Német skizo: Merkel Auschwitzban, a Hamász Berlinben

Jó, lehet, hogy nem kell államilag betiltani egy Hamász-közeli szervezetek által zárt teremben tartott Izrael-ellenes gyűlölködést. De miért nem protestál a kormány hangosan? Miért nem nyilvánítja végre terrorszervezetté a Hamászt, és ha már itt tartunk, a Hezbollah-t?

A nyolcvanas évek elején volt szerencsém Németországban gimnáziumba járni, ahol is lenyűgözött, mennyire komolyan veszik az iskolákban a náci múlt feldolgozását. Hónapokon át másról sem tanultunk, mint a rémtettekről, a táborokról, a csendes „íróasztal-tettesekről”, a felelősségről és annak kollektív hárításáról, a náci beszédmód pszichológiájáról. Az azóta is tartó nyilvános vitákat figyelve teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Németország (már a nyugati része) valóban feldolgozta a szégyent.

Nagyjából a kilencvenes évek eleje, úgy az első Öböl-háború óta azonban egy másik folyamat is elkezdődött Németországban: a zsidó állammal szembeni hűvös távolságtartástól a nyílt ellenségességig tartó attitűd szalonképessé válása.

Ez pedig elválaszthatatlan a 68-as generáció révbe érésétől, amikor is eldőlt a „hosszú menetelés az intézményekbe”,

a radikálbalos és zöld ellenállók addigra állásokhoz, pozikhoz jutottak, így a politikai mainstream része lett a „harmadik világ” kritikátlan megsegítése, minden elnyomott, kizsákmányolt, kolonializmus által fenyegetett kisebbség felkarolása, legyenek azok nők, jegesmedvék vagy palesztinok.

Miközben Szaddám Huszein rakétái elérték Tel-Avivot, a német akadémiai és a médiaelit a maga részéről (egy kis, tudatos médiacsapattól eltekintve) felmondta az addig többé-kevésbé működő szolidaritást a zsidó állammal, pontosabban kettévált a tudata: egyrészt fennhangon hirdette a „barna mocsárral” szembeni könyörtelen fellépést, másrészt

a „soha többé!” morális parancsa mindig csak azt jelentette, hogy óva intettek mindenkit minden irreleváns széljobber törpepárttól,

miközben magasról tettek arra, milyen élet-halálharcot vív a zsidó állam arab nacionalista, szocialista és iszlamista ellenségeivel.

Angela Merkel az egykori auschwitzi koncentrációs táborban. Fotó: MTI/PAP/Andrzej Grygiel

Mindez akkor jutott eszembe, amikor azt hallom az Európai Bizottság új elnökétől, hogy „az antiszemitizmus mérgező a társadalom számára, ezért mindenkinek harcolnia kell ellene”, előtte meg jó volt látni, hogy ennyi év kancellárság után Angela Merkelnek végre eszébe jutott ellátogatni az auschwitz-birkenaui emlékmúzeumba, és ott néhány kevés, de szép és ütős mondatban mindazt elmondta, amit ilyenkor el kell.

„Az antiszemitizmus és a gyűlölet más formái ellen való harc kormánya fő célkitűzése” – jelentette ki még elutazása előtt,

ott pedig elmondta: „Mély szégyenérzet fog el a németek által itt elkövetett barbár bűntettekért.” A történtek miatt Auschwitzban „csendben kellene maradni”, „hiszen milyen szavakkal írható le ez a gyász, az itt meggyilkolt, megkínzott, elpusztult emberek szenvedése?”

Az ember azt gondolná, a „mély szégyenérzet” és a mérgező antiszemitizmus, a gyűlölet elleni harc, amit jó hatvan éve minden kormányzó és ellenzéki német párt beígér, legalább ott tart már, hogy pár alapvetésért nem kell külön harcolni, mert bőven eléri a német állami ingerküszöböt. De nem, nem éri el.

Alapvetés lenne például jelentős ügyet csinálni abból, hogy valakik miatt Németországban a mai napig nem számít terrorszervezetnek az Irán által szponzorált síita Hezbollah, ami persze jóval több terrorszervezetnél, de ha a lényegére csupaszítjuk, akkor az. És a mai napig nem számít terrorszervezetnek az Irán, Törökország és ki tudja még, kikek által fenntartott palesztin Hamász, holott ha ez nem számít annak, akkor Berlinben valaki komoly nyelvi kihívással él.

Merkel-látogatás Auschwitzban: „Mély szégyenérzet fog el”

Tizennégy éve kancellár, de a náci haláltáborban eddig még nem járt Németország vezetője.

Miközben ugyanis Merkel Auschwitzban végre megnézte, hová vezet az antiszemitizmus és a gyűlölet, Berlinben simán összegyűlt az antiszemitizmus, a gyűlöletkeltés és az Izrael-ellenesség 150 híve, hivatalosan ez volt az „Európában élő palesztinok 13. konferenciája.” Mindkét szervező, a londoni Palestinian Return Centre és a berlini Palästinensische Gemeinschaft in Deutschland e. V is a Hamász fedőszervezetének számít.

A rendezvény sztárvendége az az Ahmed Abu Artema gázai aktivista volt, aki interjúiban nem is tagadja, hogy a „visszatérés jogáért” küzdő, szerinte alapvetően erőszakmentes gázai zavargásokat a Hamász is támogatja, sőt, szerinte nincs is olyan, hogy külön Hamász és külön palesztin társadalom, mindenki számít, ha egyszer ilyen nemes az ügy. Hogy véletlenül se essék félreértés:

számukra, akik Izraelt nem létező entitásként ábrázolták térképeiken, a nemes ügy az, hogy „hazatérés” címén olyan jó ötmillió palesztin „menekült” vándoroljon be szépen a mai Izrael területére, megszüntetve előbb Izrael zsidó jellegét, utána meg magát Izraelt.

A berlini szenátus és pár német szövetségi vezető ugyan kéztördelve elhatárolódott ettől a szégyentől, a szocdem belügyi szenátor még azt is hozzátette, hogy „a legszívesebben betiltaná” a meetinget, de ez leginkább szánalmas volt. Sokan várták, Izrael is, hogy a szenátus betiltsa a rendezvényt, ők azonban joggal hivatkoztak arra, hogy egy zárt teremben tartott, lényegében privát fórumot ők nem tudnak betiltani.

Mondjuk még jobb lett volna, ha rögtön utána elismerik, hogy a zárt terem emlegetése ócska kifogás, hiszen a szabadtéri Izrael-ellenes uszítások, Al-Kudsz-menetek is engedélyezettek.

Semmi gond, a szólás szabadsága ezt a társaságot is illesse meg. De akkor Berlin beszéljen nyíltan, mondjon többet, éspedig hangosan. Nem a tiltás a kulcskérdés, hanem az intézményes sunnyogás.

Például a német külügy ne egy kis lap, a konzervatív-liberális Tichys Einblick külön megkeresésére árulja csak el nagy nehezen, hogy az elmúlt hónapokban számos Hamász-barát külföldi vendéget azért engedtek berepülni Németországba, mert semmi konkrét terrorizmus-közeli bizonyítékot nem találtak ellenük, és ne halkan, alig érthetően jelentsék ki, hogy igen, a Hamász bizony terrorista szervezetnek számít az EU-ban. És ezt mostantól, ASAP mi is komolyan vesszük, a Hezbollah pedig sürgősen felvesszük a listára.

De jó lett volna, ha mondjuk még auschwitzi vizitje előtt Angela Merkel maga áll a kamerák elé, és szép, határozott, pontos szavakkal (tőlem közben az ujjait is egymáshoz rakhatja) közli: ő speciel tiltani nem akar, de rosszul van a Hamász-közeli rendezvényektől, menetelésektől, senkit nem engednek beutazni, aki kicsit is gyanús, a titkosszolgálat amúgy is figyeli ezt a társaságot,

és aki Izrael-ellenes, legyen az szélbalos, iszlamista vagy jobboldali, azt abszolúte, vita nélkül kiveti magából a német politikai közösség.

Nemcsak szűklátókörűség, de nettó ostobaság is Auschwitz „üzenetét” arra redukálni, hogy csak a szélsőjobb ellen kell harcolnunk. Az AfD visszataszító párt ugyan, de az iszlamisták valódi veszélyt (pl. no-go zónákat) jelent a németországi zsidóság számára. Véget kell vetni annak a bizarr német gyakorlatnak, hogy a statisztika kedvéért a muszlimok által elkövetett gyűlölet-cselekményeket is a szélsőjobb nyakába varrják (akiknek a reálisan létező agresszióját persze véletlenül sem mentegetném).

Az lehet, hogy az Auschwitzban történtek miatt „csendben kellene maradni”. Van itt azonban sok minden más, ami miatt kiabálni kéne.

Cenzúra, besúgás: veszélyben a szólásszabadság Németországban

Egy hangos kisebbség azt képzeli, hogy egy adott véleménykódextől való minden eltérés a nácizmus visszatérését jelenti. Krisztina Koenen publicisztikája.