„Semmi sem tartósabb egy ideiglenes kormányzati programnál” – állapította meg Milton Friedman. Kétfelől fenyegeti most veszély a szabadságot és a piacgazdaságot: egyrészt akadhatnak kormányzatok, amelyek a vírus elmúltával sem mondanának le új hatalmukról, másrészt a zöld antikapitalisták úgy érezhetik, eljött az ő idejük.
Az első néhány hét után van egy fontos tanulsága a vírusnak, illetve a rá adott válaszoknak (már ha eltekintünk attól, hogy a kínaiak remélhetőleg hamar abbahagyják a denevérek megevését): az állami kényszer-megoldások – a kijárási korlátoktól a helikopterpénzig – tényleg csak a legsúlyosabb krízist képesek átmenetileg kezelni. A gazdaság újraindulásához továbbra is egyéni szabadságra, szabad piacgazdaságra és parlamentáris demokráciára van szükség.
Egyelőre főleg a magyar demokráciával foglalkozik a nyugati nyilvánosság, és ez egyáltalán nem baj: időnként bizony el kell mondani, hogy egy végső határidő nélküli rendkívüli állapot nem elfogadható, nem vagyunk az állam alattvalói.
Az állami válasznak időhöz és célhoz kötöttnek, de mindenképpen arányosnak kell lennie, a szólás szabadsága pedig pláne veszélyhelyzet idején nem tehető ki homályosan megfogalmazott, fenyegető új paragrafusoknak.
A magyar rendeleti kormányzás terítékre kerülése nem valamiféle baloldali, „sorosista” aknamunka. A CDU-s Ursula von der Leyen éppúgy kiakadt a naplemente-záradék nélküli „felhatalmazási” törvényen, mint a Budapesten élő John O’ Sullivan, amerikai republikánus képviselők éppúgy, mint az Európai Néppárt tagszervezetei, és ez nem véletlen: senki nem akarja a saját hazájában sem, hogy a vírus ürügyén világszerte előjövő új autoritarizmus iskolát teremtsen.
Bármennyire aggasztó is azonban a politikai víruskezelés NER-es módja, nem gondolom, hogy Orbán Viktor nettó diktatúrát akarna bevezetni (sokkal pontosabb a Dalos György által használt „nagyon rossz demokrácia” kifejezés), különben is, milyen új külsérelmi nyomot hagyhatna a jogállamiságon az elmúlt tíz év után?
Most arról nem is szólva, hogy Magyarország egyenesen balos hippitanyának mondható Párizshoz képest, ahol valamiért napközben nem mehetünk le egyedül (!) futni; Angliához képest, ahol megbüntetnek, ha a szűk családdal Pokémont vadászol az erdőben; vagy Coloradóhoz képest, ahol rendőrök megbilincseltek egy férfit, amiért egy parkban labdázott a hatéves kislányával.
A legtöbb, most Magyarországot ekéző országban csont nélkül átment ugyanaz az életmódbeli szigorítás és a gazdaság leállításának árukapcsolása, különösebb társadalmi felhördülés nélkül.
Egy kormányzat természetesen nem arra van, hogy bízzunk benne, nem él vissza a rendkívüli meghatalmazás eszközeivel, hanem hogy alkotmányosan ellenőrizzük a tevékenységét, és ezt leginkább a parlament, a független intézmények meg a cenzúramentes nyilvánosság, a szabad sajtó tudja megtenni.
Különösen fontos ez a kontroll, ha (mint Magyarországon, de máshol is) szinte teljes az össznépi támogatása a válságkezelő kormánynak, hiszen veszélyhelyzetben mindenki a kormányzattól várja a hatékony válaszokat.
Igen ám, de a hatékony válságkezelő hadikommunizmus ideiglenessége hamar cseppfolyóssá válhat: ahogy a járvány nem elmúlik, hanem csak alábbhagy, de lappangva velünk marad, úgy a tekintélyelvűség sem múlik el feltétlenül azonnal:
nem garantált, hogy minden bevezetett korlátozó intézkedést azonnal kiiktatnak a járvány első hullámának lecsengésével.
„A tekintélyelvű eszmék olyanok, mint a vírusok. Ha egyszer ‘megfertőződtél’ velük, benned maradnak. Vagy ellenállást és immunitást fejlesztesz ki velük szemben, vagy vírushordozó leszel, aki akaratlanul is tovább terjeszti” – írja fontos cikkében Tom G. Palmer és Simon Lee, arra emlékeztetve minket, hogy az autoriter politika szívesen kihasználja a polgárok ellenség és védelem iránti vágyát válság idején.
A hadikommunista állapot nemcsak a kormány, de a jónép számára is vonzó és kényelmes maradhat. Ha egyszer lemondtunk a jogainkról, szabadságainkról, könnyen hozzászokunk az új helyzethez, nem kell sokat gondolkodni, felelősséget vállalni, és simán adaptálódunk ahhoz, hogy a kormányzat esetleg vírusügyi fellépésének akadályozását látja egy kormánykritikánkban.
Lássuk be: sokak számára ez bizony nem túl nagy ár a (vélt) biztonságért cserébe.
Egyelőre nem mindenki áll ki olyan tudatosan a hadikommunista vírusmegállítási logika mellett, mint a szlovén marxista filozófus, Slavoj Zizek, nyíltan ünnepelve annak a pekingi rezsimnek a hatékonyságát, amely kezdeti tagadásával, semmittevésével és hazudozásával ránk szabadította a vírust: „a koronavírus miatti lezárások Kínában több ember életét mentették meg, mint amennyit a vírus megölt.” Ő maga viszont nem ezt a modellt ajánlja a világ figyelmébe,
„nem a régi vágású kommunizmusról beszélünk, hanem valamiféle globális szervezetről, ami ellenőrizni és szabályozni tudja a gazdaságot, és korlátozhatja a nemzetállamok szuverenitását, ha szükséges.”
És itt válik a dolog veszélyessé: ezen a ponton a szélsőbalos dirigista álláspont már konszenzusképes, mainstream többségi véleménnyé alakulhat.
A radikális zöld baloldaltól a már csak nevében liberális, balközép irányzaton át egészen a kollektivista jobboldalig egyetért abban, hogy a közjó vagy „magasabb jó” (bármi is az) nevében jogos kontrollálni a gazdaságot, megnyesegetni a kapitalizmus ún. „vadhajtásait”, és előírni a nemzeteknek, meddig tart a szuverenitásuk (ez akkor is rossz ötlet, ha némely nemzetállam számára a „szuverenitás” csak azt jelenti, hogy kívülről ne szóljanak bele az autokráciájába).
Nem a népi Kínára és nem valamiféle világméretű népboldogító kormányra, hanem Tajvanra lenne érdemes figyelni: az ottani kormányzat időben figyelmeztetett a vírusra, kezdettől fogva a nyíltságra, az önkéntes felelősségvállalásra, a magánszektorral való párbeszédre épített (a köztársaságban eddig csak öt vírushalott és közel négyszáz fertőzött van), és sem az iskolák nem zártak be, sem a gazdasági élet nem állt e teljesen.
A vírusban, pontosabban a fogyasztást redukáló, a gazdaságot totálisan leblokkoló válságkezelésben mostanában kifejezetten esélyt látnak a „non essential” bizniszeket bezárni akaró klímaaktivisták, a „globális szolidaritást” hirdető világmegváltók, mint pl. a német Zöldek, akik már be is jelentették, hogy a vírusválság után a gazdaságot kizárólag a klímaszempontoknak kell alávetni.
Ez nem kevesebbet jelent, mint a világgazdaság működésének, a szabad kereskedelemnek a tervezett elszabotálását.
Ennek természetesen előre borítékolhatóan nem is elsősorban a fejlett világ lesz a legnagyobb vesztese, hanem az ún. harmadik, amely talán még emlékszik arra, hogy 1965-ben a Föld népességének 60 százaléka élt szélsőséges nyomorban, míg ma már csak 10 százaléka.
Ugyanaz a munkamegosztáson alapuló globális gazdaság, amely sajnos segített elterjeszteni a vírust, az elmúlt évtizedekben példátlan jólétet és munkalehetőségeket generált, szabadjára engedve az innovációt, a kreatív gondolkodást, a technológiai megújulást, nem utolsósorban leküzdte az összes korábbi nagy járványt.
Éppen ezért racionális dolog lenne ehhez a sikeres, szabadságot és jólétet igen sok embernek biztosító modellhez visszatérni, nem pedig – a vírus ürügyén – biztos nyomort és depressziót előidéző ökoszocialista emberkísérletekbe fogni.
It’s the economy, stupid. A járvány lecsengésével, a keresletet talán valahogy víz felett tartó pénzszórások után a vállalkozások újraindítására, radikális adócsökkentésre, ésszerű hitelezési politikára, és a legfontosabb: garantált jogbiztonságra van szükség. Enélkül nem fog menni. Ha átállunk a világméretű Kert-Magyarországra, a helyi termelésre, a lokális ökopiacra, mégis honnan lesz iPhone-töltőnk, ruhánk, bármink?
Ki fogja meglátni a környezetbarát idillt a piac leépítésével, majd kiiktatásával törvényszerűen bekövetkező elszegényedésben, az uniformizált középszerűségben és a konformizmusban? Ki fogja észrevenni, hogy az a bizonyos, korábban jó ötletnek tűnő ideiglenes kormányzati program elég tartósnak bizonyult — ráadásul a kínaiak sem szoktak még le a denevérevésről?
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.