Lufi és robbanás, avagy a 2008-as gazdasági világválság tanulságai

A 2008-2009-es gazdasági világválság hasonló okokból robbant ki, mint az 1929-1933-as nagy gazdasági összeomlás, csupán annyi a különbség hogy más területen indult el a zuhanáshoz vezető folyamat.

Egy olyan gazdasági világválság küszöbén állunk, amely sokkal nagyobb mértékű lesz és sokkal súlyosabb következményeket fog maga után vonni, mint a 2008-2009-es. Gyakran olvashatjuk ezt a közgazdászok előrejelzéseiben, és valóban, efelől nem nagyon lehetnek kétségeink.

Csaknem egy évtized telt el a nagy recesszió óta, melynek következtében dominóeffektusban csődöltek be az ipari szektorban a vállalatok, drasztikusan emelkedett a munkanélküli segélyhez folyamodó munkaképes korúak száma, és rengeteg megtakarításait elvesztő háztartásnak nőtt meg az adóssága, mely az összeomlást követő időszakban sorozatos kilakoltatásokhoz vezetett.

A 2008-as válság valójában nem is az Egyesült Államokat, hanem legerőteljesebben az európai kontinenst és azon belül is az eurózóna országait érintette, és sajnos azt a tényt sem feledtethetjük el, hogy a világválságból közel egy évtized után sem sikerült teljes mértékben kilábalni.

A világtörténelem első nagy gazdasági világválsága, az 1929-1933-as nagy összeomlás, a 2008-2009-es krízis, és a küszöbön álló válság nem választhatók külön egymástól, valójában 2008 és 2020 is folytatása annak az intervencionista, piackorlátozó politikának, mely 1929-ben Herbert Hoover elnök beiktatásával vette kezdetét.

Valójában egy csaknem egy évszázada tartó hosszú periódusról beszélhetünk, melynek állandó mivolta a ciklikusan fellépő világválságokban nyilvánul meg, és az ezeket elválasztó évtizedek is többnyire a gazdasági stagnálás jegyében telnek el. Mindezen probléma egy sajátos gazdasági szerkezetre vezethető vissza, melyet szociális piacgazdaságnak, avagy vegyes gazdaságnak is nevezhetünk.

Vírus és összeomlás: mit tanulhatunk az 1929-es válságból?

A kormányzati akciótervek sajnos visszaidézik azt a piackorlátozó politikát, ami a történelem legnagyobb összeomlását eredményezte. Gyenge Dániel írása.

Ezen rendszerek elméleti alapját a John Maynard Keynes brit közgazdász által lefektetett közgazdaságtani nézetek adják, gyakorlati megvalósításuk pedig egy olyan látszólag kapitalista berendezkedésben öltött testet, melyet együttesen koordinál a magánszektor és az állami közszektor. Ilyen gazdaság működik az európai országok túlnyomó részében, valamint az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, habár enyhébb mértékben, és a magánszektornak nagyobb teret biztosítva, de az állam beavatkozó-kényszerítő hatalma ezen régiókban is megkerülhetetlenül érvényesült.

A „keynesianizmus”, melynek lényegi eleme a kereslet mesterséges generálása az improduktív tevékenységek – állami közmunkák és beruházások – ösztönzése által, és ami Keynes nézetei szerint előbb-utóbb jövedelem- és kereslettermelő hatással lesz a gazdaságra, a második világháborút követően fölényes győzelmet aratott a szabad, nyitott piacgazdaságot és politikai függetlenséget hirdető közgazdász-körökkel szemben (az ő kiemelkedő teoretikusuk F. A. Hayek volt, az osztrák közgazdasági iskola emblematikus alakjának, Ludwig von Misesnek a tanítványa).

A második világháborút követően a nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban is minden politikai vezető elkötelezett híve volt a keynesi tanoknak, melyek túlméretezett és drága jóléti államokat, túlburjánzó, hatalmas költségeket felemésztő bürokráciát, ennek megfelelően rendkívül magas adóterheket, és a gazdaság termelékenységének folyamatos csökkenését, a fejlődés drasztikus lassulását eredményezték.

S bár volt egy rövid két évtizedes időszak a világtörténelemben, mely Ronald Reagan és Margaret Thatcher nevével volt fémjelezve, és mely egyben a gazdasági és politikai liberalizációt is meghonosította az Egyesült Államokban illetve Nagy-Britanniában, erőteljes és biztató gazdasági növekedést produkálva, utána ismét az állam szerepét növelő politika vált meghatározóvá, ami két évtizeddel később a világgazdaság Titanicját nekivezette a totális megsemmisülést okozó jéghegynek.

A 2008-2009-es gazdasági világválság hasonló okokból robbant ki, mint az 1929-1933-as nagy gazdasági összeomlás, csupán annyi a különbség hogy más területen indult el a zuhanáshoz vezető folyamat. Az USA – ahonnan a válság kiindult – az 1990-es évektől azt a keynesiánus modellt követte, mely nem tartotta fontosnak azt, hogy az állami kiadások, vagyis a gazdaság nagy állami összegekkel való menedzselése összehangolódjon a kormányzati bevételekkel és a gazdasági növekedéssel.

S mivel a nyugat-európai országokban is hasonló folyamat ment végbe, a világválság által súlyosan érintett európai államok eleve magas GDP-arányos államadóssággal rendelkeztek, már 2008 előtt. Azonban mindez a későbbiekben sem változott.

A válság hatására keletkezett veszteségek, azok részleges átvállalása és a gazdaságélénkítés következtében felpuhított, deficites költségvetési politika együttesen az államadósság gyors növekedését eredményezte.

Az Egyesült Államokban, ahol a Lehman Brothers, az államok öt legnagyobb kereskedelmi bankjának egyike becsődölt, maga után rántva az egész bankszektort, konkrét fázisok vezettek az összeomláshoz a szövetségi kormányzat és az államapparátus jóvoltából.

A Federal Reserve Bank, az 1913-ban alapított amerikai jegybank folyamatosan alkalmazta a pénzkínálat felfújásának és a kamatlábak mesterséges mozgatásának, vagyis a pénz- és hitelmanipuláció politikáját, mely együtt járt az egyre fokozódó pénzinflációval, és ezzel összefüggésben a veszteséges, soha meg nem térülő beruházásokkal, melyek mind a kormány – vagyis az adófizetők – tőkéjéből valósultak meg.

A kormány már Lyndon B. Johnson elnökségének kezdetétől abban a hitben ringatta magát,  hogy mindez az életszínvonal automatikus növekedését fogja eredményezni. Azonban a várt hatás nem következett be, inkább az ismert, ellentétes hatásokat váltotta ki.

A befektethető tőkét nagyon alacsonyan tartott jegybanki kamatlábon kölcsönözték, egyre nagyobb mennyiségben. Az állam olyan embereket és családokat, illetve veszteséges vállalkozásokat is ösztönzött a kölcsönfelvételre, akik és amelyek kevesebb megtakarítással rendelkeztek, vagyis kevésbé voltak fizetőképesek, vagy egyáltalán nem rendelkeztek félretett tőkével.

Az ilyen hiteleket pedig átlátszatlan értékpapírokba csomagolták, úgynevezett strukturált befektetési eszközökbe, melyeket nagy tételben eladtak nyugdíjalapoknak, és befektetési alapokat kezelő kereskedelmi bankoknak.

A vírus végez a jövőképpel és az utópiákkal is?

A járvány viszonyai között a jövőkép teljesen irracionálissá vált. Az utópisztikus ideológiák leértékelődtek, elvesztették mozgósító erejüket. Pelle János írása.

A jelzálog-hitel csomagokat tartalmazó értékpapírokkal tehát elárasztották a pénzügyi rendszer egészét, ami leginkább az ingatlanpiacot érintette, hatalmas, kipukkadásra készülő lufit eredményezve, mely megalapozta a 2008-as robbanást.

Az ingatlanpiaci lufi kialakulásához a használt lakásokat érintő értékesítések járultak hozzá, melyek a kereslet-kínálat egyensúlyának felborulásával fokozatos áremelkedést idéztek elő, magasabb hitelek felvételére kényszerítve a megtakarítással nem rendelkező családokat.

A kormány minderre rásegítve ösztönözte a jelzáloghitel-kibocsátást, és azokat a hitelkibocsátókat is, amelyek értékpapír formájában adták el a hiteleket, és így taszították csődbe kereskedelmi bankok egész sorát és az ipari szektort is.

Az ipari vállalkozások úgy váltak részeseivé a válságnak, hogy az ingatlanpiaci túlhitelezés folytán az ingatlanárak jelentős mértékben emelkedtek, és ez jó üzleti lehetőségek révén megmozgatta az építkezési és gépipari vállalatok egész láncolatát.

Ennek következtében pedig egyre többen vásárolták be magukat részvényesként a vállalatokba, ugyanis ekkor a kereslet megnövekedése miatt azok még profitábilisnak mutatkoztak. A katasztrófa tehát nem csupán a bankhálózatot, hanem az ipari szektort is tönkretette, innen ered a munkanélküliek drasztikusan növekedő száma is.

A washingtoni kormányzat tehát nagy szerepet játszott az összeomlásban, ugyanis nagy összegekkel támogatta központi jegybankján keresztül a hitelkibocsátást, mesterségesen alacsonyan tartott kamatok mellett, mely elindította a végzetes lavinát.

A rossz állami válaszok emberi életekbe is kerülhetnek

A mesterségesen alacsonyan tartott árak nem feltétlenül ott fejtik ki hatásukat, ahol épp szükség lenne az ellátásra. Ecsenyi Áron publicisztikája.

A kormány kezdetektől fogva támogatta – a hátrányos helyzetűek megsegítése jegyében – azokat a jelzáloghitelt kibocsátó szervezeteket – például a Fannie Mae-t –, melyek alacsony kamatlábon nyújtottak jelzálogkölcsönöket olyan jogosulatlan embereknek és családoknak akik nem voltak fizetőképesek, ergo biztosan nem tudták volna törleszteni a banknak hiteleiket.

A kormány tehát felépítette azt a hírhedt Ponzi-rendszert, melynek lényege az, hogy a korábbi befektetőket az újonnan érkezett befektetők pénzéből fizette ki, egészen a teljes összeomlásig, magukkal rántva nem csupán az amúgy is eladósodott családokat, hanem tönkretéve a megtakarítással rendelkező befektető ügyfeleket is.

A folyamat Magyarországon is hasonló fázisokban zajlott le a Gyurcsány-kormány országlása alatt, a válság kirobbanásához három körülmény járult hozzá hazánkban.

  • Egyrészt a korabeli költségvetési politika erősen adósság-generáló, és deficites volt, a hitelminősítők 2005-től kezdve fokozatosan lerontották a magyar államadósság adósságbesorolását;
  • Másrészt a deviza alapú – svájci frank alapú – hitelezés felfutása –, amit egyébként az első Orbán-kormány vezetett be, és ami mind a fogyasztó lakosság, mind a vállalati szféra körében gyors növekedést generált az ország külső adósságában;
  • Harmadrészt a deficites költségvetési politika miatt előidézett gazdasági lassulás, majd megtorpanás arra késztette a kormányzatot a magyar jegybank egyetértésével, hogy a Nemzetközi Valutalaphoz forduljon, és nemzetközi hitelcsomagot vegyen fel az adósságállomány csökkentésének finanszírozása céljából.

A 2008-2009-es gazdasági világválság tehát nem egy anomália volt, ami hirtelen felütötte a fejét és pusztított, hanem egyenes következménye annak az intervencionista, a magánszektorba való erőteljes állami beavatkozást támogató politikának, amely 1929 óta olyan pénzrendszert és hitelfinanszírozási rendszert kényszerített a piacra, ami természetszerűen eredményezi az időnként fellépő válságokat.

Európának újra kell definiálnia magát a vírus sokkja után

A krízis növelheti a szolidaritást, sőt az integrációt, de a helyzet rossz kezelése miatt erősödhetnek az euroszkeptikus hangok is. Eperjesi Ildikó elemzése.