Figyelemre méltó, hogy az 1944-45-ös budai nyilas terror „szennyese” most, háromnegyed évszázaddal az események után is aktuálpolitikai összefüggésben került elő, és az ügyben esztéta és szociológus szólalt meg először. A történészek viszont hallgatnak, mint a sír.
Mi haszna egy Turul-emlékműnek? Első látásra nem sok. A Böszörményi út elején látható, kardon terpeszkedő mitikus bronzmadár ordítóan közhelyes, műalkotásként szót sem érdemel.
2005-ben, az akkori XII. kerületi polgármester, Mitnyan György állíttatta fel, megemlékezésül a Hegyvidék második világháborús háborús és civil áldozatairól. Előzőleg nem szerezte meg a fővárosi önkormányzat engedélyét, amiből hosszú évekig tartó politikai csatározás és közigazgatási huzavona alakult ki.
Az emlékmű, attól kezdve, hogy a gondolata megszületett, a rémálom-szerű huszadik századi magyar történelem gusztustalan „átpolitizálódásának” terméke volt: a jobboldal azért állt ki mellette, mert a baloldal ellenezte.
Csak sajnálni tudtam a 2006-ban a Fidesz-KDNP jelöltjeként a Hegyvidék polgármesterévé választott Pokorni Zoltánt, hogy fogcsikorgatva küzdenie kellett az emlékmű fennmaradásáért, mert a politika rákényszerítette.
Jellemző módon csak nemrég, 2019-ben tört ki a botrány a bronzturul körül, amikor Rab László újságíró felfedezte, hogy az emlékmű talapzatán látható nevek, a második világháborúban elesett hősi halottak között szerepel annak a Pokorni Józsefnek a neve, aki az 1944 novemberétől 1945 február elejéig a Maros utcában székelő nyilasok közül az egyik legvérengzőbb hóhér volt, és aktívan részt vett több száz zsidó meggyilkolásában.
Ehhez a felfedezéshez nekem is közöm volt, amiről Rab László is említést tett a Mozgó Világban megjelent tanulmányában. 2014-ben jelent meg a Valóságban, majd két évvel később az Auschwitz magyar szemmel című kötetemben a Nyilasterror Budán c. tanulmány, melyben levéltári források alapján részletesen foglalkozom a Bokor Dénes vezette nyilas „megtorló” különítmény tömeggyilkosságaival, különös tekintettel a csoport szellemi vezetőjére, ugyanakkor tevékeny résztvevőjére, Kun András páterre.
Ebben az írásban szerepel Pokorni József, mint a Maros utcai mészárlás végrehajtója, akinek a neve rákerült a turulos emlékműre. Rabnak az én munkám alapján „ugrott” be, hogy a nyilas gyilkos rokonságban állhat a mai polgármesterrel. Kiderült, hogy közvetlen felmenője: a nagyapja.
Mi tagadás, ez nekem eszembe se jutott, hiszen sok Pokorni él a nagyvilágban. Történészként az aktuális politikai harcok nem érdekelnek különösebben. Megelégedtem kutatásaim publikálásával, tudomásul vettem, hogy ez a tanulmányom is visszhangtalan maradt: a baloldali, véleményformáló hetilapok, melyek nagy teret szenteltek a budai nyilasok kegyetlenkedéseit irodalmi narratívaként feldolgozó, fárasztón monoton Orgia című regénynek, munkámat még csak szóra sem méltatták.
2020 januárjában, annak kapcsán, hogy Pokorni Zoltán a Maros utcai rendelőintézet, az egykori zsidó kórház alagsorában tartott megemlékezésen, az ottani mészárlás 75.-ik évfordulóján beszédet mondott, és közben elérzékenyült, az Index teret adott két publicisztikai reflexiónak is.
Az első szerzője György Péter esztéta, a másiké Krémer Balázs szociológus volt. Előbbi Őszinteség, bátorság, politika című cikkében felhívta a figyelmet arra, hogy a polgármester érzelemmel átfűtött beszéde a közös felelősségvállalás megható gesztusa volt, és szolidaritást sürgetett iránta, politikai táborokra való tekintet nélkül.
Ugyanakkor ebbe az írásába is beleszőtte azt a mondanivalóját, melyet már több helyen megismételt, hogy t.i. „ ‘a zsidók’, bármennyire is egyszerű volna, ugyanúgy nincsenek, mint ‘a magyarok’ sem, ellenben vannak, akik eltérő módon, mértékben, de ugyanakkor magyar zsidók, zsidó magyarok”.
Még abszurdabb, és zavarosabb identitású az Ők, mi, meg a mi Pokornijaink című publicisztika interpretációja a XII. kerületi polgármester beszédéről. Ezt hosszabban idézem, annak illusztrálásaként, hogy az empátiát sugalló mondatok közé miként keveredik a politikai demagógia. Krémer, aki a jelenlegi rendszert „maffiaállamnak” tekinti, kijelenti:
„A kényelmes áldozati pozíció: a bűn, az kösz, nem az enyém, legfeljebb az áldozatiság. Viszont, ha netán osztozni akarnék a ’magyarságban’, ha – bármit is tesz a jelenlegi kurzus azért, hogy a magyar nemzeten kívülinek tekintsen és tekintsek magamra, de mégis – valamiféle közösség, mondjuk egy Köztársaság politikai közösségének részeként akarok magamra tekinteni, akkor nem szelektálhatok és mazsolázhatok a közösség fényesebb és sötétebb örökségei között.”
Az előzményekből okulva megfogalmazom elvárásaimat a tragikus közelmúlt feldolgozásával kapcsolatban.
1. Abba kellene hagyni a felelőtlen politizálást az emlékművekkel. A XII. kerületi, kardos turulmadár készítette elő a német megszállás áldozatainak szentelt, hamis üzenetet megjelenítő Szabadság-téri szoborkompozíció felállítását. Ki tudja, miféle vitatható műalkotásokkal akarnak még „megörvendeztetni” bennünket?
2. Figyelemre méltó, hogy az 1944-45-ös budai nyilas terror „szennyese” most, háromnegyed évszázaddal az események után is aktuálpolitikai összefüggésben került elő, és az ügyben esztéta és szociológus szólalt meg először. A történészek viszont hallgatnak, mint a sír.
Holott nincs kielégítő válaszuk olyan alapvető kérdésekre, mint hogy miért folytatták a nyilasok egészen a legutolsó pillanatig a zsidók gyilkolását? Mivel magyarázható az agresszív, gyilkos ösztönök tombolása a szovjet csapatok által körülzárt Budapesten, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a náci Németország elveszítette a világháborút? Mi volt az oka az áldozatok zavarodottságának és bénultságának?
3. Említett tanulmányomban elemzem Kun András páter személyiségét, aki Bokor Dénes különítményének szellemi vezetője, a mészárlások inspirálója volt. Állítom, hogy a nyilasok jó részét a Városmajori templomban nagyszámú hallgatóság előtt prédikáló páter apokaliptikus-messianisztikus ideológiája „fertőzte meg”, Pokorni József is valószínűleg ennek hatása alá került. Szívesen olvastam volna erről észrevételeket, politikai vádaskodások helyett.
Ami a polgármester viselkedését, személyes hozzáállását illeti, tisztelem erkölcsi bátorságát, önmarcangoló őszinteségét.
Engem 2001-ben, a holokauszt-emléknap bevezetése előtt Pokorni Zoltán, még mint oktatási miniszter bízott meg Szita Szabolccsal együtt azzal, hogy írjam meg azt a füzetet, melyet először küldtek szét a témáról a középiskolákba.
Még pártja, a Fidesz-KDNP kétértelmű viselkedését is többre tartom a közelmúlt feltárása tekintetében, mint a baloldali pártok képmutató reakcióit, taktikus halogatását és „maszatolását” 1994 és 1998, majd 2002 és 2010 között. Utóbbira a legjobb példa a 2005. április 16-án felavatott Duna parti cipők emlékmű szövege, mely nem említi, hogy ott zsidókat gyilkoltak meg:
„A II. világháborúban nyilaskeresztes fegyveresek által Dunába lőtt budapesti áldozatok emlékére.”
Ha arra gondolok, hogy 2022 után esetleg újra baloldali kormányzat veszi a kezébe a holokauszt feldolgozásának ügyét, György Péter és Krémer Balázs hozzászólásai kevés jót ígérnek.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.