Vírus és összeomlás: mit tanulhatunk az 1929-es válságból?

A kormányok válságkezelése  úgy tűnik, fikarcnyit sem változott az 1929-es nagy gazdasági világválság óta, a New Deal és a „keynesianizmus” szelleme továbbra is megragadt politikai döntéshozóink fejében.

Az elmúlt hónapok történései arról tesznek tanúbizonyságot, hogy a koronavírus-járványra hivatkozva az államok kormányai olyan drasztikus lépésekre szánták el magukat, melyek kitapossák az utat egy 2008-2009-es világválságnál is súlyosabb következményeket hozó gazdasági összeomlás felé.

A vállalkozói szféra összeomlása, különböző iparágak megsemmisülése, gyárak, üzletek, szalonok, bárok tömeges bezárása mind-mind azon intézkedések következményei, melyeket a kormányok a járványhelyzet elején meghoztak.

Mindezt pedig annak fontosságával magyarázták, hogy a járvány megfékezése, lassítása érdekében, az emberek egészségének megóvását elsőrendű célként kezelve minden feltételét meg kell szüntetni annak, hogy az emberek nagyobb tömeget alkossanak.

Ráadásul az állami hatóságok a fogyasztóvédelemmel és a kamarákkal együttműködve regulázzák meg a potenciális ellenségnek kikiáltott árdrágítókat, akik az áruhiány elkerülése végett kényszerültek magasabb áron értékesíteni termékeiket, engedve a társadalmi felháborodásnak, a valóságos lincshangulatnak. Mindez azonban a kereskedelmi szférának kellemetlen érvágást okoz, mely negatív hatással van a nyereség felhalmozására és az árukínálat korlátlan biztosításának lehetőségére is.

A határok lezárása, a belforgalom és a külkereskedelem teljes kiiktatása, a mozgás és gyülekezés szabadságának szigorú korlátozása azonban nem csupán a gazdasági élet szereplőinek munkáját tette nehezebbé, kilátástalan anyagi helyzetbe sodorva őket, hanem a kereskedelmet is szinte megfojtotta.

Vírus és kapitalizmus: katasztrófát eredményezhet a bezárkózás

Világjárvány esetén is a piac az ember legfőbb támasza és legjobb barátja a család és a barátok mellett. Gyenge Dániel publicisztikája.

A globális turizmus visszaszorulásával szintén százezrek kerültek a munkanélküliség fenyegető csapdájába. A WizzAir csaknem ezer alkalmazottjának mondott fel a turizmus, s így a légiforgalom szinte teljes leállása miatt, a Boeing megemelt összegű állami szubvenciót kért a washingtoni kormánytól, az Egyesült Államokban két hét alatt tízmillióan, míg Thaiföldön megközelítően 7-8 millióan lettek munkanélküliek.

Világszerte többszörösére emelkedett az állásukat elvesztett munkaképesek száma, a New York-i értéktőzsdén pedig már a kezdetektől fogva drasztikus zuhanásnak lehettünk szemtanúi. Lényegében a kormányok szigorú és egyben káros intézkedései elvezettek odáig, hogy egy világméretű összeomlás kapujába állva vizionálunk egy új világrendet.

Miután azonban a kormányok is felismerték azt az egyszerű tényt, hogy a gazdaság szerkezetének stabilitása és a munkahelyek megmaradása is ugyanolyan fontos a társadalom számára, mint az emberek egészségének megőrzése, így több országban már fordult a kocka, és fokozatosan nyitni kezdenek.

Európa-szerte és az Egyesült Államokban is azon dolgoznak, hogy a gazdaság gépezetét minél hamarabb – míg nem késő – beindítsák, és gazdasági akcióterveket kidolgozva próbálják az időközben fellépő szociális, pénzügyi és munkaerőpiaci problémákat orvosolni. Mindez azonban már úgy tűnik késő, ugyanis a gazdaság így is maradandó sérüléseket szerzett a kormányzati intézkedések hatásainak következtében.

Egy olyan folyamatnak lehetünk szemtanúi, melyben a gazdasági válságot az államapparátusok döntései és hatóságaiknak a magánszektorba való káros beavatkozása idézte elő.

A kormányok válságkezelése  úgy tűnik, fikarcnyit sem változott az 1929-es nagy gazdasági világválság óta, a New Deal és a „keynesianizmus” szelleme továbbra is megragadt politikai döntéshozóink fejében. Az államok gazdaságvédelmi és válságkezelési tervei azonban ahelyett, hogy enyhítenék a válság okozta gondokat, inkább konzerválnák azokat, még hosszabb periódusra kitolva a válsághelyzetet, hosszan tartó gazdasági recessziókat, csökkenő termelékenységet magával vonva.

Az 1929-es összeomlás dermesztő adatai sajnos összevethetők a koronavírus-járványhoz kötődő gazdasági mutatókkal. 1929 és 1933 között az Egyesült Államok bányáinak, gyárainak, szolgáltatóinak termelése felére zuhant, a bankszektor csődöt mondott, a részvényárfolyamok nagy zuhanásba kezdtek, az emberek jövedelme csaknem a felére esett, a munkanélküliség krónikussá vált. Az 1929-ben mért 1.6 millióról 1933-ban 12.8 millióra nőtt az állásukat vesztett munkások száma.

Ahhoz, hogy megértsük a ma várható gazdasági összeomlás előzményeit és következményeit, vagyis egész folyamatát, érdemes az akkori világválsághoz vezető politikai intézkedéseket szemügyre vennünk, melynek egyik napjainkban is uralkodó narratívája az, hogy a szabadpiaci kapitalizmusban keresendők a válságot előidéző és kibontakoztató tényezők.

Sajnos a világhálón és a sajtóban is gyakran találkozhatunk olyan fejtegetésekkel melyek a járvány által előidézett válságot és az ezzel járó szociális problémákat a globális kapitalizmusra vezetnék vissza, alternatívaként felállítva egy elszeparált, helyi gazdaságon alapuló rendszert.

Mindazok azonban, akik ennek látszatát keltik, és akik ezt hangsúlyozzák, olyan gazdaságpolitikai döntéseket támogatnak, melyek pusztító következményeket vonhatnak maguk után.

Az 1929-es világméretű összeomláshoz vezető fázisok ugyanis azt bizonyítják, hogy éppen a magánszektorba történő állami beavatkozást pártoló politika járult hozzá a világméretű katasztrófához. A monetáris politika, a világgazdaság és a nemzetközi kereskedelem felbomlása, Herbert Hoover elnöksége, majd a New Deal együttesen járult hozzá Amerikában a válság kirobbanásához és fokozatos kibontakozásához.

Ez a folyamat az amerikai központi jegybank, a Federal Reserve Bank monetáris politikájával kezdődött, melynek során a washingtoni kormányzat felduzzasztotta a pénz- és hitelkínálatot, vagyis mesterséges eszközökkel megemelte a pénzmennyiséget, melynek hatására zuhantak a kamatok, vagyis a hitel ára csökkent.

Ludwig von Mises, az osztrák közgazdaságtani iskola egyik teoretikusa tökéletesen összefoglalta, hogyan vezet a központi jegybankok monetáris politikája a valuta inflálódásához, és így pénzügyi válsághoz.

Chicagói munkanélküliek állnak sorba ingyenebédért (1931)

A későbbiekben beigazolódott eszmefuttatása szerint ahogy növekszik a forgalomban lévő pénz mennyisége és bővülnek a bankbetétek, emelkedni kezdenek az árucikkek és szolgáltatások árai. Idővel azonban ez a fellendülés véget ér, ugyanis a nyomtatott pénz nem helyettesítheti végtelen időkig a piac által kitermelt tőkejavakat. A kormány pedig a következményekre reagálva a kamatlábak mesterséges mozgatásával sodorja a bankszektort egy kikerülhetetlen válság küszöbére.

A bankszektor becsődölése mellett azonban volt még egy tényező mely elmélyítette a válságot. Ez a Herbert Hoover elnök kezdeményezésére szentesített Scott-Hawley vámtörvény volt, melyet 1930-ban iktattak be. Ez egyike volt az elnök protekcionista intézkedéseinek, melynek következtében gyakorlatilag lezárták a belföldi mezőgazdasági és ipari termelők elől az importjavakat, ezzel összeroppantva az addig harmonikusan működő nemzetközi kereskedelmet és világgazdaságot.

A törvény lényegi eleme a behozatali árak megduplázása mellett az volt, hogy a vámokat nem az árváltozásokhoz igazították, hanem az árfolyamokat figyelmen kívül hagyva, központi határozat útján merev vámhatárokat állapítottak meg.

Ennek hatására a Hoover-kormány egy világméretű kereskedelmi háborút idézett elő, melynek keretében több ország is felállította saját vámhatárait, ami miatt az amerikai export is drasztikusan visszaesett, a kereslet visszaesésének következtében. Ám ahelyett, hogy Hoover gazdaságélénkítésbe és fokozatos nyitásba kezdett volna, inkább további intervencionista intézkedéseket foganatosított.

A washingtoni kormány pusztító hadjárata a gazdaság ellen még erőteljesebb lett, Hoover drámaian megemelte az állami szubvenciókat és a szociális segélyekre szánt állami kiadásokat, a szövetségi kormány nemzeti össztermékből (GNP) való részesedése is megnövekedett.

Miután a túlméretezett állami költekezések beindultak, és a külkereskedelmi mérleg romlása mellett a költségvetési deficit is reális fenyegetéssé vált, a kormány kétségbeesetten keresett forrást a kiadások fedezése céljából. Ennek jegyében a Hoover-adminisztráció súlyosan megadóztatta az iparűzési és személyi jövedelemadó emelésével a középosztályt, ezáltal veszélyeztetve a családok és kisvállalkozók megtakarításait is.

A rossz állami válaszok emberi életekbe is kerülhetnek

A mesterségesen alacsonyan tartott árak nem feltétlenül ott fejtik ki hatásukat, ahol épp szükség lenne az ellátásra. Ecsenyi Áron publicisztikája.

Miután 1933-ban a válság tetőpontján az intervencionizmus atyja leköszönt, helyébe a demokrata Franklin Delano Roosevelt lépett, aki kampányának fő üzeneteként a Hoover-adminisztráció beavatkozó, etatista intézkedéseit illette kemény kritikákkal, jómaga szabadpiaci reformokat, a költségvetési hiány megszüntetését, az államadósság csökkentését és a pénzügyi stabilitás megteremtését ígérte.

Teljesen máshogy cselekedett azonban márciusi beiktatását követően, elnöki hatalmával élve gyakorlatilag ott folytatta Hoover politikáját ahol elődje abbahagyta. A kormányzati kiadások az intenzív pénz- és hitelexpanzió következtében tovább növekedtek, a költségvetési hiány és az államadósság is meredeken emelkedett.

Ezt csak tetézte a minimálbértörvény és az új tb-törvény, amely (amellett hogy az amerikai alkotmány alapértékeit megsértve avatkozott bele a válságát élő magánszektorba és regulázta meg szigorú intézkedésekkel a vállalati szférát) a Nemzeti Újjáépítési Hivatal és a Közmunkaügyi Hivatal felállításával kinyújtotta a gazdasági recesszió periódusát egészen a második világháború kitöréséig.

Az 1929-es fekete csütörtök után tapasztalt pénzügyi és gazdasági krach tehát nem csupán az amerikai piacot hanem a világpiacot is magával rántotta: az amerikai pénz- és hitelintézetek sorozatos csődje az európai vállalatokat is fizetésképtelenné tette. A gazdaság szerkezete összeomlott, a valuta elértéktelenedett, a részvényárfolyamok meredek lejtmenetbe kezdtek.

Az állam beavatkozó politikája által előidézett gazdasági környezet eltántorította a befektetőket és a részvényeseket is.

A Fekete Csütörtök néven elhíresült ominózus napon 13 millió részvényt adtak el, mely összesítve 50 milliárd dollárra rúgott. Ezt követően a bankszektor is fizetésképtelenné, tőkehiányossá vált az ügyfelek elvesztése következtében.

Az 1929-es nagy gazdasági válság tehát arra tanulságos példa, hogy az állam intervencionista politikája mind a pénzügyi, mind a gazdaság egészét érintve súlyos és káros következményeket hoz magával. A kormányok által meghirdetett gazdasági akciótervek, melyek az állami kiadások növelésére, és a költségvetési hiány előidézésre irányulnak, sajnos visszaidézik azt a piackorlátozó politikát, ami a világtörténelem legnagyobb összeomlását eredményezte.

A teljes őrület vírusa

Nemcsak az elszabadult állami és önkormányzati önkényt kéne leállítani, de a gazdaságot is sürgősen újra kell indítani. Seres László publicisztikája.