Tiszaeszlártól a médiaháborúig

Bár már sokak számára feledésbe merült, az ellenzéket megosztó viszály az 1882-82-as tiszaeszlári vérvád perhez, pontosabban a nevezetes ügy tragikus utóéletéhez kötődött.

Ha végiggondoljuk a magyarországi rendszerváltás történetét, és összehasonlítjuk mindazzal, ami a többi közép-kelet európai országban történt, hasonlóságokat és egyedi sajátosságokat találunk. Az törvényszerűnek tekinthető, hiszen másutt is pontosan ugyanígy történt, nemcsak az egykori „népi demokráciákban”, de a Szovjetunióból kivált volt „tagköztársaságokban” is, hogy az állampárttal szembenálló, heterogén ellenzéki erők utóbb pártokra szakadtak, és egymással versengve indultak el a szabad választásokon.

Amíg a Kádár-rendszer még tartotta magát, és az MSZMP erős volt, a demokratikus ellenzék különböző hagyományú csoportjai félretették potenciálisan már akkor is létező, belső ellentéteiket, összefogtak a kommunisták ellen, és pártfogót kerestek a reformok felé tájékozódó pártvezetők között.

Magyarországon ez az első szakasz Bibó István 1979-es temetésétől az 1985 júniusi monori találkozóig tartott. Ezen negyvenöt értelmiségi és művész vett részt, akiknek egy része „népi”, másik része „urbánus” volt. Csurka István és Csoóri Sándor, illetve Bauer Tamás és Kis János tartott előadásokat, és egyetértés alakult ki abban a tekintetben, hogy az egypártrendszer fölött elárt az idő, Magyarországon békés úton demokráciát kell létrehozni.

1987 szeptemberében, amikor sor került a második találkozóra, már felbomlott az „ellenzéki népfront”. A szervezők nem hívták meg Kis Jánost és Tamás Gáspár Miklóst, és a túlnyomó többségben lévő „népiek” döntést hoztak a Magyar Demokrata Fórum (MDF) megalakításáról. Egyidejűleg, bár még nem alakultak párttá, csak a Szabad Kezdeményezések Hálózatát hozták létre, a demokratikus ellenzék képviselői is arra készülődtek, hogy kilépjenek a politika színpadára, mint a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ).

Ma 30 éve temették újra Nagy Imrét

30 éve ekkor volt emlékezetes búcsúztatásuk a Hősök terén és temetésük a 301-es parcellában.

1988-ban, az ellenzéki erők polarizálódásának legkényesebb periódusában történt egy fordulat, melyhez hasonló egyetlen más „rendszerváltó” országban sem történt: az „urbánus” tábor” antiszemitizmussal vádolta meg a „népieket”. Ez azután valóságos láncreakciót indított el és a „médiaháborúhoz” vezetett, mely mindmáig megosztja közvéleményünket. Mondhatni, történelmi hasonlattal élve, olyasmi történt, mint 1618-ban, Prágában a nevezetes „defenesztráció”, melynek nyomán kirobbant a harmincéves háború. (1990 és 2020 között már harminc év telt el!)

Bár már sokak számára feledésbe merült, az ellenzéket megosztó viszály az 1882-82-as tiszaeszlári vérvád perhez, pontosabban a nevezetes ügy tragikus utóéletéhez kötődött.

Az történt ugyanis, hogy a lakitelki találkozó résztvevője volt Püski Sándor, a népi írók kiadója, aki 1944 júniusában, a magyarországi deportálások idején immár ötödik alkalommal megjelentette Bary Józsefnek, a per vizsgálóbírájának először 1933-ban kiadott, tagadhatatlanul elfogult és önigazoló, amúgy meglehetősen érdektelen emlékiratait.

Püskit, akit már 1945-ben támadtak emiatt, akkor nem kisebb személyiség, mint a Magyar Kommunista Párt fő kultúrpolitikusa, Révai József vette pártfogásába, intézte el, hogy a könyvkiadói igazolóbizottság ne tiltsa el szakmája gyakorlásától.

Ez az ügy került elő 1988-ban, ahogy ezt Karsai László történész 2003-ban egy konferencián tartott előadásában felidézte. Ő emlékeztetett arra, hogy Püski, aki a nyolcvanas évek végén települt vissza Magyarországra, akkor is kitartott amellett, hogy Bary könyve vállalható volt. Majd „feltűnt a lakitelki sátorban is, belépett az MDF-be, ahol a Bíró Zoltán-Pozsgay Imre-féle, Antall József elleni csoporthoz csatlakozott.

Rendszerváltó tüntetés 1989-ben

Emblematikus személye, az 1988-89 elején könyvkiadói múltja körül kibontakozott vita a népies-urbánus ellentétek újbóli felszínre kerülését eredményezte. Joggal állapította meg annak idején Berkes Tamás Püski első, a vitát kirobbantó nyilatkozata nyomán:

„darabokra tört az üldözött hírében álló, ebből szellemi tokét kovácsoló emigráns könyvkiadó legendás glóriája. De az igazi botrány mégsem ez volt, hanem az, hogy a Hitel első főszerkesztője, az MDF egyik alapító atyja, első ügyvezető elnöke, Bíró Zoltán Püski ’legbutább antiszemita előítéleteit’ sem utasította el.”

A gyorsan elmérgesedő vita oda vezetett, hogy a The New York Times hasábjain en bloc ”leantiszemitázták” az MDF-t, ami aztán Csoóri Sándor részéről ingerült és tévesen általánosító reakcióhoz vezetett. A többit ismerjük, és mindmáig isszuk a levét.

E vita mögött az a lényeges kérdés húzódik meg: felelőssé tehetők-e a „népi írók” a holokausztért? Véleményem szerint ez a feltételezés teljesen abszurd, tarthatatlan. Bár például Erdélyi József, Kádár Lajos vagy Dövényi Nagy Lajos (hogy csak a nyilasokkal nyíltan lepaktáló írókat említsem) nyíltan uszítottak a zsidók ellen, ők sem tettek mást, mint kifejezték a korabeli magyar társadalom mélyén, a legszegényebbek körében élő, olykor gyűlölet formáját öltő idegenkedést a zsidók iránt.

Nem véletlen hogy Ortutay Gyula 1933-ban kiadott Mondotta… című néprajzi gyűjtésében két változatban is szerepel a Solymosi Eszter „lesakterolásáról” szóló népballada, a hosszabb változat özv. Farkas Andrásné koldusasszony előadásban.

Természetesen súlyos felelősség terheli a zsidótörvényekért és a holokausztért azokat a politikusokat, újságírókat és írókat is, akik mindent megtettek azért, hogy felerősítsék, politikailag hasznosítsák a Magyarországon a harmincas évek végére uralkodóvá vált zsidóellenes közhangulatot. Ebben a vérvádas hiedelmekkel összefonódott „népi antiszemitizmus” mellett nagy szerepet játszottak a középosztály és az értelmiség egy részének előítéletei, melyeket egyes népi írók művei is tápláltak.

De a népi írók kiadója ellen indított hajsza 1988-ban nem volt indokolt, pontosabban azt nem a tragikus múlttal való szembenézés igénye, hanem az politikai érdekek motiválták.

Rendszerváltás a Nemzeti Múzeumban

A tárlat azokat a fiatalabb korosztályokat is igyekszik megszólítani, amelyeknek nincsenek személyes emlékei a rendszerváltásról.