésre álló adatokat, majd ennek drámai eredményét és következményeit publikálja.
Ha valaki ismeri a „népi-urbánus” vita közhelyeit, tudja, hogy a magukat „népinek” nevező legújabb kori, azaz rendszerváltás utáni jobboldaliak számára a nagy ellenség, ahol az „urbánusok” állítólag gyülekeztek, a már nevében is visszataszító, legendás Nyugat folyóirat volt. És akkor most lehet megkapaszkodni, hol is publikálta Illyés Füleppel közös munkájukat, honnan is datálódik a „népi” mozgalom feltörése? A Nyugatban.
Mert az „urbánusnak” nevezett írók és szociológusok többsége nem ellenséget, hanem barátot és szövetségest látott mindazokban, akik a vidék valóságát kutatták.
A „népi-urbánus” vita nem is létezett mindaddig, amíg egyszer csak Németh László egy határon túli lapban zsidó értelmiségiek publikációinak az arányos csökkentését nem javasolta. Ezt az 1934-ben publikált írást és az erre adott védekező válaszokat – melyeknek a lényege nagyjából ennyi: már miért ne írnánk, mi is magyarok vagyunk – nevezzük „népi-urbánus” vitának.
Ez a vita a rendszerváltás idején a szélsőjobboldali Csurka Istvánnal erősödött fel, aki magát, jól látva a pályán, nép-nemzetinek nevezte, azaz egyszerre képviselte a Németh László-féle kiközösítő gondolatot és a Horthy-rendszer büszke antidemokratikus nacionalizmusát.
A népi gondolat és társadalomkép azonban nem ez. A népiek tudták, hogy nem lehet egyszerre a hárommillió koldust képviselni és azokat is, akik ezeket az állapotokat létrehozták. Nem lehet tehát egyszerre népinek és horthystának lenni. Csurka ezt nem tudta.
A népi írók a magyar falu borzalmas állapotát, a nagybirtokrendszer igazságtalanságait, a parasztgyerekek éhezését írták meg. Az egykézéssel, a kivándorlással és a szekták kialakulásával szemben léptek fel. Úthálózatokat, csatornázást, az oktatási rendszer fejlesztését követelték.
Mindezek semmiképpen sem voltak ellenére az urbánusnak nevezett városi elégedetleneknek. Őket az zavarta, ha mindez antiszemitizmussal, vagy más irányú rasszizmussal párosult.
Amikor néhány esetben ez megtörtént, akkor beszélünk mindig népi-urbánus vitáról. Más esetekben nem. Ez azonban messze nem volt a népi mozgalom vezető áramlata. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a népi mozgalom fő orgánuma, a Válasz is akkor lehetetlenült el, amikor „motorja”, Sárközi György szerkesztő az első zsidótörvény miatt nem dolgozhatott tovább a lapnak. (Ha már Válasz: ahogy az „urbánusnak” titulált Nyugatban folyamatosan publikáltak népieket, úgy a népi Válaszban is jelen voltak természetesen „urbánusok” írásai is.)
A népiek bizonytalanok voltak abban, hogy a korlátozott parlamentarizmus keretei között hogyan lehet bármilyen módon is politikai akaratot képviselni, de részint ennek érdekében alapították meg 1937-ben az urbánus írókkal nagyon hasonló gondolatokat közlő, demokráciát, szólás- és sajtószabadságot, a zsidósággal szembeni igazságtalanságok megszüntetését követelő Márciusi Frontot.
Ennek eredményeképpen nem sokkal később Féja Géza és Kovács Imre ellen eljárás indult, majd 2 és 3 havi börtön a társadalmi rend felforgatása miatt, de Illyés Gyula, Szabó Dezső és sokan mások is pereket kaptak a nyakukba, és hónapokra ők is börtönbe mentek.
A sort folytathatnánk azzal, hogy a két világháború közötti népiek nagy tisztelettel voltak a századelő szociológusai irányába. Jászi Oszkár, Braun Róbert és a többiek számos dicséretet kaptak, Féja Géza például a századelő magyar szociológusainak szándékát dicséretre méltóként írta le, de nem elég átéltnek.
A mai jobboldal egy részében nemzetietlenként számon tartott polgári radikális tudományos műhelyek kutatási gyakorlata adta az egyik nagyon stabil módszertani alapját a harmincas évek közepén kinőtt népi szociográfiának, amely társadalmi változásokat, forradalmat követelt a Horthy-rendszer befagyott és embertelen struktúráival szemben.
Ahogy korábban is írtam, az sem igaz, hogy csak az urbánusok közelítettek a népeikhez. A népi mozgalom egyik vezetője, az Alcsúton született Kovács Imre író, későbbi parasztpárti politikus a hárommillió agrárkoldushoz hozzászámította a 2,2 milliónyi városi proletariátust, és így számolta ki, hogy az ország kétharmada proletár. Ehhez társultak szerinte a rendszerből kitaszított szellemi proletárok is.
A két világháború közötti népi mozgalom némely tagját persze zavarta, hogy a magyar polgárosodást a német és zsidó háttér teremtette meg, azaz idegennek gondolták. Azt azonban egy percig sem gondolnám, hogy Bayert akár a német, akár a zsidó polgárság idegesítené.
A mai Fidesz nem antiszemita, Izrael egyik legnagyobb támogatója és nem németellenes, mert akkor nem látogatná folyamatosan és támogatná adókedvezményekkel Orbán Viktor és kormánya hol az Audi-, hol a Mercedes-, hol pedig (remélhetőleg) a BMW-gyárat.
Persze, a népiek ellenszenveztek, az „urbánusok” rokonszenveztek a modern kapitalizmussal is. Ha esetleg ez lenne a megfejtése a száz éve tartó népi-urbánus „vitának”, amit Bayer nem tudott túllépni, akkor elég egyszerű a recept: nem kell utálni a kapitalizmust, ahogy a levegővételt és a természetet sem szoktuk.
Összegezve tehát: nem olyan nehéz elszakadni a népi-urbánus vitától, egyetlen elhatározással meg lehet tenni. Nem kell száz évre beleragadni egy, már a kialakulásakor nagyon silány, teljesen terméketlen és gondolkodó emberek számára méltatlan kiközösítésbe.
A szerző szociológus, üzletember.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.