Az elmúlt napokban Amerikában és nálunk is dehumanizáló, lealacsonyító módon lehetett megnyilvánulni egész embercsoportokról. A közös bennük az, hogy egyik sem a szélsőjobbról, hanem a felvilágosult, „progresszív” oldalról jött. Nekik szabad.
Mint arról bőven értesülhettünk, a Magyar Szocialista Párt egyik országgyűlési képviselője, egyben elnökségi tagja egy szép napon bement az ATV stúdiójába, és ott megszólalt.
A műsorvezetői kérdés az volt: „hogy lehetséges az, hogy a Fidesz támogatottsága folyamatosan emelkedik, mint mondjuk (az MSZP-é) folyamatosan csökken?”, mire képviselő asszony előbb közölte, hogy pártjának éppenhogy növekszik a népszerűsége, majd így folytatta:
Csak, hogy egy mondatot mondjak, ha már szókimondó vagyok: sok a patkány Magyarországon. Ha már a patkánytéma felhozódott itt Budapesten. És nem csak Budapesten. (…) Mindenki úgy gondolja, ahogy akarja. Ezt meg kellene állítani, a patkányinváziót is, mert nagyon sok kárt tudnak okozni Magyarországon és okoztak is az elmúlt időszakban.
Indiszponált volt Bangóné Borbély Ildikó? Nem figyelt a kérdésre, csak a saját agendáját akarta nyomatni? Kizárt. Aki visszanézi az interjúhelyzetet, egyértelműen látja: világos kérdésre világos választ adott, ráadásul nem az ismert fővárosi patkányhelyzetet citálta ide, hanem a rágcsálók országos elszaporodásáról beszélt.
Szó sincs félreértésről, tévedésről, fel sem merül, hogy „mindenki úgy gondolja, ahogy akarja”: a hazai baloldal egyik ismert, sokat szereplő képviselője a tévé nyilvánossága előtt azt üzente, hogy a Fidesz azért népszerű, mert sok a patkány választójuk.
Az igazán érdekes mozzanatok ezután következtek. Az öndefiníciója szerint baloldali, humanista, progresszív stb. hagyomány talaján álló Magyar Szocialista Pártban elszabadult a kommunikációs káosz, lövésük sem volt arról, mi mit jelent és azzal mit kéne csinálni, helyettük is Tamás Gáspár Miklós figyelmeztette őket az illem alapkövetelményeire, Balavány György pedig emlékükbe idézte a patkányozás némely történelmi előfutárát, így azt a náci propagandafilmet is, amiből itt egy adekvát részlet:
Hiába. Míg Bangóné közölte, ő senkit nem akart bántani és a média csak „kiforgatta” a szavait, addig pártja simán beleállt a „politikai patkányügybe.” Nem más, mint a párt EP-kampányfőnöke, Ujhelyi István jelentette be harciasan, hogy
nevezzük el a politikai maffiájuk időszakát „patkánykormányzásnak”. Égjen csak rájuk a jelző, ha már így alakult az elmúlt néhány nap.
A baloldali, humanista, progresszív stb. hagyomány talaján álló Magyar Szocialista Párt tehát, amelyik eddig mindig joggal reagált felháborodottan az ellenoldal minden patkányozására, zsidózására, cigányozására, most nettó politikai haszonszerzés céljából elfogadta, sőt kampányüzemmódba emelte két és félmillió ember dehumanizálását, sértegetését (majd nagyvonalúan visszavonták, mondván, nem akarnak kútmérgezni).
Hogy mindezt miért? Egy jelentős félreértésből kifolyólag. Azt hiszik, nekik szabad. Nem tudnak akkorát dehumanizálni, hogy ne ők maradjanak a humanisták.
És ez az attitüd vezet át minket a The New York Times botrányához, amelyet nem lehet azzal letudni (mint tették ők maguk is, első Twitter-üzenetükben), hogy sajnálatos hiba történt, figyelmetlenség, bocsesz.
A lap konkrétan egy Izrael-gyűlölő portugál karikaturista alkotását tartotta a legmegfelelőbb illusztrációnak a Netanjahu-Trump viszony érzékeltetésére (ő volt az, aki a varsói gettóból ismert fotót 1983-ban antiszemitává montírozta), majd kinyomták az érzéketlen tweetet, utána korrekten bocsánatot kértek, majd mi történt? Három napra rá közöltek még egy Netanjahu-karikatúrát.
A kipát viselő, vak Trumpot és az őt (meg)vezető, Dávid-csillagos Netanjahu-tacskót ábrázoló műalkotással ellentétben a második karikatúra antiszemitizmusa már vitatható, de nem is ez a lényeg, hiszen épp a NYT eddigi munkássága egyértelműen bizonyítja, hogy
a szerkesztők fejében simán elmosódnak az antiszemitizmus, az Izrael-kritika, az egyoldalú palesztin-pártiság és a Netanjahu-gyűlölet közti határok (ebben hasonlítanak a NYT szerkesztői az Európai Unió vezetőire).
Ezek az emberek valamiért ragaszkodtak ahhoz, hogy a kínos visszavonulás után még egyszer belerughassanak Netanjahuba, és ehhez egy olyan rajzot közöltek most újra fekete-fehérben, ami eredetileg egy norvég lapban jelent meg, színesben (lásd lejjebb), közvetlenül az izraeli választások után. Ezen az izraeli miniszterelnök vagy vak, vagy csak fekete üreges szemű, és Mózesként jön le egy hegyről, egyik kezében szelfibot, a másikban egy izraeli zászlós kőtábla. Az üzenet az, írja a lap, hogy mostantól „ebben a kormányban Bibi szava törvény lesz.”
Oké, ez lehet akár legitim Bibi-kritika is, közvetlenül a választás után. De mit keres a rajz három hétre rá a NYT véleményoldalán? Olvasókat. Olyanokat, akiknek üzenni akartak: nem adjuk fel. Rajta maradunk a csávón. Amikor csak lehet, kigúnyoljuk, legfeljebb jobban megnézzük, hogy ne pont a kuruc.infóról vegyük át a rajzot.
A NYT perverz Netanjahu-fixációja csak azért működhet, mert szervesen beleilleszkedik abba a mainstreammé vált állapotba, hogy
a) nem önmagában a dehumanizálás a gond, hanem a nem megfelelő célcsoport, ugyanis
b) eleve mi mondhatjuk meg, kit szabad dehumanizálni,
c) adu ász érvünk pedig az, hogy „nehogy már ne lehessen Izraelt bírálni.”
Soha senki nem mondta, hogy ne lehessen Izraelt vagy Netanjahut bírálni (ebben épp az izraeli közvélemény, média, ügyészség stb. jár élen). Aki ilyet állít, azt a konspirációs elméletet osztja, amely szerint a világ túlzottan tekintettel van a zsidókra és Izraelre, bírálatuk teljes tabuzóna. Az igazság ezzel szemben az, hogy amióta Izrael nagyjából 1967 után átlépett az „áldozati” skatulyából a „tettes” skatulyába, szinte kizárólag a zsidó államot lehet bírálni, mint a világ No.1 jogsértőjét, elnyomóját, népirtóját.
Világos, hogy a fő problémának számító Izrael mellett eltörpül az a pár ország, vezető illetve állapot, ami valamiért véletlenül sem érdemes karikatúrára, maróan gúnyos rajzra vagy kommentárra.
Ott van a 14 éve semmilyen választást nem tartó, elnyomó és korrupt Palesztin Hatóság, amely Mahmúd Abbász holokauszt-relativizálóval az élen, a terrorista Hamásszal megosztva uralja a palesztinokat; ott van a baráti Szaúd-Arábia, amely épp a napokban fejezett le 37 embert, köztük öt meleg férfit; ott van Libanon és a Hezbollah, amely terror-alagutakat épített ki Izrael felé; ott van az atomprogramjáról soha le nem mondott Irán, amelynek iszlamo-fasiszta klérusa folyamatosan megsemmisítéssel fenyegeti a zsidó államot. Vagy csak ott van szegény hülye Corbyn, az európai baloldal antiszemita szégyenfoltja.
Mindenki tudja, hogy muszlim jelképeket, vezetőket tilos a mainstream médiában gúny tárgyává tenni, ilyenkor valamiért nem kerül elő a zsidóellenes rajzoknál megszokott „véleményszabadság” toposz. És még csak nem is elsősorban azért, mert a muszlimok annyira érzékeny lelkek, hogy 200 embert is megölnek, ha elkapja őket egy dühroham, hanem mert a közlés felborítaná a világ rendjét.
A világ rendje ugyanis az, hogy a muszlimok és a palesztinok a jegesmedvékkel és a klímával együtt a „védendő áldozat” kategóriájába tartoznak, míg az izraeliek/zsidók, amerikaiak, kapitalisták, a Wall Street, a multik és a klímaszkeptikusok a „gonosz tettesek”, ideértve lényegében minden politikai irányzatot, ami nem baloldali vagy zöld.
Európai testvéreikkel ellentétben a magyar zsidóknak egyelőre nagy szerencséjük volt a baloldallal, sem a kádári állampárt, sem mostani utódai nem utaztak hivatalos antiszemitizmusban, semmilyen fenyegető üzenetet nem közvetítettek a kisebbségek felé. Egyelőre. Ha azonban beválik a Bangóné-modell, és később simán lepatkányoznak bárkit, ha épp olyanjuk van, akkor az egyszer még a zsidókra is visszaüthet.
Ami pedig az amerikai, európai mainstream „anticionista” Izrael-gyűlöletet illeti, az ún. „progresszív” oldalon valószínűleg kevesen vannak tudatában annak, hogy a tettek mezejére lépő szélsőséges jobboldali vagy iszlamista tetteseknek aztán tökmindegy, jobbról vagy balról kapják-e az ideológiai igazolást cselekedeikhez. Ha marginális jobbos blogokról, az is jó, ha a mainstream ballib The New York Times-tól, annál jobb.
A végeredmény ugyanaz. Fő, hogy helyreálljon a világ rendje.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.