A vírus végez a jövőképpel és az utópiákkal is?

Az utópia és a jövőkép konfliktusa végigvonul a huszadik századi magyar történelmen, és a mai napig érezhető.

Politika és ideológia között sok tekintetben elmosódik a határvonal. Az előbbi az utóbbit valósítja meg, viszont a megvalósítás módosíthatja az eszméket, melyeket átültetnek a gyakorlatba.

Az egyik leglényegesebb különbség közöttük, hogy a racionális politikának jövőképre van szüksége. Vagyis többé-kevésbé helytállóan válaszolnia kell arra a kérdésre: hogyan alakul meghatározott időn belül azoknak sorsa, akik felhatalmazást adnak egy vezetőnek és pártjának. Viszont az ideológia nem konkrét jövőképpel, hanem utópiákkal dolgozik, melyeket nem kötnek határidők.

Nagy előnyük, hogy ha vonzóak, számíthatnak az emberek érzelmi támogatására, egészen addig, míg ki nem ábrándulnak belőlük. Ez volt a helyzet a kommunizmussal, mely három-négy nemzedék után már a Szovjetunióban sem lelkesített senkit.

Az egykori „népi demokráciákban” pedig már a meggyőződéses párttagok gyermekeinek is elege lett belőle a hatvanas-hetvenes évekre. Mi több, Magyarországon 1956-ban bebizonyosodott, hogy még azok is fellázadnak ellene, akik egy évtizeddel azelőtt még a kommunista utópia lelkes hívei voltak.

Az utópia és a jövőkép konfliktusa végigvonul a huszadik századi magyar történelmen, és a mai napig érezhető. 1989-90-ben a baloldali, liberális ellenzék (melynek egy része, az SZDSZ akkor a jobboldalra pozicionálta magát) az utópikus demokráciát, és a hasonló indíttatású Európa-kultuszt állította szembe a „korlátolt jövőképpel” kampányoló MDF-fel.

Ki ne emlékezne a Demokratikus Charta lelkesítő mondataira, melyek így kezdődtek: „Demokrácia akkor lesz, ha….” Hasonló utópikus elemek, bár már visszafogottabb megfogalmazásban szerepeltek az MSZP „száz napos programjában” is, mellyel 2002-ben megnyerte a választásokat.

Disztópikus lidércnyomás

A vírus pusztításában az a zavarbaejtő, hogy a felelősség kérdését nem lehet felvetni, hiszen spontán módon keletkezett. Pelle János publicisztikája.

A 2010-es választások a baloldali-liberális utópiából kiábrándultak elsöprő győzelmét, a Fidesz-KDNP kétharmadát hozták. És a felállás, legalábbis a politikai propaganda szintjén, azóta sem változott. Orbán Viktor a racionálisnak hirdetett jövőképet, s vele a „kis lépések politikáját” állítja szembe az ellenzék programjával. Azzal, amit a kormányzat kezében lévő, minősíthetetlen színvonalú „lakájmédia” radikális tagadásként, és utópisztikus ígérgetésként igyekszik lejáratni.

A tisztánlátást kifejezetten nehezíti, hogy az ezredfordulótól kezdve polgárjogot nyert és a sajtóban nyert a populizmus fogalma, mely egyaránt alkalmazható a racionális jövőképet képviselő, és az utópiákkal kampányoló politikusokra és pártokra.

A populizmus, amellett, hogy utal a népre, illetve a népszerűségre, a „politikai ideológia” egyik ága. Ami a Wikipédia szerint „a nép többségi akaratával összhangban tett erőfeszítés, esetlegesen a választók bizalmának megnyeréséért, gyakran kivitelezhetetlen ígéretekkel operáló irányzat”.

A Fideszt populista pártnak tartja hazai és külföldi bírálónak egy része, vagyis szemére veti, hogy „nacionalista utópiát” hirdet, azzal, és az ehhez tapadó, érzelmeket gerjesztő jelszavakkal, „szimbolikus politizálással” nyerte meg harmadszor is a választásokat. Innen nézve tehát a harmadik ciklusát töltő Orbán Viktor minősül utópistának, viszont az ellenzék rendelkezik racionális jövőképpel.

A populizmus vádját ugyanakkor gyengíti, de legalábbis idézőjelbe teszi, hogy ez legnagyobb nyomatékkal az Európai Parlamentben hangzik el. Ennek képviselői ugyan rendelkeznek legitimitással, amennyiben a választásokon indult pártok delegáltjai, de határozataik csak szimbolikus jelleggel bírnak.

Ennél fogva, minthogy választóik nem kérik számon rajtuk, mit beszélnek, az EP-ben felszólaló képviselők, előszeretettel hangoztatnak az utópisztikus eszményeket, többek között például a klímaváltozás vagy Európai Unióba áramló menekültek ügyében.

Tiszaeszlártól a médiaháborúig

A népi írók kiadója elleni hajsza 1988-ban nem volt indokolt. Azt nem a múlttal való szembenézés igénye, hanem politikai érdekek motiválták. Pelle János írása.

Napjainkban, a koronavírus világjárvány elképesztő viszonyai között, a jövőkép teljesen irracionálissá vált. Nem lehet tudni, hogy a világ mindennapi életét felfordító pandémia meddig tart, illetve mikor támad fel újra. Mindennek hatására az utópisztikus ideológiák leértékelődtek, elvesztették mozgósító erejüket.

Ugyanakkor lehangoló azt látni, hogy miközben Magyarországon napról napra nő a fertőzöttek és a járványban elhalálozottak száma, továbbra is folyik az „övön aluli” politikai küzdelem kormánypárt és az ellenzék között.

A miniszterelnök minden nyilvános szereplésével igyekszik erősíteni a „jó kormányos” imázsát, aki a helytáll a viharban, megküzd a járvánnyal, s erőfeszítéseit csak az ellenzék mesterkedései és Soros György pénzügyi spekulációi hátráltatják. Ugyanakkor az ellenzék képviselői Orbán Viktor válságmenedzseri képességeit vonják kétségbe, az egészségügyi vezetést pedig egyenesen felelőtlennek és dilettánsnak tartják.

Vagyis immár a jelen, illetve a konkrét, rövid távú jövőkép körül csapnak össze a politikai indulatok. És ezen a téren a miniszterelnök és a szakapparátus kétségtelen előnyt élvez, hiszen olyan információkhoz jut hozzá, melyekről az ellenzék csak a médiából értesül. Azt, hogy hány lélegeztető gépre lesz szükség, illetve mikor áll meg a fertőzöttek számának növekedése, és mikor lehet enyhíteni a kijárási korlátozásokon, nyilvánvalóan a hatalmon lévők tudják a legjobban.

Csak remélni lehet, hogy a következő országgyűlési választások idejére, 2022 áprilisára elmúlik a járvány, s akkor már a tanulságokat levonva fordulhatnak rá a pártok a kampányra.

Kétség sem fér hozzá, hogy az „EU-párti” ellenzék pozícióit erősítené az euroszkeptikus (vagy inkább eurorealista?) Fidesszel szemben, ha az Európai Unió érdemi segítséget nyújtana a tagországoknak, így Magyarországnak is a Covid-19 vírus elleni vakcina kifejlesztésében, illetve a járvány által előidézett gazdasági válság enyhítésében.

Ezzel Brüsszel igazolná, hogy az „európai gondolat” több utópiánál, hiszen köze van a földrészünkön élő népek jelenéhez és közvetlen jövőjéhez. Bár az eddigi előjelek nem a legkedvezőbbek, hiszek benne, hogy az EU, szembesülve a kihívással, lerázza eddigi bénultságát és a tettek mezejére lép. Ez talán kiegyenlíti a hazai politikai erőviszonyokat, nyíltabbá teszi pártok versengését, s talán mérsékeli acsarkodásukat is.

Sötét babonákkal nem kecmergünk ki ebből a válságból sem

Magunkhoz kell térnünk és pont az ellenkezőjét kell tennünk, mint amit a technológia és piac ellenségei hirdetnek. Kárpáti Iván publicisztikája.