Sötét babonákkal nem kecmergünk ki ebből a válságból sem

Nem tudhatjuk, hogy a gigantikus mentőcsomagokért cserébe mennyi időre akar domináns szereplő maradni az állam, és ez milyen újabb anomáliákat szül. De van a történetnek egy másik megközelítése is, hiszen amit az állam az egyik kezével ad, azt a másikkal könnyen el is veheti.

Onnan tudtam, hogy a félelem és a bizonytalanság mérge talán még a vírusnál is jobban szétterjedt, hogy sokunk által nagyra tartott, különböző területeken komoly teljesítményt felmutató, amúgy nagyon racionális nyilatkozatokat adó szakemberek is „földanyázásba” kezdtek.

Ezen kezdetben sokat morogtam, de aztán elengedtem, az én idegrendszerem sem intakt mostanában. Ha ennyire kirántják alólunk a talajt, rögtön antropomorfizálásba menekülünk, a jelek szerint. Elviselhetetlenné válnak máshogy, azok a zabolázhatatlannak tűnő erők, amik most uralnak minket, mint az ókorban? Háborgó istenek ellen nem lázadhatunk, tűrnünk kell a csapásaikat, büntetésüket?

Nem kell. Magunkhoz kell térnünk és pont az ellenkezőjét kell tennünk, mint amit a technológia és piac ellenségei hirdetnek.

Nehéz lenne vitatni, hogy az elmúlt 400 évben a – nevezzük így – Nyugat felemelkedését alapvetően a tudomány, a munkamorál, a verseny, a törvények uralma, majd az ezekből kibontakozó fogyasztói társadalom hozta el. Ami a lényeg, hogy sötét babonákkal nem kecmergünk ki ebből a bajból sem. 5G adótornyok felgyújtása nem indokolt, üzenem innen is!

Ha egyszer túl leszünk ezen a válságon is

A következő egy évben ki kell találni, hol az egyensúly az emberi élet védelme és a gazdaság fenntartása között. Kárpáti Iván publicisztikája.

Niall Ferguson brit történész szerint a Nyugat, azokban az évszázadokban, azért múlta felül Kínát, mert nagyobb verseny jellemezte mind politikai, mind pedig a gazdasági élet terén.  De ez vonatkozik Észak-Amerika és Dél-Amerika viszonyára is. Északon a brit telepesek teljesen más rendszert hoztak létre a tulajdonjog és a politikai képviselet terén, mint délen a spanyolok és a portugálok. Meg azt is írja, hogy ennek szépen csöndben leáldozóban van, de erről majd talán legközelebb.

Akik most azt mondják, hogy a jövőben térjünk vissza kertjeinkbe, és ne menjünk messzebb, mint a szomszéd falu, azok nem értették meg, hogy mi történt eddig.

Ha rájuk hallgattunk volna az elmúlt évszázadokban, akkor most nem nagyon fenyegetné 80-90 éves emberek millióit a koronavírus-járvány, azon roppant egyszerű oknál fogva, hogy 35 év lenne az átlagéletkor, és rendszeresen halnának ki komplett térségek betegségektől és az éhezéstől. És nem, nem azt mondom ezzel – szomorú, hogy egyáltalán le kell írnom, de ugye a rutin -, hogy ez egyben azt is jelenti, ész nélkül éljük fel az erőforrásainkat.

Miért is kellene, hiszen a folyamatosan fejlődő technológia ezt nem fogja engedni. Mivel fogunk utazni 20 év múlva? Kerozint zabáló repülőgépekkel? Biztos vagyok benne, hogy nem, de abban is, hogy utazni fogunk, mert egyrészt jó, másrészt kell. Remek mérnökök és folyamatosan alakuló igények vannak.

De van más is, ez pedig a piac, ami minden előzetes híresztelés ellenére folyamatosan űzi a technológiákat fejlesztőket, hogy hatékonyabbá, jobbá tegyenek dolgokat, főleg azért, mert igényeket szolgál ki.

Hogy ezzel egyidőben nyakunkba zúdítanak sok felesleges cuccot is? Tőlem dobjanak piacra ezer marhaságot, ha közben egy csapat zseni a piac teremtette bőséges források birtokában megoldja mondjuk, hogy ne 10 kiló akkumulátorral lehessen kiváltani 1 kiló elégetett kerozint, és zéró emisszióval repüljünk hétvégére Barcelonába, mert elég könnyű lesz a repülő aksival is. Vagy bármivel, ami majd hajtja.

Ha már Barcelona, hétvége, utazás, meg a hajdan volt életünk…

A hadikommunizmus diszkrét bája

Kétfelől fenyegeti most veszély a szabadságot és a piacgazdaságot: a kormányzatok és a zöld antikapitalisták részéről. Seres László publicisztikája.

Egyre több kormány jelent be, legalább elméleti forgatókönyveket az élet normalizálására. Azzal nem érdemes áltatni magunkat, hogy egyik nap csak úgy elforgatjuk a „globális főkapcsolót” és zárójelbe tesszük az elmúlt pár hónapot. Én már azt is túláradó lelkesedéssel olvasom, ha valahol két hét múlva megnyithatnak az óvodák, vagy legalább néhány futószalagot elindítanak Győrben és Kecskeméten.

Utólag mindenki baromi okos lesz, abban a témában, miként kellett volna egyensúlyozni (mert kellett volna…) az egészségügyi rendszer teherbírása és a gazdaság, a normális élet védelme között. Sajnos mindenki csődöt mondott, paradox módon még akkor is, ha a saját területére vonatkozóan nem tévedett.

De egy globalizált társadalom annyira összetett, hogy ez így most nem működött, nem működik. Lehet egyszerre igaza egy biológusnak és egy közgazdásznak úgy, hogy megállapításuk megvalósítása egymással ütközik.

Így vagy úgy, de ömleni fog az állami pénz mindenhol, ott is, ahol ezt még nem akarják meglépni, vagy nem annyira. Az arányok itt sem lesznek eltalálva, mert a pánik szüli a megoldásokat. Ez több szempontból is problémát fog okozni.

Egyrészt bizony olyan iparágak is ki lesznek tömve, ahol már a járvány előtt is gondok voltak, pl. sok légitársaság túlfejlesztette magát, a piac korrigált volna inkább előbb, mint utóbb. Nem tudhatjuk, hogy a gigantikus mentőcsomagokért cserébe mennyi időre akar domináns szereplő maradni az állam, és ez milyen újabb anomáliákat szül. De van a történetnek egy másik megközelítése is, hiszen amit az állam az egyik kezével ad, azt a másikkal könnyen el is veheti, lásd különadók. Az egyenleg még nem meghatározható

Mit kezdjünk Kínával? Szintén nem a mostani válság vetette fel először a globális ellátási láncok problémáját, az utóbbi években rendre előkerült. Kiszolgáltatottságunk most inkább csak még nyilvánvalóbbá vált. Erre nem lehet az a válasz, amit írásom elején már pedzegettem, hogy majd akkor mindenki megoldja maga.

Nem csak azért képtelenség, mert nem lesz ember, aki mondjuk az eddig kétszáz eurós tévéért mostantól ezret fizet, hanem azért sem, mert a technológiák minden eleme nem áll mindenhol rendelkezésre. Hogy kell-e ennyire végletekig kihegyezett just-in-time készletgazdálkodási rendszerben működnünk? Nem biztos, még akkor sem, ha ez békeidőben nagyon költséghatékony.

Azt is át kell gondolni, hogyan váltsunk ki pl. bizonyos nyersanyagokat, amik függővé tesznek minket a termelés szervezésénél.

Semmi nem megoldhatatlan, a ’70-es években még térdre kényszeríthette Amerikát az olaj, a mostani válság előtt pedig már voltak olyan hónapok, amikor az USA nettó exportőr volt.

Valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy a piac és a technológia megtalálja az utat, ha nem is mindig a legrövidebbet.

Vírus és összeomlás: mit tanulhatunk az 1929-es válságból?

A kormányzati akciótervek sajnos visszaidézik azt a piackorlátozó politikát, ami a történelem legnagyobb összeomlását eredményezte. Gyenge Dániel írása.