Auschwitzi túlélők unokája, egy Goláni brigádos elitkatona fia Robi Levkovich, aki tavaly az izraeli labdarúgó-bajnokság egyik legjobb kapusa volt. A 31 éves sportoló most visszatért ősei hazájába, hogy a Budapest Honvéd csapatából verekedje be magát a magyar nemzeti válogatottba. Interjú.
Egy év múlva ilyenkor kinél fog szolgálni?
Nehéz kérdés… A futballban nagyon sok múlik apró nüanszokon. Sok olyan helyzetben voltam korábban, ami nem tette lehetővé azt, hogy annál a csapatnál folytassam, ahol a szezont elkezdtem. Nem illik a korábbi munkaadóimról utólag beszélni, de akadtak furcsa dolgok, ami miatt a váltás mellett döntöttem. Most a Hapoel Tel-Avivval egy nagyon jó évet zártam. Ha azt a szintet tudom idén is hozni, akkor talán más, erősebb csapatoknál is felfigyelnek rám Európában. Remélem, hogy jövőre itt leszek egy sikeres Honvédnál, ahova 1+1 éves szerződést írtam alá! Egy biztos, itt Európában jobb a futball, mint Izraelben. A saját fejlődésem miatt is itt szeretnék játszani a következő években. De sejtem, miért ezzel indította az interjút.
Karrierje során közel 10 csapatnál játszott már, pedig csak augusztusban lesz 31 éves. Kapusként alighanem nagyobb stabilitás lenne ideális. Bár a „bolygó zsidó” szerepét eddig kétségtelenül hitelesen adja.
Nézze, én mentem, ha éreztem, hogy nincs esélyem védeni. A karrierem során jó csapat kispadjáról is inkább visszaigazoltam egy alacsonyabb osztályba azért, hogy folyamatosan védhessek. Ez számít. Ideálisan 3-4 éves terveim voltak, ennyi idő kell ahhoz, hogy valódi kötődés alakuljon ki a hellyel, a klubbal, a közönséggel. Sajnos eddig nem volt erre lehetőségem.
Mindig optimista vagyok. Itt Budapesten is arra vágyom, hogy otthonra leljek, hogy bajnokságot, érmeket nyerjek.
Nem véletlen, hogy ezekben a napokban költözik ide a családom.
Hogy jött ez a lehetőség a Budapest Honvédnál?
Az ügynököm a Honvéd sportigazgatóján keresztül szerzett tudomást arról, hogy a csapat új kapust keres. Nekem volt lehetőségem maradni a Hapoelnél, de úgy éreztem, hogy mivel a korábbi években a csábítás ellenére sem mentem Spanyolországba vagy Portugáliába, ahonnan számos megkeresésem volt, most jött el az idő arra, hogy váltsak. A Honvédot mindenki ismeri, erős csapathoz igazolhattam, úgy érzem, hogy a bajnokság színvonala is jobb mint az izraelié, és ugye van lehetőség arra is, hogy az Európa ligában megmutathassuk magunkat.
A Honvédnál volt több olyan játékos is (Sallói István, Pisont István, Hamar István), akik később Izraelben lettek meghatározó egyéniségek. Hallott valamelyikről?
Hogyne! Ezek a játékosok sztárok voltak a javából! Nagyon is emlékszem rájuk, főleg Pistontra, aki megfordult abban a klubban is, ahonnan én jövök. Nagy meglepetés és még nagyobb megtiszteltetés volt vele találkozni már az első nap, amikor megérkeztem a klubhoz orvosi vizsgálatra. Jó érzés, hogy ő is itt dolgozik.
Sok más izraeli labdarúgóról nemigen tudni, akik a magyar bajnokságban szerepeltek. Ön most ráadásul olyan posztra érkezett, ahol elődje — Gróf Dávid — olyan teljesítményt nyújtott, amivel az ország egyik legjobbja lett.
Ezzel tisztában vagyok, és állok a kihívás elé. Természetesen egy kapusnak különös felelőssége van. Van kockázat abban, amit csinál. Bízom magamban, jó erőben vagyok, remélem, képes leszek betölteni a hátrahagyott űrt. Az első hivatalos meccsen szeretettel fogadtak a drukkerek, úgy érzem a bizalmukat jó produkcióval háláltam meg a litván csapat ellen.
A tény, hogy egy izraeli sportoló lesz a Honvéd kapusa azért is pikáns, mert
nem annyira távoli emlék a magyar pályákról, hogy a szurkolók rasszista megnyilvánulásai között — szerencsére egyre kevésbé, de — időnként azért előkerül egy-egy „mocskos-zsidózás” is.
Gondolt már arra, miként fog minderre reagálni?
A faji alapú megkülönböztetés nem teljesen új számomra. Nálunk Izraelben is van ilyen helyzet sajnos. Remélem, nem fogok ilyennel találkozni, de ha igen, profiként kell viselkednem. Mentálisan erősnek érzem magam arra, hogy tudjam, a teljesítménnyel lehet a legjobb választ adni a szitkozódásra. Az első élményeim eddig nagyon kellemesek Magyarországról, és a hírek, amiket hallottam másoktól, megnyugtatóak.
Sőt, a sportolói ebédlőben maga miatt még az étkeztetés is kóser? Legalább is van tejes és húsos hűtőjük is…
Ez eddig nem tűnt fel. Tanulom még a nyelvet, de érdekes meglepetésnek tűnik ez is. Különben tudom, hogy manapság Európában megint növekvőben az antiszemita hangulat. Franciaországból például az utóbbi években rengetegen érkeztek Izraelbe. Haifa, Eilat, Netanya… ezek a városok tele vannak új francia bevándorlókkal, akik nem ritkán maguk mögött hagytak üzleteket, házakat és szinte menekültek az agresszív antiszemitizmus elől.
Első alkalommal játszom hazámon kívül, és nem vagyok naiv. Más külföldön zsidónak lenni, mint Izraelben. Nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus létezik, de remélem, nekem ezzel nem kell foglalkoznom.
Ön a nagyapja révén magyar állampolgár. Ő másképp emlékezhetett a faji alapú megkülönböztetésre a világháború idejéből. Mesélt minderről magának is?
Nagyapám személyisége, történetei nagyon meghatározóak számomra. Szoros volt a kapocs közöttünk, a testvéreimmel sokat voltunk náluk, vigyáztak ránk, amíg a szüleink dolgoztak. Nagyon szerettem az öreget, viszonylag sokáig maradt velünk, 91 éves korában halt meg. Bár nem értette, hogy miért akarok futballista lenni, támogatott mindenben. Nagyon okos, kemény ember volt. Németül, jiddisül, magyarul, angolul és héberül is beszélt. Az a kevés, amit tudok magyarul, az neki köszönhető. Mivel a holokauszt elpusztította a családja nagy részét, a gyermekkoráról igyekezett keveset beszélni. A háború után sosem tért vissza Magyarországra. Én is
csak most vagyok először Budapesten. Nagyapám Olaszliszkán született. Borkereskedők családjában cseperedett. Fontos volt számukra a tradíció, 10 testvére volt. A családot deportálták, Auschwitz volt a végállomás.
Nagyapám — sosem részletezte, hogy pontosan miképp — onnan tudott megszökni, rajta kívül csak két másik nővére élte túl. Nagymamám Csehszlovákia területéről származik, hasonló dolgokon ment keresztül, de ő sokkal több mindent megosztott velünk a háborús éveiről. Ezzel együtt mindig életvidám, optimista ember volt. Ő is csak pár éve hunyt el. Itt van róla egy fényképem. (A telefonján mutatja meg – a szerző)
Ez a kedves nénike mosolyogva mutatja a karján a tetoválást…
Igen, itt épp a feleségemnek mutatta meg, mert ő akkor még nem találkozott holokauszt-túlélővel. A kép készítésekor arról beszéltünk, hogy mennyire érthetetlen, hogy sokan vannak olyanok, akik szerint az egész történet kitaláció…
Izraelben nőtt fel, és bár túlélők leszármazottjaként, nehezen képzelem el, hogy emiatt traumatikusan telt a gyermekkora. Nem ez a jellemző az önök társadalmára.
Nagyon jó gyermekkorom volt. Szerencsére többnyire azzal foglalkozhattam, amit szerettem, a futball-lal. Ez volt az álmom. És ez lett a szakmám is. Szerencsés kombináció.
Bár a nagyapám inkább örült volna annak, ha ügyvéd vagy doktor leszek, azért emlékszem, boldog volt akkor is, amikor a korosztályos válogatottban Izrael kapusaként láthatott védeni.
Ha már a válogatottat említette: volt a 17- és a 21 év alatti nemzeti csapat tagja. Volt bajnokcsapat játékosa is, igaz, többnyire cserekapusként. Ezek mind évekkel ezelőtt történtek. Hogy érzi, hol tart most a karrierje?
Nekem ahhoz, hogy az utóbbi szezonban életem legjobb formáját hozzam, szükségem volt ahhoz, hogy korábban visszafelé is tegyek lépéseket.
Most úgy érzem, hogy a legjobb erőben, önbizalommal, kellő tapasztalattal és sikerre éhesen állok a feladatok elé. Tavaly a Hapoelben én lettem az év játékosa, a bajnokság egyik legjobb kapusa, büszke vagyok minderre.
Innen egyenes út vezethet felfelé.
Az izraeli válogatott felemásan kezdte az Európa bajnoki selejtezőket. Nagy diadal Ausztria ellen, aztán hatalmas zakó a lengyelektől. Számol-e azzal, hogy ismét a nemzeti csapat kapusa lehet?
Tavaly olyan teljesítményt nyújtottam, ami alapján bíztam abban, hogy bekerülhetek a keretbe, de az edző nem látott bennem fantáziát. Nem esett jól, mert sokan mondták, hogy ott lenne a helyem, de nem érdekel. Én most nemrég megszereztem a magyar állampolgárságot, nagyapám révén.
Mivel a célom az, hogy válogatott lehessek, most arra is pályázok, hogy felkeltsem a magyar válogatott edzőinek figyelmét is. Tudom, hogy nem lesz könnyű, mert remek kollégáim vannak, de én hiszek magamban.
A klubban van egy tunéziai válogatott csapattársa, aki a gárda egyik legképzettebb játékosa is. Hivatalosan a Honvéd nem szokta kommentálni azt, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy a játékos, Ben Hatira pályafutása derékba tört a német Bundesligában. Amit lehet tudni a hírekből, az annyi, hogy kollégájának voltak összeköttetései olyan muszlim jótékonysági szervezetekkel, amelyeknek lehettek terrorista gyanús kapcsolatai is. Milyen az önök kapcsolata?
Eddig ritkán találkoztunk. Csöndes, szimpatikus fiúnak tűnik. Sajnos sérült, így kihagyta az edzőtábort is. Talán ha kétszer láttam eddig edzeni, de az biztos, hogy jó játékos. Nem ismerem azt a történetet, amiről beszélt, de ha nincs ellene semmi bizonyíték, akkor én szeretnék hinni az ő ártatlanságában. Remélem, a pályán minél előbb csatlakozhat hozzánk, és jó játékkal fogja erősíteni a csapatot.
Ha csak azt nézem kívülről, hogy egy arab és egy zsidó szolgál egy csapatban, akkor az jut eszembe, hogy ez nem mindig számít a sikeres partnerség zálogának.
Nekem sok arab barátom van. Mivel ő és én is külföldiek vagyunk, abszolút természetesnek gondolnám azt, hogy a pályán kívül is tartsuk a kapcsolatot. Én győzni jöttem ide és, akivel ebben hasonlít a mentalitásom, azzal másban is könnyebben szót érthetünk.
Napokon belül költözik ön után a felesége és kisfia. Tervezik-e azt, hogy felvegyék a kapcsolatot a budapesti zsidó közösséggel?
Természetesen.
Nekem a hitem nagyon fontos. Bárhol is vagyok, minden reggel felteszem magamnak a tfilint. Ez az érzelmi kapocs nagyon erős bennem. Több ezer éve kaptuk a Tórát, ki vagyok én, hogy megszakítsam ezt a kötődést?! Föl kell vennem valamit, hogy érezzem a zsidóságomat.
Nem sok időt töltöttem eddig Budapesten, mert nemrég tértünk vissza egy kéthetes osztrák edzőtáborból, de mindkét szabad péntek estémen elmentem a Chábád közösségébe. Nagyon jól éreztem magam, barátságosan, kedvesen fogadtak.
Talán még nem tudja, de amit most válaszolt, az Magyarországon rögtön megosztónak fog tűnni… Miért is a Chábád?
Ennek két oka van. Egyrészt mert az interneten őket találtam meg elsőre, a másik pedig családi eredetű. Apám testvére Brooklynban tanult egy jesivában, ahová a nagyapám azért küldte el, mert elege lett abból, hogy a másik fia – az apám – és saját maga is majdnem az életével fizetett Izrael államának védelméért és biztonságáért.
Az apám ugyanis a jom kipuri háborúban a Goláni brigád elitalakulatában szolgált, és csak nagyon kevésen múlott, hogy egy súlyos sérülés után nem halt meg…
Szóval ez a nagybátyám ott Amerikában elkeveredett a Chábád központjába, ahol ottragadt. Tanult kinn évekig, és később visszajött Izraelbe. A születésem napja épp Báál Sém Tovnak, a haszidizmus alapítójának a születésnapjára esett. Ez neki annyira fontos volt, hogy ekkor tért vissza Izraelbe. Azóta rabbiként és szervezőként is szerepet vállal is az otthoni Chábád életében. Szóval nekem ez természetes. Ráadásul két fivérem is vallásos közegben dolgozik, jesivákban tanítanak.
Ha ilyen komoly vallási háttérrel jön, nem kerülhetem ki a kérdést: Európában a meccsek többnyire szombaton vannak. Nem lesz ebből baja?
Ezt a kompromisszumot már korábban megkötöttem magamban. Most arra kell koncentrálnom, hogy minél sikeresebben szerepeljünk.
Említette a születésnapját. Ez azon a napon lesz idén, amikor az első versenynapja indul a budapesti rendezésű 15. Maccabi Európa Játékoknak. Gondolom, izraeliként ismeri a műfajt. Tervezi, hogy kimegy a rendezvényre?
Nem tudtam, hogy a játékok Budapesten lesznek. Gratulálok! Ez egy nagyszerű esemény, minden zsidó számára különleges sportrendezvény. Ha belefér az időnkbe, a családommal szívesen fogunk a helyszínen drukkolni a résztvevőknek.