Napjainkra egyértelművé vált, hogy a palesztinokkal való politikai tárgyalások sehova sem vezetnek, és az Európai Unió, mely kitartóan szorgalmazza a „tárgyalásos megállapodást”, sőt, ennek elmaradása esetén tagállamainak egy része ”szankciókat helyez” kilátásba, több kárt okoz az arabok és zsidók együttélésének, mint amennyi hasznot hajt.
Koronavírus járvány idején, különösen, ha az ember visszavonult a Pilis hegyei közé, esténként nemigen tehet mást, minthogy tévét néz. De a közszolgálati és kereskedelmi televíziók nem ígérnek semmi jót, és még annál is kevesebbet adnak. Más lehetőség híján előfizettem a Netflixre, és egyhuzamban végignéztem egy fantasztikusan izgalmas izraeli sorozat harmadik évadát, tizenkét egyórás filmet.
Hallottam már róla, olvastam a Neokohnon is Amichay Mihály Éva Fauda, avagy gyomorszájon vág a valóság című cikkét, mégis felkavart ez rendkívül izgalmas, vég nélküli történet, mely a mai izraeli-arab viszonyról szól, és a harmadik sorozata elkalauzolja a nézőt a mai Ciszjordániába és a Gázai övezetbe is.
Szerzői, Lior Raz és Avi Issacharoff különleges, terroristaellenes izraeli alakulatnál szolgáltak. Tökéletesen beszélnek arabul, és mélyen ismerik a közeget, melyet bemutatnak. Saját élményeiket használták fel a környező arab országokban is népszerű, arabul, héberül, és néhol angolul beszélő filmsorozatban, melyet Izraelben televíziós akadémiai díjakkal is elismertek.
Cselekménye röviden úgy foglalható össze, hogy az Izraeli Védelmi Erők különleges alakulata, a Mista’arvim egység állandó harcban áll a Hamász terroristáival. Az izraeliek vezetője, a sorozat főhőse Doron Kavillio, aki vakmerően beépül a terroristák családi, baráti közegébe. Közben állandóan tartja a kapcsolatot a központtal, ahol Gabi Ayub kapitány és társai, férfiak és nők különböző technikai eszközökkel (mobiltelefonok lehallgatásával, a drónokról közvetített felvételekkel) követik az eseményeket, és készen állnak a beavatkozásra.
A sorozat első és második évadában Doron ellenfele Taufiq Hammed terroristavezér volt, akit Abu Ahmadnak is neveznek. Beceneve: Párduc, és arról nevezetes, hogy az elmúlt két évtizedben már 116 izraelit ölt meg az akciói során.
A sorozat címe arab szó, Fauda, ami magyarul káoszt jelent. Találóan foglalja össze azt az áttekinthetetlenül zavaros helyzetet, melyben a Jordán és a Földközi tenger között élő arabok, akiknek egy része magát palesztinnek nevezi, az 1920-as évek óta élnek.
Az arabok és zsidók viszonya olyan bonyolult, amelyhez hasonlót még soha nem produkált a történelem. Most nem a kiváló színészi alakításokra reflektálok, és nem a feszült, pergő rendezést méltatom, hanem arról írok, hogy a látottak alapján milyen kép rajzolódott ki bennem az arabok és izraeliek viszonyáról, az együttélés lehetőségeiről, melynek nincs alternatívája. Főként szociálpszichológiai szempontból vizsgálom a sorozatot, bár röviden kitérek bizonyos ismert történelmi előzményekre is.
Kezdjük talán ott: honnan fakad az a mérhetetlen, izzó gyűlölet, mely a Hamász, az Iszlám Dzsihád és a többi szervezet tagjait sorozatos merényletekre, gyilkosságokra bírja rá? Miért nem képes a családi és rokoni közeg visszatartani a fiatal arab férfiakat, hogy gyilkolni kezdjenek, annak ellenére, hogy pl. a családtagjaik, különösképpen az anyjuk, illetve a nővéreik pontosan tisztában vannak azzal, hogy, hogy ezzel rálépnek arra az útra, melynek révén sahiddá, azaz mártírrá váljanak?
Európai szemmel nézve a történetet, melynek arab figuráit az alkotók igyekeztek megértéssel, emberien ábrázolni, megállapítható, hogy a hagyományos értelemben vett politika elhanyagolható szerepet játszik a terroristává válásban. Ciszjordániában a Palesztin Hatóságnak, melyet az Európai Unió és az ENSZ különböző szervezetei segélyekkel támogat, nincs komolyabb súlya.
A PFSZ utódja csak afféle látszatintézmény, melynek fő funkciója, hogy a börtönben ülő, vagy terrorcselekmények elkövetése során meghalt araboknak anyagi támogatást biztosít. Ezzel táplálja a „kollektív áldozatiság” tudatát, ami szoros kapcsolatban áll az irracionális bosszúvággyal, mely a terrorizmus gyökere.
A „kollektív áldozati tudat” 1945 után ismert volt Európában olyan kisebbségeknél, mint a baszkok, az észak-ír katolikusok vagy a korzikaiak, és a második világháború előtt és alatt a többségi nemzeteket, mindenekelőtt a németeket is hatalmába kerítette. De olyan tartós, politikai és vallási indíttatású „kollektív áldozati tudatot”, mint ami a zsidókkal együtt élő arabokban kifejlődött és megszilárdult, sehol sem találunk.
Érdemes itt, a Fauda másokat gyilkoló és önpusztító hőseiről szólva felidézni, mit írnak izraeli szociálpszichológusok a „kollektív áldozatiságról” (Daniel Bar-Tal, Lily Chernak-Hal, Noa Schorl és Ayelet Gundar: Kollektív áldozati tudat jelentősége a kezelhetetlen konfliktusokban. In: A kollektív áldozati szerep szociálpszichológiája, szerk: Fülöp Éva és Kővágó Pál. Oriold és társai, Budapest, 2018.):
„Ha egy társas csoport történetében jelentős szerepe van az áldozati élményszerveződésnek, akkor ez a csoporttagok társas identitására is hatással lesz. Ez a gondolat jelenik meg a kollektív áldozatiság fogalmában, melynek lényege, hogy ha egy csoport a sorozatos, más csoportoktól elszenvedett, igazságtalannak vélt sérelmek nyomán tartósan azonosul az áldozat szerepkörével, akkor ez az áldozati élmény mélyen beágyazódik a kultúrába, általános világszemléletként meghatározza a csoporttagok további csoportközi tapasztalataihoz való viszonyulását és tovább adódik a kollektív emlékezeti reprezentációkban a következő generációknak is.”
Az „áldozati élmény” átörökítésének nemzedéken átívelő láncát vitathatatlanul meg kellene szakítani. A palesztinok számára ennek kiindulópontja a Nakba, a „nemzeti katasztrófa” évről évre megünnepelt napja, május 15-e. Ezt az arabok Izrael függetlenségének kikiáltásának évfordulója (Yom Ha’atzmaut) után egy nappal tartják. A Nakba napját 1998-ban tette nemzeti ünneppé Jasszer Arafat, aki a maga részről mindent megtett azért, hogy meghiúsítsa a „kétállami rendezést”.
Napjainkra egyértelművé vált, hogy a palesztinokkal való politikai tárgyalások sehova sem vezetnek, és az Európai Unió, mely kitartóan szorgalmazza a „tárgyalásos megállapodást”, sőt, ennek elmaradása esetén tagállamainak egy része ”szankciókat helyez” kilátásba, több kárt okoz az arabok és zsidók együttélésének, mint amennyi hasznot hajt.
Nehéz józan ésszel felfogni, hogy a brüsszeli, „nemzetek fölötti” szervezet, mely saját tagállamainak kisebbségi problémáitól (pl. az erdélyi székelyek autonómiájától vagy a katalánok függetlenségi törekvésétől) előkelően távol tartja magát, miért akar még mindig „palesztin államot” gründolni, s táplálja anyagi támogatásaival az áldozati tudat további burjánzását a zsidókkal együtt élő arabok körében.
A Fauda című sorozat, mely a harmadik évadjában elviszi a nézőt a különböző fegyveres szervezetektől és klánoktól megosztott, reménytelen helyzetű Gázai övezetbe is, arról győz meg, hogy a Mista’arvim egységnek folytatni kell a harcot a terrorizmussal, mindaddig, amíg kialakul az arabok körében is egy racionális kompromisszumra kész, és akaratát megvalósítani képes központi vezetés, mellyel Izrael meg tud állapodni. Sajnos, ettől az időtől még nagyon messze vagyunk.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.