Mindenki azt találgatja, milyen lesz a világ a járvány után. A leggyakrabban azt olvasom, hogy nem lesz olyan, mint előtte. Ez nyilván egy elég patetikus közhely, de mint ilyen, nyomokban igazságot tartalmaz.
Ha csak az elmúlt húsz évet nézzük és annak a jelentősebb, világot megrázó sokkjait, akkor azt látjuk, hogy egyes részleteiben valóban gyökeres változások történtek. 2001. szeptember 11. után megtanultunk együtt élni a globális terrorizmusnak egy új minőségével, 2008 után pedig alaposan át kellett gondolnunk, mit jelent a millió szállal kötődő globális gazdaságban élni és túlélni.
Szépen lassan megszoktuk, hogy a repülőtéren mezítláb araszolunk a biztonsági ellenőrzésen, ahol időnként beállítanak egy gépbe, ami szó szerint a vesénkbe lát. Leveszik az ujjlenyomatunkat, szkennelik a szemünket, mint valami közepes kémfilmben.
Már észre sem vesszük, hogy egyes világvárosok aluljáróiban nincsenek bombafészeknek is használható kukák és olyan fegyverzetben állnak őrt egy-egy világlátványosság mellett, ahogy régen egy klasszikus fronton.
Pár éve Olaszországban már majdnem vizet adtam szegény katonának, aki úgy be volt öltöztetve a 35 fokban, hogy menetből bevehette volna Moszkvát, januárban. Az egykor deklaráltan fegyvertelen londoni rendőröket is felváltották a jelentős tűzerővel felpakolt egyenruhások.
Mi magyarok megtanultuk, hogy valójában nincs személyi igazolvány és 100 ezer forint bemutatásával új Suzuki, meg hogy el kell, el kellene olvasni minden szerződésen az apró betűs rész negyvenötödik oldalát is. Százezrek döbbentek rá, hogy nem csak hitelt vettek fel jó kamatra, de ezzel együtt egy komoly devizaügylet szereplőivé is váltak.
Aztán amikor egyik nap kiderült, hogy a világ legnagyobb befektetési bankjai az óceán másik oldalán már egy ideje újra és újra átcsomagolt, tökéletesen értéktelen, rémséges derivatív termékekkel kereskednek csillagászati mennyiségben, akkor pár hónappal később Nyíregyházán is kopogtatott a végrehajtó és kérte a slusszkulcsot. Hoppá.
Miért buktam el mindenemet, amiért néhány Burberry öltönyben magángépen röpködő, jól szituált amerikai kicsit túltolta a bizniszt? Hát, mert csöndben megszűntek a régi jó távolságok.
Meg azért is, mert kapzsik voltunk és leszünk. Miért is ne lennénk?
Az amerikai polgár megvette a jelzáloggal terhelt házára az újabb jelzáloggal terhelt házat, hiszen a szomszéd is megtette, a pénzügyi tanácsadója is ezt ajánlotta. A magyar meg úgy gondolta, jár neki az 50 négyzetméteres panel helyett a város környéki családi ház, hiszen milyen remek ajánlatai vannak a bankoknak, meg különben is egyszer élünk. A rendszer pedig korrigált, kegyetlenül.
Hosszan sorolhatnám, mi minden változott meg és még hosszabban, hogy mi nem ebben a két évtizedben. 9/11 után is újra elkezdtünk utazni, egy idő után nem néztünk gyanakvással a szomszéd ülésen elhelyezkedő közel-keleti útitársunkra, nem anyáztunk a már emlegetett reptéri vegzálás miatt. Minden nap lementünk a metróba, felszálltunk a buszra, mert az élet megy tovább, ha már ordas nagy közhellyel kezdtem ezt az írást.
Ha egyszer túl leszünk ezen a válságon is, ami egyelőre szinte semmilyen elemében nem hasonlít az előzőekhez, akkor majd felveszünk néhány új szokást, néhányat meg szépen kénytelenek leszünk elengedni.
Én mondjuk nem hiszek abban, hogy az emberek ne vágynának majd utazni és ne szeretnének társaságban lenni. Az tény, hogy évek kellenek, mire visszatér a bizalom, ahogy évek kellettek korábban is a megrázkódtatások után.
Nagy kérdés, hogy milyen nyomot hagy majd az egyre inkább körvonalazódó globális állami beavatkozás. Vannak, akik már a piacgazdaság végét látják, én azért nem szaladnék ennyire előre.
Arról még Amerikában sincs nagy vita, hogy az államnak be kell avatkozni, hogy a teljes összeomlást elkerüljük.
Németország pedig szokásától eltérően most nem akar megszorításokat, hanem ott is elengednék a gyeplőt. Hogy ki, mennyit adjon az uniós csomaghoz, az viszont még kemény alkudozások terepe lesz.
Közben zajlik egy fontos, mondjuk úgy kísérlet is. Svédország egyfajta kontrollcsoport lett, ami a járvány kezelését illeti. Nyilván a saját egészségügyi kapacitásuk ismeretében – legalábbis nagyon remélem – bevállalták azt, hogy nincsenek olyan szigorú intézkedések, mint szerte a kontinensen.
Az iskolákat azzal az indokkal nem zárták be, hogy a legtöbb családban mindkét szülő dolgozik és nem kis részben pont az egészségügyben. Lehet étterembe menni, limitált rendezvényeket tartani, stb. A teszteléseket elsősorban a stratégiai pontokon végzik, mint amilyen az egészségügy, de nem tömegesen. Meglátjuk.
Az tény, hogy túl gyakran ekkora leállást nem fog elviselni a világgazdaság. A következő egy évben ki kell találni, hol van az egyensúly az emberi élet védelme és a gazdaság fenntartása között.
A változásokhoz még egy apróság: bevallom, régen mindig megmosolyogtam a maszkjaikban vonuló, óvatoskodó ázsiai turistákat. Hát, ezentúl nem fogom. Úgyse látná senki a saját maszkom alatt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.