Figyelemre méltó, hogy az 1944-45-ös budai nyilas terror „szennyese” most, háromnegyed évszázaddal az események után is aktuálpolitikai összefüggésben került elő, és az ügyben esztéta és szociológus szólalt meg először. A történészek viszont hallgatnak, mint a sír.
Mi haszna egy Turul-emlékműnek? Első látásra nem sok. A Böszörményi út elején látható, kardon terpeszkedő mitikus bronzmadár ordítóan közhelyes, műalkotásként szót sem érdemel.
2005-ben, az akkori XII. kerületi polgármester, Mitnyan György állíttatta fel, megemlékezésül a Hegyvidék második világháborús háborús és civil áldozatairól. Előzőleg nem szerezte meg a fővárosi önkormányzat engedélyét, amiből hosszú évekig tartó politikai csatározás és közigazgatási huzavona alakult ki.
Az emlékmű, attól kezdve, hogy a gondolata megszületett, a rémálom-szerű huszadik századi magyar történelem gusztustalan „átpolitizálódásának” terméke volt: a jobboldal azért állt ki mellette, mert a baloldal ellenezte.
Csak sajnálni tudtam a 2006-ban a Fidesz-KDNP jelöltjeként a Hegyvidék polgármesterévé választott Pokorni Zoltánt, hogy fogcsikorgatva küzdenie kellett az emlékmű fennmaradásáért, mert a politika rákényszerítette.
Jellemző módon csak nemrég, 2019-ben tört ki a botrány a bronzturul körül, amikor Rab László újságíró felfedezte, hogy az emlékmű talapzatán látható nevek, a második világháborúban elesett hősi halottak között szerepel annak a Pokorni Józsefnek a neve, aki az 1944 novemberétől 1945 február elejéig a Maros utcában székelő nyilasok közül az egyik legvérengzőbb hóhér volt, és aktívan részt vett több száz zsidó meggyilkolásában.
Ehhez a felfedezéshez nekem is közöm volt, amiről Rab László is említést tett a Mozgó Világban megjelent tanulmányában. 2014-ben jelent meg a Valóságban, majd két évvel később az Auschwitz magyar szemmel című kötetemben a Nyilasterror Budán c. tanulmány, melyben levéltári források alapján részletesen foglalkozom a Bokor Dénes vezette nyilas „megtorló” különítmény tömeggyilkosságaival, különös tekintettel a csoport szellemi vezetőjére, ugyanakkor tevékeny résztvevőjére, Kun András páterre.
Ebben az írásban szerepel Pokorni József, mint a Maros utcai mészárlás végrehajtója, akinek a neve rákerült a turulos emlékműre. Rabnak az én munkám alapján „ugrott” be, hogy a nyilas gyilkos rokonságban állhat a mai polgármesterrel. Kiderült, hogy közvetlen felmenője: a nagyapja.
Mi tagadás, ez nekem eszembe se jutott, hiszen sok Pokorni él a nagyvilágban. Történészként az aktuális politikai harcok nem érdekelnek különösebben. Megelégedtem kutatásaim publikálásával, tudomásul vettem, hogy ez a tanulmányom is visszhangtalan maradt: a baloldali, véleményformáló hetilapok, melyek nagy teret szenteltek a budai nyilasok kegyetlenkedéseit irodalmi narratívaként feldolgozó, fárasztón monoton Orgia című regénynek, munkámat még csak szóra sem méltatták.
2020 januárjában, annak kapcsán, hogy Pokorni Zoltán a Maros utcai rendelőintézet, az egykori zsidó kórház alagsorában tartott megemlékezésen, az ottani mészárlás 75.-ik évfordulóján beszédet mondott, és közben elérzékenyült, az Index teret adott két publicisztikai reflexiónak is.
Az első szerzője György Péter esztéta, a másiké Krémer Balázs szociológus volt. Előbbi Őszinteség, bátorság, politika című cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a polgármester érzelemmel átfűtött beszéde a közös felelősségvállalás megható gesztusa volt, és szolidaritást sürgetett iránta, politikai táborokra való tekintet nélkül.
Ugyanakkor ebbe az írásába is beleszőtte azt a mondanivalóját, melyet már több helyen megismételt, hogy t.i. „ ‘a zsidók’, bármennyire is egyszerű volna, ugyanúgy nincsenek, mint ‘a magyarok’ sem, ellenben vannak, akik eltérő módon, mértékben, de ugyanakkor magyar zsidók, zsidó magyarok”.
Még abszurdabb, és zavarosabb identitású az Ők, mi, meg a mi Pokornijaink című publicisztika interpretációja a XII. kerületi polgármester beszédéről. Ezt hosszabban idézem, annak illusztrálásaként, hogy az empátiát sugalló mondatok közé miként keveredik a politikai demagógia. Krémer, aki a jelenlegi rendszert „maffiaállamnak” tekinti, kijelenti:
„A kényelmes áldozati pozíció: a bűn, az kösz, nem az enyém, legfeljebb az áldozatiság. Viszont, ha netán osztozni akarnék a ’magyarságban’, ha – bármit is tesz a jelenlegi kurzus azért, hogy a magyar nemzeten kívülinek tekintsen és tekintsek magamra, de mégis – valamiféle közösség, mondjuk egy Köztársaság politikai közösségének részeként akarok magamra tekinteni, akkor nem szelektálhatok és mazsolázhatok a közösség fényesebb és sötétebb örökségei között.”
Az előzményekből okulva megfogalmazom elvárásaimat a tragikus közelmúlt feldolgozásával kapcsolatban.
1. Abba kellene hagyni a felelőtlen politizálást az emlékművekkel. A XII. kerületi, kardos turulmadár készítette elő a német megszállás áldozatainak szentelt, hamis üzenetet megjelenítő Szabadság-téri szoborkompozíció felállítását. Ki tudja, miféle vitatható műalkotásokkal akarnak még „megörvendeztetni” bennünket?
2. Figyelemre méltó, hogy az 1944-45-ös budai nyilas terror „szennyese” most, háromnegyed évszázaddal az események után is aktuálpolitikai összefüggésben került elő, és az ügyben esztéta és szociológus szólalt meg először. A történészek viszont hallgatnak, mint a sír.
Holott nincs kielégítő válaszuk olyan alapvető kérdésekre, mint hogy miért folytatták a nyilasok egészen a legutolsó pillanatig a zsidók gyilkolását? Mivel magyarázható az agresszív, gyilkos ösztönök tombolása a szovjet csapatok által körülzárt Budapesten, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a náci Németország elveszítette a világháborút? Mi volt az oka az áldozatok zavarodottságának és bénultságának?
3. Említett tanulmányomban elemzem Kun András páter személyiségét, aki Bokor Dénes különítményének szellemi vezetője, a mészárlások inspirálója volt. Állítom, hogy a nyilasok jó részét a Városmajori templomban nagyszámú hallgatóság előtt prédikáló páter apokaliptikus-messianisztikus ideológiája „fertőzte meg”, Pokorni József is valószínűleg ennek hatása alá került. Szívesen olvastam volna erről észrevételeket, politikai vádaskodások helyett.
Ami a polgármester viselkedését, személyes hozzáállását illeti, tisztelem erkölcsi bátorságát, önmarcangoló őszinteségét.
Engem 2001-ben, a holokauszt-emléknap bevezetése előtt Pokorni Zoltán, még mint oktatási miniszter bízott meg Szita Szabolccsal együtt azzal, hogy írjam meg azt a füzetet, melyet először küldtek szét a témáról a középiskolákba.
Még pártja, a Fidesz-KDNP kétértelmű viselkedését is többre tartom a közelmúlt feltárása tekintetében, mint a baloldali pártok képmutató reakcióit, taktikus halogatását és „maszatolását” 1994 és 1998, majd 2002 és 2010 között. Utóbbira a legjobb példa a 2005. április 16-án felavatott Duna parti cipők emlékmű szövege, mely nem említi, hogy ott zsidókat gyilkoltak meg:
„A II. világháborúban nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt budapesti áldozatok emlékére.”
Ha arra gondolok, hogy 2022 után esetleg újra baloldali kormányzat veszi a kezébe a holokauszt feldolgozásának ügyét, György Péter és Krémer Balázs hozzászólásai kevés jót ígérnek.
Pelle János összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Zavarja, hogy egységesen áldozatokról beszél. Engem meg az zavar, hogy zsidókról beszél, mert szememben ők is ugyanolyan magyar állampolgárok, mint én vagy bárki, aki e hazában él.
Nem ez a probléma, hanem az, hogy a németek mindent megtesznek azért, hogy ez a torz, hamis történelem továbbra is mérgezze a magyar társadalmat.
Pelle úr eddig mindig történészként villogott. Most, egyszerre nem az. Bírálja a „történészeket”, közben történésznek dilettáns. A Wikipédia sem említ holmi egyetemi történelem szakos végzettséget vele kapcsolatban. A turulmadár-kultusz az 1896-os Ezredéves Ünnepségek (Millennium) idején terjedt el, a bánhidai Turul-emlékmű és a Szabadság-híd a turulmadarakkal is abban az évben avattatott fel. Ez a „nyilasok a legutolsó pillanatig” – „mantra” sajnos – és ezt most nehezen mondom ki – egy internáci balfax hülyelvtársi álmoralizáló duma, amivel minél többet akarnak kihozni a valóban sajnálatos tényekből a politikai ellenlábas már-már unalomig ismétlődő lejáratására. Szerintem a Turul most már akár ott is maradhatna, hogy a Pokorni-nagypapa neve marad-e, vagy sem, döntsék el az „illetékesek”. A német megszállás már csak a „végállomása” volt az addig tartó magyar-német „kapcsolatoknak”. Az azzal való német fenyegetődzés már feltehetőleg az Anschluss után elkezdődött, amikor létrejött a két ország közvetlen szomszédsága, de „papír” nincs róla, mióta a nyugati és keleti Szövetségesek a „tengelyhatalmak” irat-és levéltárait átfésülve vélelmezhetően kiemelték az erre utaló iratokat, a munka nagyját feltehetőleg már a nürnbergi per előtt elvégezték. Az 1960-as évek második felében és a rá következő évtizedben magyar levéltárosoknak és történészeknek igencsak feltűnt, hogy bizony hiányos az erre vonatkozó iratanyag. Ez a kis „trükköcske” adott lehetőséget többek között arra a történelemhamisításra, hogy Horthy önként és dalolva „parírozott” a magyar német katonai „együttműködés” során, a németek pedig tudomást szerezvén erről, azóta is makacs tagadásban vannak. A mai magyar „kurzustörténészek” jobb híján az 1939. szeptember elseje, Lengyelországnak a Molotov-Ribbentrop-paktum „szellemének” megfelelően” megtörtént „lerohanása” és a szovjetek benyomulása előtti közös határon át menekülő lengyel barátaink kapcsán Teleki Pál által tett említést, a megszállással való fenyegetődzésről, már kezdik „elfogadni”. Eckhart Tibort talán pont azért küldte Amerikába Horthy, hogy – mivel még az Anschluss és a háború kitörése közötti időszakban a sajtóban tett említést a német megszállás fenyegetéséről -, ne legyen a németek szeme előtt. A német megszállás utáni közigazgatási „átszervezés” jellege, mértéke, a hatáskörök és illetékességek elosztásának változásai és sok más kapcsolódó intézkedés jellege és mikéntje a mai napig nincsen tisztességesen feltárva. Márpedig az ezzel kapcsolatos intézkedések és középszintig is lefolytatott „kádercserék” már magyarázatot adhatnának arra, hogy miért működtek együtt a hatásköreiktől, illetékességeiktől az „átszervezés” során megfosztott magyar hatóságok miért is működtek együtt „készségesen” a megszálló hatalmat képviselő Veesenmayerékkal, Eichmannékkal a magyar „végső megoldás” (Endlösung) végrehajtásával való „részben sikeres” „próbálkozás” kivitelezésében. Ez a fajta tudatlanság is segíti azt a hamis történelmi koncepciót, amely olyan makacsul szorítkozik a „vészkorszak” egy esztendejére, mint ahogyan az elvtársak ragaszkodtak 1956 kapcsán a Hollós Ervin – Lajtai Vera szerzőpáros által oly érzékletesen megírt Köztársaság téri pártszékház ostromakor elkövetett atrocitásokhoz, amelyekkel indokolták a későbbi – szovjetesen mondva – „repressziókat” (megtorlásokat). Én a „felkent kurzustörténészek” helyében bizony Kovács M. Máriáéknál és másoknál komolyabb kutatásokat folytatnék a magyar antiszemitizmus „terebélyesedése” körében és nem szorítkoznék csak a dualizmuskori magyar sajtóra. Bizony, foglalkoznék az I. vh. után azonnal jelentkező, Galíciából „bemenkült” zsidók problémájával, amely a Monarchia másik felének fő „utódállamánál” másképpen zajlott le, mint nálunk, és emiatt a „Mózes hitű magyarok”, a „hazafias zsidók” kisebbségbe kerültek a zsidóságon belül. Az antiszemita Bécs által sugalmazott új, a zsidósággal foglalkozó zsidó eszmékről és magyarországi hatásukról nem is szólva. A Szécsényből Bécsbe átköltözött Schönbergek, Arnold Schönberg felmenőire, vagy Herzl Tivadarra gondolok itt. Az annyiszor felhánytorgatott, az egyetemre való bekerülés „irányelveit” kijelölő „numerus clausus”-törvénnyel kicsit tárgyilagosabban, korrektebb módon kellene foglalkozni, nem kéne visszaélni azzal, hogy az akkori akut problémák jó részét az idő – így, vagy úgy – „megoldotta”. Az 1928-as módosítást sem kéne agyonhallgatni és félremagyarázni. És tényleg itt van az a tény, hogy a nem egyetemista zsidók 1920-tól 1938-ig azért békében éltek Magyarországon. A németeknek a II. vh. folyamán „parírozó” magyar politikai vezetés pedig fő politikai céljának a német megszállás elkerülését tekinthette, hogy utána a békés építőmunkára koncentrálhasson. Azt is tudjuk, Borhi László „igazi” történész kutatásaiból, hogy az „angolszász” szövetségesek igencsak cukkolták a németeket, hogy szállják meg Magyarországot, így elvonva katonai erőket a nyugati frontról. Arról is vannak „sejtések”, hogy a londoni csehszlovák emigráns kormány feje, az állítólagos NKVD-ügynök Edvard Benes miket súgdoshatott az erre előítéletei folyamán „vevő” Churchill és Sztálin fülébe, hogy a „hintapolitikus” Kállay Miklós által kezdeményezett brit-magyar titkos tárgyalások kudarcba fulladjanak és „elbliccelhessék” a balkáni partraszállást, Tito „felfényezett” partizánjainak támogatására hivatkozva, pedig az csak „pótlék” volt.
Nézzük egy kicsit. Teljesen egyetértünk, hogy az Anschluss óta Magyarország majdani megszállása szinte kész tény volt, boritékolni lehett.. Ezt gondolom gr. Bethlen István azonnal észrevette és a Kormányzóval is közölte. A „Német megszállás emlékműve” a Szabadságtéren csak azért áll -szerintem- mert a másik oldalon áll a szovjet felszabaditás akarom mondani megszállás emlékműve. Ez ott egy kontrapont. Két egymást követő megszállás a maga szörnyűségeivel, ezeket a magyarok is el/megszenvedték.
A turul szobor, mint szimbolum jóval régebbi, mint a II. világháború ideje. Igen, a XIX. század végén épült helyeken is előfordul. Nos tényleg jó kérdés, hogy a Hegyvidéki Turul jó választás volt-e, de már ott van és dominánsan meghatározza a tér hangulatát. Én meghagynám, végülis maga a turul, mint szimbolum nem zavar, az a magyar mondák világát idézi. A II. világháborúhoz kötni túl sok értelme nincsen, de a mű, a turul végső soron, önmagában éppen úgy nem bánt senkit, mint a német sas, vagy a cseh oroszlán. Ráadásul a kerecsensólyom legnyugatibb előfordulási helye a Kárpát medence. A táblát kell csak levenni róla. A madár az egészen jól megvan ott mindenféle tábla nélkül.
Ezekkel a turul szobrokkal az a baj, hogy mind olyan, mint egy dögkeselyű, vagyis nem sólyom. A karddal a karmaikban a rettegés szimbólumai és nem szabadságé. Az, hogy milyen lehetett az a madár, amit a török nyelvekben valamikor régen turulnak neveztek az a zoológia nem tudja megállapítani, mert ilyen szóval ma sehol a világon madarat nem neveznek meg, még a török nyelvekben sem. A magyar nyelv sem tette magáévá a turul elnevezést. A hazánkba került besenyők révén élt egy ideig kb. a 13. század elejéig. Ezért hülyeség ma ez a nagy nemzeti turulkodás. A turulkodás legnagyobb hülyesége az lett, hogy Árpád nemzetségét elkezdték Turul nemzetségnek nevezni, holott ilyen megnevezéssel az uralkodó dinasztiát soha semmilyen okirat nem említi, de még szájhagyomány sem. Le kell szedni a közterekről ezeket a dögkeselyűket. Ezek nem illenek be a magyar történelmi jelképrendszerbe.
Ez még összeesküvés elméletnek is gyenge.
Marha.
Nem lenne elég, hogyha csak azt írnátok, hogy éljen Orbán, éljen a párt? Őszintébb lenne.
Egy Turul-emlékműnek nincs „haszna”, az nem egy üzleti vállalkozás.
Aki nem magyar az ezt nem értheti.