Moralitásjáték a Közel-Kelet abszurd színházában

A kilencvenes évek elejére szinte teljes konszenzus alakult ki Izrael ősbűnével kapcsolatban. A sztálini koncepciós perek logikája szerint azonban hiányzott egy kritikus láncszem, a beismerő vallomás és a töredelmes megbánás a vádlott részéről. Az oslói békefolyamat célja az volt, hogy ezt a kettőt kicsikarja Izraelből.

A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy az oslói kísérlet egy békefolyamat alapjait vetette meg. E szerint a tévhit szerint a folyamatnak egyetlen célja volt csupán, a béke. Béke, ami lezárja a százéves háborút a zsidó és a „palesztin” nemzeti mozgalom között.

Valójában egészen másról volt szó.

Az oslói folyamat valójában egy moralitásjáték volt, a posztmodern színházművészet szabályai szerint megalkotva. A „palesztinok” csupán statiszták voltak ebben a színjátékban, minden felelősség, ráhatás és aktív szerep nélkül. A kórus szerepét az ún. nemzetközi közvéleményre osztották, vagyis arra a néhány politikusra, médiaszemélyiségre és celebre, akikre a médiabirodalmak hivatkozni szoktak.

A moralitásjáték célja valójában az volt, hogy végre a helyükre tegyék Izraelt és a zsidókat.

Több évtizedes küzdelem után a posztmodern világszemlélet egyeduralkodóvá vált a nyugati értelmiség körében. A hagyományos marxista osztályharcot felváltotta a posztmodern filozófia manicheista küzdelme a hatalom birtokosai és a hatalmat nélkülözők között. E világnézet lényege, hogy aki gyenge, szegény és elmaradott, az eleve erényesebb, így igaza van azzal szemben, aki nála egy jottányival erősebb, gazdagabb és fejlettebb.

A szándékok, cselekedetek és azok morális értéke nem lényeges. Aki elnyomott, az cselekedhet bármit, eleve felmentése van tornából. Az értelmiségiek köreben ez a fajta világnézet nagyon vonzónak bizonyult, és ennek számos oka van.

Először is sikerült ráakadniuk egy intellektuális svájci bicskára, aminek segítségével elkezdték szétbontani a fennálló politikai, gazdasági és társadalmi viszonyokat. Másodsorban az új svájci bicska használata lehetővé tette, hogy bárki nagyon hamar véleményt alkothasson olyan dolgokról, amikről fogalma sincs. Innen már egyenes út vezetett napjaink univerzális szakértőihez, akik egy szál PhD-vel felfegyverezve, kompetensnek tartják magukat az élet minden területén, a klímaváltozástól az iráni atomalkuig.

Az „évszázad alkuja” a 21. századi Marshall-terv

A terv esélyt ad a legyőzött agresszornak, hogy szembenézzen a vereségével, és egy új, civilizált életet építhessen magának. Seres Attila publicisztikája.

Harmadszor, akinek bicskája van, az nem csak okos, hanem erényes is. Vagy ő maga az áldozat, és akkor, mint tudjuk, övé az erkölcsi magasles, vagy pedig a gyengék, szegények és elmaradottak védelmezője, és akkor már egyenesen a magasles tetején áll.

Ezen a vízhatlan, törés- és porálló konstrukción csupán egyetlen repedés mutatkozott. A zsidók, ki más? A zsidók és a zsidó állam léte kreált egy sor ellentmondást a posztmodern világnézet sematizmusában.

Hogyan lehetséges az, hogy az ultimatív áldozat nem hajlandó engedelmesen tovább játszani az áldozat szerepét? Hogyan lehetséges az, hogy a zsidók nemzetállamot akartak maguknak, amikor mindannyian tudjuk, hogy a nacionalizmus minden gonosz eredője?

Hogyan lehetséges az, hogy amikor a Nyugat visszavonulóban van, ez a semmi kis előretolt helyőrség folyamatosan kenterbe veri a Posztkoloniális Igazak közel-keleti klubját? Hogyan lehetséges az, hogy ez a szedett-vetett kis kapitalista állam a világpolitika viharsarkában prosperál, miközben a fejlődő világ népi-felszabadító diktátorai alatt éhen halnak a népeik? Tűrhetetlen.

A rendcsinálást a KGB kezdte, amikor – mint azt Ion Mihai Pacepa tábornoktól tudjuk – kitalálta a „palesztin” népet és nemzeti mozgalmat, és kreált még hozza egy fake nemzeti hőst is az egyiptomi Muzulmán Testvériség egyik harmadosztályú káderéből. Ezzel az izraeli Dávid és a pánarab Góliát problémája meg is oldódott.

A parittyás „palesztin” Dávid, amint szemben áll az izraeli tank-Góliáttal, a nyugati posztmodern narratíva kegyeleti tárgyává vált. Az akkor hatmilliós Izraellel szemben a „palesztin” Dávidot támogató másfél milliárdos muszlim világot persze szemérmesen retusálták a képről.

A következő lépés az volt, amikor az Egyesült Nemzetek a cionizmust rasszizmusnak kiáltotta ki, ezzel de facto visszavonva az 1948-as döntését ami Izrael megalapítását támogatta. Kevesen tették szóvá, hogy a döntést megszavazók leginkább olyan államok voltak, amelyeket a népirtók, a diktatúrák és a kleptokráciák jól kiterjedt családjából ismerünk.

Színházi előadás a középkorban

A posztmodern értelmiség, amely számára a következetesség és a tények mindig kevesebbet számítottak, mint a narratíva, azon sem tűnődött el, hogy miért csak a zsidók és a Nyugat nacionalizmusa minősül rasszizmusnak, és pl. a „palesztin” nacionalizmus miért nem?

A következő mérföldkő ebben a folyamatban az Európai Unió megalakulása volt. Az eddig értelmiségi krédóként számon tartott posztmodern világnézet hirtelen egy nagyhatalom államvallásává vált. Az azóta fennálló feszültség az unió és Izrael között, bármennyire igyekeznek is azt emberi jogi köd mögé rejteni, vegytisztán ideológiai.

Az unió alapgondolata az, hogy a nemzetállam és a nemzeti gondolat maga a probléma. Izrael ugyanezekben a megoldást látja a zsidó nép évezredes üldöztetésére. Ahhoz, hogy az Európai Uniónak igaza legyen, Izraelt egyfajta történelmi anomáliaként kell beállítani, mint egy sajnálatos tévedést, amit ha ügyesen kezelnek, nyolc napon belül gyógyul.

El kell ismerni, hogy a posztmodern kereszteshadjárat Izrael ellen kivételesen sikeresnek bizonyult, még a zsidók között is. A diaszpóra zsidósága közül sokan érdekes párhuzamokat véltek felismerni a posztmodern gondolkodás és a „tikun olam” doktrínája között. Mivel ez volt az egyetlen gondolat a judaizmus tárházából, ami nem ütközött az uralkodó ideológiával, ezt tették királlyá. Az összes többinek mennie kellett, mint a bugris vidéki rokonnak, aki szégyent hoz a fejünkre úri társaságban.

Videó: Trump kétállami megoldást mutatott be a Fehér Házban

Palesztin állam Kelet-Jeruzsálem fővárossal, duplájára növelt palesztin fennhatóság, ugyanakkor izraeli szuverenitás az osztatlan Jeruzsálem, a Golán-fennsík, valamint Júdea és Szamária zsidó települései felett. 

A kilencvenes évek elejére szinte teljes konszenzus alakult ki Izrael ősbűnével kapcsolatban. A sztálini koncepciós perek logikája szerint azonban hiányzott egy kritikus láncszem, a beismerő vallomás és a töredelmes megbánás a vádlott részéről. Az oslói békefolyamat célja az volt, hogy ezt a kettőt kicsikarja Izraelből.

Mint sokan mások, e sorok írója is lelkes támogatója volt a békefolyamatnak. Védelmemre csak annyit tudnék felhozni, hogy nálam tapasztaltabb és bölcsebb gondolkodók sem láttak át a szitán. Talán egy PTSD-s, a háborúkba belefáradt társadalom kapaszkodása volt ez abba a bizonyos szalmaszálba.

Mikor a kezdeti eufória kihűlt, igyekeztünk azzal áltatni magunkat, hogy csupán technikai kérdésekről van szó, és munkába állítottuk Izrael leghíresebb katonáját, egyben amatőr órásmesterét, hogy megbütykölje a megpattant óraművet. Nem értettük, hogy amikor a ’90-es évek katonai zsenijét később lecseréltük az első évtizedek katonai zsenijére, az több volt, mint egy egyszerű kormányváltás. A ’90-és évek eufóriája átadta a helyét a kezdeti évtizedek realizmusának.

A másik és sokkal fontosabb dolog, amit nem értettünk, az oslói folyamat lényege volt. Nem a béke, amivel kapcsolatban még az eufória csúcsán is eléggé szkeptikusak voltunk. És nem a megbékélés a „palesztinokkal”, akik csupán a statiszták szerepét töltötték be ebben a drámában.

A cél az volt, hogy Izrael beismerje: bűnben fogant. Eget verő igazságtalanságot követett el a „palesztinokkal” szemben. Kisemmizett egy békeszerető, „barna” népet hogy „fehér”, kolonialista izraeli kényelmében élhessen. Az, hogy az izraeli lakosság többsége afro-ázsiai származású, jelentéktelen részletkérdés.

Ezt az ősbűnt Izrael egy újabb bűnnel tetézte, amikor 1967-ben újra elvette a szegény ember egyetlen báránykáját. Hogy a háborút úgy erőszakolták ránk, és Izrael a puszta létéért küzdött, arról említés se essék.

Izrael azóta is bűnben él, minden nap újjászületik az elnyomás és a kizsákmányolás. Hogy a „palesztinok” sosem szalasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy elszalasszák az alkalmat a békés rendezésre, nem lehetett felhozni a mentségünkre. Rabin, áldott legyen az emléke, érezte, de nem értette, hogy a Fehér Ház füvén Izrael beismerő vallomását írja alá.

A másik féltől természetesen senki nem kért semmilyen beismerő vallomást. A ’40-és évekért, amikor a palesztinai brit mandátum arab társadalma lepaktált Hitlerrel. A ’48-as polgárháborúért, amikor a kétszeres többségben lévő arabok elvetették a békés rendezés lehetőségét, és rátámadtak zsidó szomszédaikra. Az atrocitásokért, amiket elkövettek. A terrorizmusért, amivel elárasztották a világot. Münchenért. És azért, amit ezután fognak elkövetni, nem utolsósorban a saját népük ellen.

Az oslói folyamat célja az volt, hogy örök ideológiai defenzívába szorítsa Izraelt. Hogy egyfajta autoimmun reakciót váltson ki egy liberális-demokratikus társadalom értékei és a múlt narratívája között. Végül, amikor a társadalom meghasonlik saját múltjával, és megkérdőjelezi létének legelemibb axiómáit, el lehet majd kezdeni a társadalom átnevelését az új, posztmodern értékek szerint.

Ha a hivatásos békecsiszárok célja a béke lett volna, akkor egyformán gyakoroltak volna nyomást mindkét partnerre. A tény, hogy mindig Izrael volt az, akinek kézzelfogható engedményeket kellett tennie, elnézést kérnie, kivizsgálnia és megmagyaráznia, arra utal, hogy maga a folyamat volt a cél. A bűnösnek vezekelnie kell, és minél hosszabb a vezeklés folyamata, annál hatékonyabb. Ez megmagyarázza, miért beszélünk még 25 év elteltével is folyamatról, és miért nincs béke a láthatáron.

Mindez új megvilágításba helyezi az új amerikai békekezdeményezés vegyes fogadtatását. Hogyan lehetséges az, hogy az úgynevezett béketábor, az izraeli baloldal, az „Izrael-barát” NGO-k, Svédország, vezető médiaszemélyiségek és a levitézlett békecsiszárok mind egy szálig szembehelyezkedtek a kezdeményezéssel? Miért érezték szükségét annak, hogy nemet mondjanak rá, még mielőtt a „palesztinok” véglegesen nemet mondanak és még mielőtt hallották volna az Arab Liga álláspontját?

Aki számára a béke a legfontosabb cél, és nem csupán politikai eszköz Izrael átalakítására, hogyan lehet ilyen válogatós? Csupán az amerikai elnök iránti zsigeri gyűlölet rejlik mögötte, vagy pedig mélyebb okai is vannak?

Talán inkább arról van szó, hogy azok, akiknek sikerült ráhúzniuk Izraelre a vezeklők csuháját ebben a 25 éves moralitásjátékban, attól tartanak, hogy elérkezett a függöny ideje az abszurd színházban, és befolyásuk, amit a nemzeti bűntudat szításával szereztek, éjfélkor, amikor megkondul az óra, egy csapásra semmivé válik.

Zavarba hozta a világot Trump rendezési terve

Vannak, akik olvasatlanul kukáznák, mások megfontolandónak tartják, de óvatos optimizmus is megjelenik a reakciókban.