Német skizo? Nem, konzekvens antiszemitizmus

A nemzeti szocializmus baloldali, 68-as feldolgozása sohasem tudott vagy akart igazán a soával foglalkozni, mert az egy idegen test volt az antifasizmus baloldali, antikapitalista értelmezésében.

„Német Skizo” című publicisztikájában Seres László a német politika egy látszólagos ellentmondásával foglalkozott. Az említett cikkben úgy véli, hogy az Izraellel szembeni ellenséges német magatartás ellentmond a második világháborúban meggyilkolt zsidók felett érzett minduntalan hangoztatott bűnbánatnak. A következőket írja:

„A nyolcvanas évek elején volt szerencsém Németországban gimnáziumba járni, ahol is lenyűgözött, mennyire komolyan veszik az iskolákban a náci múlt feldolgozását. Hónapokon át másról sem tanultunk, mint a rémtettekről, a táborokról, a csendes ‘íróasztal-tettesekről’, a felelősségről és annak kollektív hárításáról, a náci beszédmód pszichológiájáról. Az azóta is tartó nyilvános vitákat figyelve teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Németország (már a nyugati része) valóban feldolgozta a szégyent.

Nagyjából a kilencvenes évek eleje, úgy az első Öböl-háború óta azonban egy másik folyamat is elkezdődött Németországban: a zsidó állammal szembeni hűvös távolságtartástól a nyílt ellenségességig tartó attitűd szalonképessé válása.”

Német skizo: Merkel Auschwitzban, a Hamász Berlinben

Ostobaság Auschwitz „üzenetét” arra redukálni, hogy csak a szélsőjobb ellen kell harcolnunk. Seres László publicisztikája.

Természetesen nem vonom kétségbe, hogy Seres László jól emlékszik arra, amit a nyolcvanas években megélt. Akkoriban még voltak az ötvenes években kiképzett tanárok, még voltak kereszténydemokrata és szociáldemokrata politikusok, akik feltehetőleg őszintén szégyenkeztek a zsidók ellen elkövetett szörnyűséges büntettek miatt.

De már akkor sok intézményt elfoglaltak a 68-asok, a zöldek előfutárai már betörtek a politikai szintérre, és a soá értelmezése a politikai és főleg a kulturális szférában az ő hatásuk alatt már változóban volt.

Ezen a ponton mondanék ellent a cikk szerzőjének:

a baloldal, a 68-asok, zöldek és kommunisták sohasem éreztek különösebb bűntudatot az intézményes zsidógyilkolás miatt, mi több, sohasem szimpatizáltak az alig néhány Németországban élő zsidóval. Az ezzel párhuzamos Izrael-gyűlölet pedig a diákforradalomban szinte kezdetektől fogva jelen volt.

A nemzeti szocializmus baloldali, 68-as feldolgozása sohasem tudott vagy akart igazán a soával foglalkozni, mert az egy idegen test volt az antifasizmus baloldali, antikapitalista értelmezésében.

A nemzeti szocializmus bírálata kezdettől fogva kapitalizmuskritika volt, és mint olyan, a német állam, az Egyesült Államok és „izraeli csatlósaik” ellen irányult. Egyúttal pedig erősen szimpatizált az úgynevezett felszabadítási mozgalmakkal, köztük a palesztinai arabok terrorizmusával, sőt később együtt is működött velük.

Radikális baloldali diáktüntetés 1968-ban, Berlinben

A nácik barbársága, az ipari szintre emelt tömeggyilkosság és annak okai, a totalitarizmus értelmezése szinte egyáltalán nem foglalkoztatták a 68-asokat, és sajnos a sok fogadkozás ellenére sem foglalkoztat szinte senkit a mai Németországban sem. Végső soron ez az antikapitalista felfogás győzedelmeskedett a múlttal való kezdeti, őszinte szembenézéssel szemben.

Mi sem mutatja jobban, milyen sekély volt a 68-as „történelemfeldolgozás” mint a 68-ban és azután rendkívül népszerű „USA-SA-SS” jelszó, amely nélkül egyetlen akkori tüntetés vagy teach-in sem tudott lezajlani.

És mivel az antifasizmus a kapitalizmuskritikával volt egyenlő, a 68-asok sohasem érezték szükségét annak, hogy a kommunizmus bűntetteit és embertelenségét akár csak megemlítsék. Hogy a 68-asok a nemzeti szocializmus legerősebb ellenfelei lettek volna, ez azon mesékhez tartozik, amelyeket ők magukról a legszívesebben terjesztettek és terjesztenek ma is.

1961-ben folyt az Eichmann-per Jeruzsálemben, 1963 és 1965 között pedig a nagy német perek az auschwitzi gyilkosok ellen. Ebben az időben naponta jöttek a hírek az ítéletekről, anélkül, hogy a forrongó ifjúság bármi módon is reagált volna erre. Ezek a német állam perei voltak, azé az államé, melyet ezek az ifjak mélyen megvetettek, sőt, amely ellen aktívan harcoltak.

A kapitalizmuskritika mindent felülírt. Rudi Dutschke, a diákmozgalom egyik vezetője például a következőket mondta:

„Az NSDAP győzelme és hatalma, a második világháború létrejötte nem választható el az NSDAP és a gazdagok (monopolkapitalisták) szövetségétől.”

A mai napig is érvényes (és sajnos egyre népszerűbb) „fasizmuselmélet” a nemzet, a polgári állam, az imperializmus és a monopolkapitalizmus ellen irányul, és ezeket vádolja a fasizmus létrejöttének okaként. Ebben a magyarázatban eltűnnek az áldozatok, mert itt mindenki, az „egész társadalom” áldozat.

Bundestag-elnök: nem tűrjük a neonácizmust

Wolfgang Schäuble közölte, politikusként küzd azért, hogy ne erősödjék tovább az Alternatíva Németországnak (AfD) párt.

A levezetés rendkívül egyszerű: „a kapitalizmus fasizmushoz vezet, tehát le a kapitalizmussal!” Ezek a népszerű sémák nem tesznek különbséget a fasizmus és a nemzeti szocializmus között, de ezzel a kérdéssel most nem foglalkozunk, és fogalmakat úgy használjuk mint a szerzők.

1967-ben a Szocialista Német Diákszövetség (SDS) egyenesen leszögezte: Izrael létét az „amerikai imperializmusnak és a zsidó kapitalistáknak” köszönheti. A Palesztinában élő zsidók létjogosultsága nem azonos a „cionista képződmény” elfogadásával. De a Németországban élő zsidók ellen is irányultak akciók.

1969-ben a „Tupamaros Westberlin” merényletet kísérelt meg a berlini zsidó hitközség ellen. A bombának azon a megemlékezésen kellett volna felrobbannia, amelyet az 1938-as pogromok alkalmából rendeztek – szerencsére a robbanószerkezet nem működött. 1970-ben ugyancsak egy baloldali radikális csoport gyújtogatásos merényletet követett el a müncheni zsidó hitközség idősek otthona ellen. A merénylet következtében hét idős ember szörnyű kínok között meghalt, ketten közülük a soá túlélői voltak.

Ez a gondolkodás végkifejletében eljutott nemcsak az antiszemitizmus felmentéséig, de még a dicséretéig is.

1971-ben a Horst Mahler (annak idején baloldali RAF-tag, ma aktív náci) elleni per alkalmából a RAF vezető tagja, Ulrike Meinhof a következőket mondta:

„Az antiszemitizmus lényegét tekintve antikapitalista volt… Nem akarjuk a német népet a fasizmus vádja alól felmenteni – mert hiszen az emberek valóban nem tudták, hogy mi folyik a koncentrációs táborokban – de enélkül nem leszünk képesek a népet forradalmi harcunk számára megnyerni.”

Nehéz lenne megmondani, hogy mikor kezdődött el a soá kizárólag morális értelmezése és mikor lett az ún. antifasizmus az elit körében ma oly divatos „virtue signalling”, az üres erénymutogatás fő tartalma Németországban. Időközben a dolgok még tovább fejlődtek: a radikális, a jogállamot alapvetően tagadó baloldali harci csoportok tartják magukat az antifasizmus egyetlen igazi képviselőinek.

Kényszermunkásokat és holokauszt áldozatokat kárpótol a leggazdagabb német család

Németország leggazdagabb gyáriparos dinasztiája a család náci múltjának feldolgozása után jutott erre az elhatározásra.

Egészen biztos az, hogy a politikai moralizálás és a morális diszkreditálás mint fegyver a más véleményen levők ellen a zöldek térhódításával függ össze. Ők vezették be a morális politizálás mérgét a politikai életbe, és miután a többi, addig polgári párt látta, milyen hatásos fegyver az erkölcsi ellehetetlenítés, ők is áttértek erre a minden racionalitásnak ellentmondó politizálásra.

Miközben még ma is mind újabb és újabb emlékműveket állítanak fel, amelyek a második világháború bűneire emlékeztetnek (őszintén szólva, egyik rondább, mint a másik, és ezek közül is kiemelkedik mint monumentális szörnyűség a központi berlini emlékmű sötét kőtengere), csak akkor kel a politika és az állam a zsidók védelmére, ha az őket ért támadás a jobboldalról jön, és igazolja azt az államilag terjesztett fikciót, hogy csak jobboldali antiszemitizmus létezik.

A 2015 óta bevándorolt muszlimok valamint a baloldali antifasiszták zsidók elleni támadásairól – és ezek vannak többségben – mélyen hallgatnak, még a statisztikában is megpróbálják elrejteni őket, és természetesen nem tesznek ellene semmit, hiszen a bevándorolt muszlimok és az úgynevezett Antifa-mozgalom az állam és a média szigorú védelme alatt állnak.

Az emlékművek nemcsak esztétikailag a hamisság dokumentumai. Abban a faluban, ahol lakom, egy tábla emlékeztet a zsidók elleni cselekményekre, konkrétan a helyi kis zsinagóga meggyalázására. A szöveg a táblán a következő:

„Ezen a helyen állt az 1844 november 15.-én felavatott zsinagóga. 1938 november 9-én a nemzeti szocialisták meggyalázták. Ez az emléktábla az üldözött és meggyilkolt zsidókra emlékeztet.”

A figyelmes olvasónak minden bizonnyal feltűnik, hogy ebben a megfogalmazásban (és ez a bevett hivatalos megfogalmazás szinte mindenütt)

a „nemzeti szocialisták” kifejezés valami idegen népséget jelent. Nem az áll ott, hogy „e falu polgárai”, és az sem, hogy ki üldözte és gyilkolta meg a zsidókat. Így lehet emlékezni és egyúttal a szégyent egy elkülönített fogalomra áthárítani, amelyhez a falu derék polgárainak semmi közük.

A „náci” kitétel tartalma időközben teljesen megváltozott. Egy baloldali terrorista csoport, a „Fekete sereg” (igen, ilyen is van már Németországban) a következőket hirdette ki néhány nappal ezelőtt az indimedia nevű blogon: „Az erőszak a megoldás a fasizmus szétverésére. Szétverés azt jelenti, hogy odavágunk, ideális esetben úgy, hogy a barna élősködő soha többé nem tud feltámadni.”

A „náci” kitétel, ez a szörnyű bagatellizálás, ma mindenki ellen irányul, aki a határtalan bevándorlás, az ország őrült ipartalanítása, a klímadiktatúra és a cenzúra bevezetése ellen szól, illetve a szólásszabadság visszaállítását követeli. A történelem tragikus vicce, hogy éppen azok, akik ma az antifasizmus harcosainak tekintik magukat, (verbálisan is) ugyanarra az útra lépnek mint egykor a nemzeti szocialisták.

Erről azt írta január 2-án a Bild Zeitung, amely eddig nem éppen a polgári jogok védelmezőjeként tűnt fel:

„A ‘náci’ vád olyan könnyedén sül el, mint egy colt a vadnyugaton. Ha valaki az arab világból bevándorolt antiszemitizmusról beszél, az mindjárt idegengyűlölő vagy éppen ‘náci’, mert a zsidó életet kívánja védeni. Aki szabadon akar élni és nem akar több tiltást, az kiteszi magát annak a veszélynek, hogy bűnözőként fogják kezelni.”

Vagyis skizofréniáról szó sem lehet. A mai politikai elit ugyanúgy utálja a Németországban élő zsidókat mint Izrael államot. A halott zsidók emlékét száműzték szörnyűséges emlékműveikbe, miközben az antifasizmus leple alatt egy új totalitarizmus kiépítésén dolgoznak. A színpadiasan prezentált hamis bűnbánat csak kulissza, egyetlen célja a politikai ellenfelek ideológiai megsemmisítése.

A mai elit semmit sem tanult Auschwitzból, és nem is akar tanulni belőle, mert a tanulságok ellentmondanak világképének és céljainak.

Eltüntetik a Reichstag elől a holokauszt áldozatait meggyalázó installációt

„Talán oda kéne visszatenni őket, ahol találtuk?” – reagáltak cinikusan a német aktivisták a kritikákra.