Az amerikai elnök mostani lépése évtizedek óta az elképzelhető legrosszabb üzenet a zsidó államnak is: bármifajta elvi, vagy akár csak pragmatikus indoklás nélkül magára hagy egy egész népet, egy fontos szövetségest.
Mottó: „Ezek az elveim. Ha nem felelnek meg, vannak még másikak is.”
(Groucho Marx)
Ha valamit nagyon nem tud az elnök, akkor időzíteni. Donald Trumpnak sikerült elnökválasztási kampány kezdetén érdeklődni fő riválisának fia korrupciós ügyeiről, amit ellenfelei – talán említettem, hogy elnökválasztási kampány van – igyekeznek is jól felturbózni, és menesztésére felhasználni.
Ennél lényegesen súlyosabb üzenet azonban, hogy Trump éppen Jom Kippur ünnepe előtt küldött félreérthetetlen külpolitikai üzenetet Izraelnek is: ha kell, cserben hagylak benneteket. Nem, ezt természetesen nem mondta, csak a kurdokat hagyta cserben, látványosan és brutálisan, kiszolgáltatva őket a török haderőknek, de a hátba szúrás példát statuált.
Véletlenül se tekintsük paranoiának, ha a zsidó állam elkezdené értelmezni ezt a példát.
Negyvenhat évvel ezelőtt Zvika Greengold tankparancsnok gyakorlatilag egy (azaz 1 db.) harckocsival tartóztatta fel a Golán-fennsíkon fenyegetően közeledő szíriai hadsereg száz tankját. A többi már történelem: a jom kippuri háborúban Izrael ismét csak visszaverte a fél arab világot. A történelem része azonban az is, hogy azóta számos, korábban elképzelhetetlen barátot szerzett, meg az is, hogy ha valakire, akkor az Egyesült Államokra mindig és biztosan számíthat. Biztosan?
Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke elvtelenségben lassan kezd felsorakozni dicstelen elődje mögé, pedig Obamánál kevés kártékonyabb külpolitikájú elnöke volt Amerikának; hogy ne menjünk messzebbre, a szíriai orosz és iráni térnyerés elképzelhetetlen lett volna, ha nem hajlandó elfogadni az elhíresült „vörös vonal” (pl. Aszad gáztámadásai civilek ellen) újabb és újabb átlépését.
Az elveit és nemzetbiztonsági tanácsadóit úgy félévente leváltó
Donald Trump mostani lépése azonban évtizedek óta az elképzelhető legrosszabb üzenet a zsidó államnak is:
bármifajta elvi vagy akár csak pragmatikus indoklás nélkül, közvetlenül a vágóhíd szomszédságában magára hagyja azt a népet, azt a Nyugat-, Amerika- és Izraelbarát közösséget, amelynek hősies kiállása nélkül még ott sem tartanánk az ISIS elleni harcban, mint ahol tartunk.
„Mivel az Iszlám Állam ‘kalifátusát’ már legyőzték, az Egyesült Államok hadereje a közvetlen térségben többé már nem lesz jelen”
— fogalmazott az elnöki hivatal közleménye. Tényleg? Ha nincs már kalifátus, akkor mission accomplished? És az, hogy a török vezetést nem az ISIS legyőzése érdekli, hanem a saját, az iraki és a szíriai területeken élő kurd kisebbség kinyírása, nem szempont?
És az sem szempont, amit a Szíriai Demokratikus Erők szóvivője állított, hogy „biztosítékokat kaptunk az Amerikai Egyesült Államoktól, hogy nem hagy helyet semmilyen török katonai műveletnek a régió ellen”? Ehhez képest az amerikai elnök nemhogy szövetségeseinek garantált biztosítékokról nem beszélt, hanem ellenkezőleg:
„az Egyesült Államok arról tájékoztatta az általa támogatott Szíriai Demokratikus Erők (SDF) nevű kurd fegyveres koalíciót, hogy az amerikai katonák nem fogják megvédeni a kurdokat Északkelet-Szíriában a török támadásoktól.”
Ankara rögtön vette az üzenetet, és köszönettel nyugtázva az amerikai visszavonulást az érintett körzetekből, azonnal megkezdte az észak-keleti szíriai kurdok bombázását. Most, az amúgy is kisszámú amerikai kontingens visszavonásával már semmi sem áll a kurdok és fanatikus ellenségeik között. Semmi. Márpedig arra, amit a törökök az elmúlt évtizedekben a kurdokkal műveltek, talán a genocídium a legpontosabb kifejezés.
Szerencsére a republikánus pártban is teljes kiakadás fogadta a döntést. Lindsey Graham szenátor közölte, hogy „folt esett Amerika becsületén”, ez egyébként a legkevesebb, amit elmondhatunk, Marco Rubio „súlyos hibáról” beszélt, amelynek Szírián is túlmutató következményei lesznek, a mindig karakán Nikki Haley volt ENSZ-nagykövet pedig azt posztolta:
„Mindig támogatnunk kell a szövetségeseinket, ha azt akarjuk, hogy ők is támogassanak minket. A kurdok elementáris segítséget nyújtottak Szíriában az ISIS elleni küzdelemhez. Óriási hiba lenne hagyni őket meghalni.”
A kurdok eddig 11 ezer embert vesztettek el az iszlamista terror elleni harcban.
Trump felelőtlen húzása miatt most elemzők szerint jó esély van arra, hogy a kurdok a népirtó Aszad, Teherán és Putyin oldalára állnak, ha a nettó életben maradás a cél (ez különösen érdekes lesz annak fényében, hogy lassan Moszkva Ankara egyik fő fegyverszállítója). Ez azonban, az amerikaiak távollétében, az ISIS újbóli megerősödéséhez vezethet. Gratulálunk, elnök úr.
Azzal ugyanis az égvilágon semmi nincs megoldva, hogy az első kritikákat érzékelve Trump odatweetel a törököknek, hogy ha nem garantálják a biztonsági zónát, akkor „tönkreteszem és eltörlöm a török gazdaságot (már korábban is megtettem!).”
Ez nem pótolja az elveket és a morált a külpolitikában. Azt, hogy hű szövetségeseinket nem dobjuk oda potenciális gyilkosaiknak.
Azt, hogy Amerika érdeke elválaszthatatlan a szabad világ egészének érdekeitől. Azt, hogy az agresszorokat, a genocídiumban, iszlamizmusban és Nyugat-ellenességben utazó államokat megfékezzük, visszaszorítjuk, ha kell, megbombázzuk. Azt, hogy a szabadságot, a nemzetépítést annyira exportálni kell, amennyire csak a körülmények engedik. Ja, és azt már említettem, hogy hű szövetségeseinket nem dobjuk oda potenciális gyilkosaiknak?
Trump azt mondja, Amerika ott akarja hagyni a „szükségtelen háborúkat.” Vannak azonban egész népek, sőt, talán térségek, amelyek azt érzékelik, hogy
pont egy nagy mellénnyel bejelentett amerikai kivonulás a világból hozza el majd számukra ezt a szükségtelen háborút.
A zsidó államban joggal idézhetik most fel, mi lesz akkor, ha egy szép napon Trump úgy ébred, hogy ők megtettek mindent, mostantól intézzék el egymás közt azt a kis hülye válságot az izraeliek, a palesztinok, a szíriaiak, a Hezbollah, a Hamász, ja és ki ne hagyjuk az ENSZ-t.
Az ENSZ állítólag „a legrosszabbra készül” az északkelet-szíriai régióban. Most akkor Izrael mit mondjon?
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.