„Arccal a magyarság felé!” – A népi-urbánus vitáról

A „népiek”, nemhogy kevesebb, de több tragikus politikai hibát követtek el, gyakrabban tévedtek meg a viszontagságos huszadik század folyamán, mint az urbánusok. 1944-ben az antiszemiták őket nevezték zsidóknak és zsidóbérenceknek, de most hogyan hozzuk őket „közös nevezőre”? A két tábor konfliktusa, mely a rendszerváltás után az MDF és az SZDSZ ellentéteként a médiában is tükröződött, napjainkra aktualitását vesztette.

Somogyi Zoltán figyelemre méltó cikket közölt itt, a Neokohnon Bayer Zsolt és a népiek nevében folytatott hatalmi vita címmel, melynek apropóját az a beszélgetés adta, melyet Bayer Gulyás Mártonnal folytatott a várpalotai Trianon múzeumban a „népies-urbánus” vitáról.

Meggyőződésem, hogy a sok tekintetben feldolgozatlan téma, tehát a huszadik századi magyar progressziót „keresztény” és „zsidó” frontvonalakra osztó meghasonlás feldolgozásához nem volt megfelelő sem a helyszín, sem pedig a vitapartnerek.

A helyszín azért nem, mert bár a magyar parasztság sorskérdései tagadhatatlanul 1920 márciusa, azaz a trianoni szerződés aláírása után kerültek a figyelem középpontjába, ezek a népieket inspiráló problémák már sokkal régebben léteztek, érzékelték őket a századelő polgári radikális gondolkodói is.

A résztvevőkkel meg az a gondom, hogy mind a ketten, bár egymással szemben álló álláspontot képviselnek, a jelenlegi átpolitizált médiavilág aktív szereplői. Így már a képernyőn való megjelenésük polarizálta a nézőközönséget „Orbán-fanokra” és „Orbán-gyűlölőkre”. Hab a tortán, hogy Bayer Zsolt a hosszadalmas beszélgetésben rendre a két világháború közötti irodalmi világból merítette az érveit.

Bayer Zsolt és a népiek nevében folytatott hatalmi vita

Nem kell száz évre beleragadni egy, már a kialakulásakor silány, terméketlen és gondolkodó emberek számára méltatlan kiközösítésbe. Somogyi Zoltán írása.

Javaslom, szakadjunk el az irodalomtól, fogadjuk el tényként, hogy a népi tábor érzékenyebb volt a határon túli magyarság gondjai iránt, mint a külföldi irányzatokra nyitottabb urbánus (zsidó) művészek. Ebben igazat adok Bayer Zsoltnak, mint ahogy abban is, hogy a harmincas évek kialakult „népi-urbánus” ellentét az 1989-90-es magyarországi rendszerváltozás után (sőt, már előtte) irracionális módon kiújult, és érdemes szakaszokra bontani.

De az adásban nem említették, hogy a fájdalmas, és hosszan tartó históriának volt egy szakasza 1945 és 1948 között is, mely a Nemzeti Parasztpárt (NPP) politikai szerepléséhez köthető. Érdemes erre koncentrálni, ugyanis ekkor, közvetlenül a holokauszt és a második világháború vége után mérgesedtek el azok a sebek, melyeket a népiek még előtte ütöttek, és az 1989 utáni konfliktusok jó része is ebből a korszakból eredt.

A címben szereplő mondat („Arccal a magyarság felé!”) a NPP kampányjelszava volt az 1945 november 4-i nemzetgyűlési választások előtt. A népi írók és szociológusok által 1939 június végén informálisan megalapított parasztpártot 1944 decemberében, Sztálin jóváhagyásával emelték be a kormányzó koalícióba a komoly múlttal és kiépített szervezettel rendelkező, Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata párt, illetve Moszkvából hazaküldött emigránsok által vezetett Magyar Kommunista Párt mellé.

Az NPP adta a debreceni ideiglenes kormány belügyminiszterét, a makói születésű, tehetséges szociológust, Erdei Ferencet, aki azután egészen 1956-ig folyamatosan miniszteri posztokat töltött be, ugyanúgy, mint a NPP lapjának a főszerkesztője, a szerény kvalitású népi író, Darvas József. Érdemes felidézni azt a cikket, amit Darvas a legálisan megjelenő kommunista napilap, a Szabad Nép első, 1945 március 25-én megjelenő számába írt, Őszinte szót a zsidókérdésben címmel. Ez az írás évtizedekre előre vetítette azokat a konfliktusokat, melyek a magyar kultúrát megosztották, majd törésvonalat képeztek a rendszerváltás utáni közéletben.

Az első probléma: a holokauszthoz való viszony, az érte viselt felelősség. Darvas erről szólva, az antiszemitizmussal kacérkodva megállapította, hogy „a zsidókérdés még nem elintézett dolog”, majd így folytatta: „A zsidóságot ‚rehabilitálni’ kell – de ne essünk túlzásokba! Mások is szenvedtek ebben a hazában sokat, pl. a parasztok, akiket évszázadokon keresztül elnyomtak és kizsákmányoltak”. Az egyszerű kisembert „elvakította a propaganda és engedte, hogy urai belevigyék egy bűnös háborúba, amelynek ostora aztán az ő testén szakított szörnyű sebeket”.

A második fő kérdés: a zsidók és a kommunizmus viszonya. Ez akkor abban a formában izgatta korabeli közvéleményt, hogy lesz-e „zsidó bosszú”? Erre Darvas úgy válaszolt, hogy kirohant a rendőrség szolgálatába lépett volt munkaszolgálatosok ellen.

Az utóbbi esztendők során egy furcsa ‚munkaszolgálatos szemlélet’ fejlődött ki nálunk: úgy tanulták meg a világot látni, hogy vannak keretlegények és vannak munkaszolgálatosok. Most, hogy fordult a világ, ők szeretnének keretlegények lenni… Nos, ezzel a hamis és káros szemlélettel le kell számolni. Nincs tovább keretlegény és nincs munkaszolgálatos, még megfordított szerepkörrel sem!… Sem a demokratikus meggyőződés, sem az egyéni képesség nem mérhető származással. Elvégre nem minden zsidó született demokrata, s közöttük is szép számmal akad gyenge képességű, a munkáért nem rajongó ember”.

Az NNP egyik vezetője úgy bírálta 1945 márciusában (!) a holokauszt túlélőinek szerepvállalását az új rendszerben, hogy figyelmen kívül hagyta az MKP „toborzó kampányát” a deportálásból visszatért zsidók, főként a volt munkaszolgálatosok körében.

Tény, hogy közülük több ezren, főként azok, akik elvesztették az egzisztenciájukat és a családjukat is, hittek a „szép új világ” ígéretének, és beléptek a pártba, illetve rendőrnek álltak. De ezt az a Darvas József vetette a zsidók szemére, aki minden jel szerint maga is kommunista párttag volt, csak ezt titokban tartotta, ugyanúgy, mint Erdei Ferenc, a belügyminiszter. Ő azután „fedezte” a politikai rendőrség megszervezését, majd a németek kitelepítését, végül, mint a „szövetkezeti gondolat” képviselője, áldását adta a legvadabb téeszesítésre, a „kulákok” kíméletlen üldözésére is a Rákosi-rendszerben.

Tisztában vagyok vele, hogy nem minden népi író vált politikussá, ahogy a hadügyminiszterként is vitézkedő Veres Péter vagy Szabó Pál. És a politizáló szociográfusok között is akadt olyan kiváló, gerinces ember, mint a „népi demokrácia” helyett az emigrációt választó Kovács Imre vagy Szabó Zoltán. Ott voltak továbbá a népi mozgalomhoz kötődő írók és újságírók, köztük igazán jelentősek, mint Németh László, Illyés Gyula, Féja Géza vagy Sinka István.

Összességében véve azonban a „népiek”, nemhogy kevesebb, de több tragikus politikai hibát követtek el, gyakrabban tévedtek meg a viszontagságos huszadik század folyamán, mint az urbánusok. 1944-ben az antiszemiták őket nevezték zsidóknak és zsidóbérenceknek, de most hogyan hozzuk őket „közös nevezőre”? A két tábor konfliktusa, mely a rendszerváltás után az MDF és az SZDSZ ellentéteként a médiában is tükröződött, napjainkra aktualitását vesztette.

A várpalotai Trianon-múzeumban, az elszakított országrészek allegorikus szobrai előtt Bayer Zsolt ugyanúgy nem reprezentálta a népieket, ahogy Gulyás Márton sem az urbánusokat. A Partizán csatorna videója legföljebb arra volt jó, hogy megállapítsuk: ideje meghaladni azt a konfliktust, mely abban a formában, ahogy háromszor is vitatéma volt a huszadik század folyamán, többé nem létezik.

Trianon és a zsidóság

A politika már közvetlenül a döntés után saját céljaira hasznosította a közvélemény nacionalizmusát, az antiszemita előítéleteket. Pelle János publicisztikája.

Címlapkép: Fortepan