Disztópikus lidércnyomás

Kiderül, hogy földrészünk védettsége csak illúzió volt, s a vírus ellen olyan középkori módszereket tudunk csak használni, mint a karantén. Biztonságban hittük magunkat, de továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a természet pusztító erőinek. Nem a klímakatasztrófa fenyeget bennünket évtizedek múlva, hanem itt és most a közönséges döghalál.

A koronavírus-világjárvány látható zavarba hozta az újságírókat, írókat, filozófusokat és más kreatív elméket. Mivelhogy valóra vált az, amivel regények és filmek százai, mit százai, ezrei sokkoltak bennünket a huszadik század folyamán, sőt, már jóval előbb: beléptünk a megvalósult negatív utópiák világába.

A jelen hirtelen jövővé vált, méghozzá sokkal rosszabbá, mint valaha is átéltünk. Az esztéták szerint az irodalmi művekben vagy filmekben ábrázolt disztópikus társadalmakat általában elembertelenedés, elnyomó, totalitárius rendszerek uralma, természeti vagy társadalmi katasztrófa jellemzi, amely a társadalom drámai hanyatlásához vezet. Gyakran ínség, szegénység, elnyomás, erőszak, járványok, szennyeződések lépnek fel.

És az egyik csapástól egyenes út vezet a soron következőig, mígnem megjelennek az égbolton az Apokalipszis lovasai, akik az utolsó ítéletet és a Messiás eljövetelét jelzik.

De az utolsó ítélet eljöveteléig talán még van egy kis időnk, úgyhogy nézzük meg közelebbről a disztópiák megvalósult, és tökéletesített, azaz 2.0-ás verzióját. Rögtön érdemes különbséget tenni a szociális és a fizikai változat között, előrebocsátva, hogy az első már a sci-fi írók fantáziájában is gyakran átcsap a másodikba.

„A közhiedelemmel szemben nem csak helyadatokat gyűjtünk az emberekről”

Egy átlagos telefonban 14 szenzor gyűjt információkat a tulajdonos mozgásáról, sebességéről, környezetének fényviszonyairól és más fizikai tényezőkről.

De azért nem teljesen lényegtelen, hogy az emberiség hanyatlását, illetve pusztulását közvetlenül mi magunk idézzük-e elő, például úgy, hogy egy szörnyű, elnyomó, a természetet tönkretevő rendszert honosítunk-e meg a Földön, melybe belepusztulunk, vagy az emberiségtől függetlenül, külső erők, illetve a tragikus véletlenek miatt kell búcsút mondanunk az árnyékvilágnak.

Hogy három közismert, s közel egyidőben született történetre hivatkozzunk, elég, ha felidézzük Orson Welles klasszikus rádiójátékát, a Világok harcát, Huxley Szép új világ és Orwell 1984 című regényét. Az előbbi a marslakók invázióját jelenítette meg olyan érzékletesen, hogy sugárzása idején egyes kaliforniai városokban pánik tört ki. De a felelősség kérdésével nem foglalkozott, hiszen az emberek nem tehettek arról, hogy a Marsról elözönlötték a földet. Bezzeg Huxleynál, de különösösen Orwellnél az olvasó számára nem kétséges, hogy az ember leggonoszabb ellensége a másik ember, s emiatt vagyunk halálra ítélve.

A főként idősebb férfiakat sírba döntő Covid-19 vírus pusztításában az a zavarbaejtő, hogy a felelősség kérdését nem lehet felvetni, hiszen olyan, különösen fertőző vírusmutációról van szó, mely minden jel szerint spontán módon, emberi beavatkozás nélkül keletkezett Kínában, Vuhanban.

Március elejétől kezdve az általa okozott pandémia centrumává Észak-Olaszország, Lombardia vált, amire senkire sem számított. Innen terjedt át Európa többi részére, majd Észak-Amerikára, vagyis a „fejlett világra”, mely legalább egy évszázada abban a téves tudatban élt, hogy a fertőző betegségek ellen hatékonyan védekezni tud, a járványok csak a „harmadik világban” szedik az áldozataikat.

En passant az is kiderült, hogy nemcsak a „jóléti társadalmak”, de az őket tömörítő nemzetközi szervezetek is tehetetlenek a koronavírussal szemben. Az ENSZ, illetve az egészségügyi világszervezet, a genfi székhelyű WHO csak a vészharangot kongatja, miközben még Svájc sem tudta megállítani a határain a járványt.

A vírussal szemben semmit nem ér a NATO katonai ereje, és az Európai Unió sem tud érdemi segítséget nyújtani Olaszországnak, pedig 1957-ben a fővárosában, Rómában írták alá a szerződést, mely megalapította. De nem ismerte fel idejében a koronavírus veszélyét a szervezetből most kivált Nagy-Britannia, sőt, az Egyesült Államok sem.

Natan Saranszki tippjei: hogyan éljük túl a karantént? – Videó!

A volt szovjet politikai fogoly-legenda arra is rámutat, milyen fontos az összetartozás érzése.

A nyugati, „haladó” értelmiség évtizedeken át ideológiai axiómának tekintette, hogy minden rossz, ami a „harmadik világot”, vagyis az emberiség többségét sújtja, a „fejlett világból” származik. Azt állították, hogy a „burokban született” Európa és Észak-Amerika tehet Afrikában, Ázsiában és Latin-Amerikában uralkodó szegénységről, elnyomásról, betegségről és az éhínségről is.

Erre most kiderül, hogy földrészünk védettsége csak illúzió volt, s a vírus ellen olyan középkori módszereket tudunk csak használni, mint a karantén. Biztonságban hittük magunkat, de továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a természet pusztító erőinek. Nem a klímakatasztrófa fenyeget bennünket évtizedek múlva, hanem itt és most a közönséges döghalál.

A politikusok és közegészségügyi szakemberek nem tudnak jobb tanácsot adni annál, mint hogy „Maradj otthon!” Ez a tanács már 1665-ban, a londoni pestisjárvány idején is elhangzott, de kevesen fogadták meg. Daniel Defoe, aki beszámolt a ragály pusztításáról, mely augusztusban hetente kétezer, szeptemberben pedig már hétezer áldozatot követel, beszámolt arról is, hogy a Temze partján hetente megjelentették a halottak névjegyzékét, és darabonként egy pennyért árulták.

Mi annyival vagyunk jobb helyzetben, hogy naponta közlik digitálisan a halálozási adatokat, és mozgóképes beszámolókat láthatunk Bergamóból, Milanóból, Madridból, New York-ból, Párizsból és Bécsből.

Az „internet népe” bámulja a képernyőt, olykor-olykor a televíziót nézi, mely a koronavíruson túl celebek bárgyúságait és katasztrófafilmeket sugároz. Az, akit család vesz körül, magányra vágyik, aki meg egyedül van, irigyli azt, akinek családja van. A Facebookon közzétett szövegek pedig nemhogy csökkentenék, növelik az izolációt. És még a legjózanabb elmék sem képesek választ adni arra az egyszerű kérdésre: meddig tart még ez a disztópikus lidércnyomás?

Ha a szociális távolság betartása révén sikerült elhúznunk a járvány időtartamát, kialakul-e bennünk valamiféle „nyájimmunitás” a fertőző vírussal szemben?

Hiszen mostanáig még Vuhanban sem enyhítettek a szigorú karanténon, ahol a járvány keletkezett, és ahol a hírek szerint megállt a fertőzés terjedése. Mi lesz ott, ha feloldják a szigorú tilalmakat, melyet a kínai hatóságok vasszigorral érvényesítettek? Visszatér-e az élet valaha is abba a mederbe, amiben a járvány előtt folyt?

És ha elhisszük, hogy túl vagyunk a ragályon, de ismét mutálódik egy vírus, és újra közénk szabadul? Ki a szerzője és mi az igazi drámai műfaja annak a disztópiának, amit napról-napra átélünk? Ötfelvonásos tragédia? Commedia del’arte? Távol-keleti kabuki színház? És vajon nézők vagy tragikus szerepet alakító epizodisták vagyunk?

Vírus és kapitalizmus: katasztrófát eredményezhet a bezárkózás

Világjárvány esetén is a piac az ember legfőbb támasza és legjobb barátja a család és a barátok mellett. Gyenge Dániel publicisztikája.