Szulejmáni már régóta célkeresztben volt, de likvidálásában nem elsősorban múltbéli cselekedetei (közel két tucat támadás amerikai, vagy amerikai szövetséges erők vagy érdekeltségek ellen) hanem a jövőbeli tervei játszottak vezető szerepet és komolyan csak 2019. óta fontolgatták.
2020. január 3-án, helyi idő szerint hajnali egy óra körül egy amerikai drónról indított Hellfire levegő-föld rakéta megsemmisítette azt a gépjárművet, melyen a nem sokkal korábban Irakba érkezett Kaszim Szulejmáni iráni vezérőrnagy, posztumusz altábornagy utazott más fontos személyiségek, síita milícia parancsnokok társaságában.
A tábornok kiiktatása sokkal nagyobb jelentőségű tett volt a Trump-adminisztráció részéről, mint Abu Bakr Al-Bagdadi korábbi likvidálása, és messzemenően jelentőségteljesebb, mint Oszama bin Laden megsemmisítése.
Al-Bagdadi és bin Laden jelképek voltak, erős jelképek, de az általuk jelentett tényleges veszély eltörpült amellett, amit Szulejmani tábornok jelentett ma a térségben.
Ez a képeken kedvesen mosolygó, őszes szakállú úriember már a hetvenes évek közepén elkötelezte magát a Khomeini ajatollah által fémjelzett forradalmi mozgalom mellett. Ennek elsődleges célja a szekuláris Irán és a Pahlavi-dinasztia uralmának felszámolása majd egy, a síita papság által kontrollált iszlám állam létrehozása volt.
Már viszonylag korán kapcsolatban állt Irán jelenlegi legfelsőbb vezetőjével, Ali Khamenei ajatollahal, és a Forradalmi Gárda soraiba került. Bár katonai kiképzéssel nem rendelkezett, mégis, egyszerű katonából lett sikeres harctéri parancsnok az Irak elleni védelmi háború során. Megbízható és a síita forradalom iránt elkötelezett tisztként lett 1997-1998 fordulóján a Szepáh-e Kudsz, a Jeruzsálemről elnevezett különleges felderítő és diverzáns alakulat parancsnoka.
A Jeruzsálem Hadosztály élére kerülve minden erejével azon volt, hogy Irán katonai, politikai, gazdasági hatalmát a Közel-Kelet minden olyan térségére kiterjessze, ahol erre fogékony politikai vezetők, síita vagy a síizmushoz közel álló vallási csoportok és / vagy kellően zilált viszonyok álltak rendelkezésre ahhoz, hogy sikeres műveleteket hajthasson végre, a mindenkori iráni kormányzat igényei szerint.
Szulejmáni tábornok nem sokban különbözött ebben a szerepében Adolf Eichmanntól: nem ő maga határozta meg a stratégiát, azonban annak pontos és eredményes kivitelezésében kulcsszerepe és elvitathatatlan érdeme volt.
Otthagyta a keze nyomát a térség összes múltbeli és jelenlegi konfliktusán, sikeresen kiterjesztve Irán nem is annyira közvetett hatalmát Irak jelentős részére, Szíriára, Libanonra, Gázára, Jemen húszi lázadói révén pedig a legfontosabb szunnita ellenfelét, Szaúd-Arábiát is sikerült nagyon kellemetlen stratégiai helyzetbe hoznia.
Mindezzel a cél a síita erők helyzetbe hozása, valamint a Nagy Sátán, az Egyesült Államok közel-keleti pozícióinak gyengítése és Izrael folyamatos nyomás alatt tartása volt.
Áttekintve az elmúlt évtized történéseit, különös tekintettel a szíriai arab tavasz eseményeire, kijelenthetjük, hogy a tábornok kifejezetten eredményes tervező elme és végrehajtó kar volt. Az általa szervezett síita milíciák jelentős harci tapasztalatokat szereztek az Iszlám Állam elleni háborúban, annak bukásához hozzájárultak, megerősítve ezzel Irán szíriai és iraki pozícióit.
A Hezbollah talán soha nem volt ennyire erősen integrálódva a libanoni politikába, az évek óta bujkáló Nászrálláh sejk továbbra is megkerülhetetlen tényező, és a Hezbollah maga is igen erős létszámban és fegyverzetben egyaránt.
Gázában gyakorlatilag Irán és Katar az úr, a Hamász és a Palesztin Iszlám Dzsihád politikailag és persze katonailag Irán proxyjának tekinthető, és ez is elsősorban Szulejmáni tábornok érdeme. Más kérdés, hogy reális katonai képességet, pláne fenyegetést az Izraeli Védelmi Erőkkel (IDF) szembeállítva ezek az erők együttesen sem jelentenek, bármilyen konvencionális fegyverekkel vívott konfliktusból a Cáhál kerülne ki győzedelmesen, ezért egy ilyen összecsapás valószínűsége rendkívül alacsony.
A felsorolt szervezetek szívesebben operálnak olyan módszerekkel, melyek ellen a védekezés igen költséges. A Vaskupola légvédelmi rendszer sikeresen küzdi le a Gázából Izrael irányába kilőtt nem irányított, primitív, de olcsón előállítható rakétákat, melyek érdemi kárt okozni hagyományos robbanófejekkel nem képesek, de megsemmisítésük rendkívül költséges, a megcélzott civil lakosság biztonságérzetét jelentősen csökkentik.
Propagandisztikus erejük a saját társadalmon belül jelentős, amennyiben pedig az izraeli válaszcsapás során gázai civilek halnak meg, az még erősebb PR-fegyver e szervezetek kezében, melyet a legteljesebb mértékben használnak ki a rendelkezésükre álló számos online felületen, vagy proxy társadalmi szervezetek és hozzájuk köthető NGO-k révén.
Szolejmáni ennek a taktikának az egyik fő kidolgozója volt, a felhasznált fegyverek jelentős részét is Irán, konkrétan a Jeruzsálem Hadosztály egységei biztosították, nemkülönben a terroristák kiképzését.
Közvetlen konfrontációt az esélyek ismeretében azonban ő maga soha nem keresett, teátrális megjelenése a Golán szíriai oldalán sokkal inkább volt látványos PR akció, mint érdemi katonai tevékenység Izrael ellen.
Irán katonái és milíciái valójában a szunniták elleni harcra és az Aszad-rezsim megvédésére koncentráltak. Amikor túlmentek bizonyos határokon, a Cáhál légiereje odacsapott, jellemzően fegyverraktárakat, depókat, kiképző és parancsnoki központokat megsemmisítve, de Irán szíriai jelenlétét Izrael sem számolta fel teljesen. Szulejmánit, bár lehetősége lett volna rá, ismeretlen okból Netanjahu miniszterelnök nem likvidáltatta.
A tényleges, valós ellenség mindig az Iránt bázisokkal körbevevő, szankciókkal gazdaságilag ellehetetlenítő Egyesült Államok volt, melynek elnökei 1979 óta hallgatják napi rendszerességgel az országuk elpusztításáról szóló tirádákat Teherán, Qom és városok mecseteiből, melyeknek még a szövegezése sem változott az elmúlt 40 évben.
Barack Obama elnök végtelen toleranciával fordult Irán felé, azonban Donald Trump nem Barack Obama, Mike Pompeo pedig nem Hillary Clinton. Az elmúlt időszakban számos, részben sikeres támadás ért amerikai érdekeltségeket Irakban, az utolsó jelentősebb ilyen esemény a bagdadi amerikai nagykövetség elleni támadás volt.
Trump és tanácsadói köre bizonyosan emlékezett Teheránra, és még élénkebben a bengházi fiaskóra. Egyértelmű jelzést akartak küldeni arról, hogy eddig, és nem tovább.
Úgy tudjuk, Szulejmáni már régóta célkeresztben volt, de likvidálásában nem elsősorban múltbéli cselekedetei (közel két tucat támadás amerikai, vagy amerikai szövetséges erők vagy érdekeltségek ellen) hanem a jövőbeli tervei játszottak vezető szerepet és komolyan csak 2019. óta fontolgatták.
Donald Trump meglépte a korábban elképzelhetetlent: Irán és az USA már nem proxykon keresztül lő egymásra, hanem az Egyesült Államok légiereje közvetlen csapást mért egy az iráni vezetésben kiemelt helyet elfoglaló katonai parancsnokra.
Trump soha nem törődött a külvilág reakcióival, ösztönből és érzelemből mond vagy tesz dolgokat, és ebbe a képbe egy iráni vezető tábornok hirtelen, néhány nap alatt eldöntött likvidálása beleillik.
Szulejmáni már életében ikon volt, halálában, mártírként pedig még inkább erős jelképpé, az iráni rezsim propagandájának fontos részévé vált és válik majd a következő napokban. Amilyen jól szolgálta Irán hatalmi stratégiáját életében, olyan jól szolgálja azt halálában.
Láthatóak a megdöbbentő felvételek, a már csak Észak-Koreából ismerős toposzok az iskolaudvarra vezényelt, sírásra kényszerített kisgyermekekről, látjuk a felemelt öklöket a mecsetekben és az utcai tüntetéseken, de azt gondolom, hogy a szerda hajnali iráni rakétazápor dacára
kiterjedt fegyveres összecsapásra az USA és Irán között, különösen pedig háborúra nincsen esély. Irán geográfiája révén egy bevehetetlen erőd, egy szárazföldi hadművelet hatalmas veszteségeket követelne, erre senki nem készül.
Amerika és Izrael célja az lehet ebben a helyzetben, hogy a Szulejmáni által kiépített iráni hídfőállásokat lerombolja, a szervezeti kereteit felbomlassza, fegyveres milíciáit a lehető legkisebb saját veszteség mellett felszámolja, erre pedig megfelelő akarat esetén lehet esély. Álomszerű lenne az USA számára a rezsim bukása, esetleg a Sahinsah örökösének visszatérése a Pávatrónra Teheránban, erre azonban semmi esély nincsen, annál az ajatollahok rendszere sokkal erősebb és kegyetlenebb.
Irán reakciói jelen esetben kiszámíthatatlanok, az atomalku minden elemének felmondása és a már jól megszokott apokalipszissel való fenyegetés tulajdonképpen semmiféle változást nem jelent.
Trump elnök nemrégiben tett kijelentésre arról, hogy Iránnak nem lesz atomfegyvere mindenesetre sokat mond arról, mi várható, ha a rezsim kitart eddigi céljai mellett, és nukleáris robbanófej létrehozására alkalmas hasadóanyagot dúsít… nem zárhatjuk ki, hogy Natanz és Busehr lesz a következő Oszirak.
A kerítés Szulejmáni tábornok halálával ledőlt, a Trump adminisztráció számára immár Irán közvetlenül is potenciális célpont.
