Novák Attila, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Molnár Tamás Kutatóintézetének főmunkatársa, a Szombat zsidó folyóirat szerkesztőbizottsági tagja, a Mazsihisz IMUT Intézetének munkatársa publicisztikával jelentkezett szerkesztőségünknél. Emlékezetes, hogy néhány hete éppen a Szombat utasította el lapunk akkori munkatársának, jelenlegi főszerkesztőjének, Megyeri A. Jonatánnak válaszát Novák egy másik írására. Lapunk a nyitott és demokratikus diskurzus híve, így természetesen változtatás nélkül közöljük Novák véleménycikkét, melyre lapunk főszerkesztő-helyettese, Veszprémy László Bernát keretes írásban reagál. (A szerk.)
A Neokohn című EMIH-„közeli” honlapon az utóbbi időkben gyakran jelennek meg magyar zsidó és cionista történelemmel kapcsolatos un. történelmi tárgyú cikkek és eszmefuttatások. Legutóbb az került kimelésre, hogy egy húszas években megjelent cionista publicisztika hogyan ítélte el a pesti liberális szinházat. Az írás végén ott gomolyogtak Vidnyánszki Attila és a tüntető szinművészetisek sziluettjei, a cikk fényében pedig az utóbbiak a „megfelelő” negatív konnotációban. Ezeknek az írásoknak a szerzője általában Veszprémy László Bernát, a lap főszerkesztőhelyettese, egyébként a Mandiner és a Migrációkutató Intézet munkatársa.
A mostani cikkében az „otromba” holokauszt-hasonlatokat veszi górcső alá a 20.század folyamán, vannak ebben Ben Gurionnak a náciknak a jobboldali cionistákkal való összevetései (le-revizionistázásai) még 1938 előttről csakúgy mint a bal-és jobboldali cionista/izraeli vezetők egymásra szórt átkai, jelzői. A cikk vége felé magyar belpolitikai tartalmat, Demeter Szilárd hírhedt és vállalhatatlan írását állítja párhuzamba Vágó István DK-s képviselőnek a migránsokat a kamenyec-poldolszkiji mészárlás áldozataival összevető (amúgy nyilván finoman szólva is túlzó) megjegyzésével. A történelmi tabló kész is, Ben Guriontól Demeter Szilárdig mindenki ugyanabba a sorba kerül. Demeter Führerezése egyik elődjéül éppen Ben Gurion került kiemelésre. Tettes és áldozat, résztvevő és túlélő, zsidó politikus és magyar állami vezető összekeveredik a palettán.
A történész és a propagandista között alapvető különbségek vannak. A történész a tényanyagot a saját korában, kontextusában próbálja értelmezni és nem kortárs belpolitikai célokra, azok szolgálatára kifuttatni. Pontosan tudja azt, hogy Ben Gurion és a revizionisták között rendkivül feszült viszony volt (ugye ez a revizionistáknak a Cionista Világszövetségből való kizárásához, új szervezet megalakulásához vezetett az 1930-as évek közepén) és azt is tudhatná, hogy a Holokauszt előtt a nácizás kontextusa teljesen más volt mint utána. Azt is tudná, hogy nem mindegy ki és mikor használja a „náci/k”, Hitler stb kifejezéseket neveket és hogy mindennek van egy összehasonlíthatatlanul egyedi történelmi környezete.
A propagandista nem elemzést akar adni a múltról, hanem tényeket csoportosít éppen azért, hogy jelenbeli politikákat igazoljon. Összemos és összekever neveket és jelenségeket, hogy politikai célját elérje. Demeter Szilárd, aki a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója, kormánybiztos és nagyon sok pénz felett diszponáló közszemély a kormánypárt vezető napilapjában nevezte Soros Györgyöt liberális Führernek. Vágó István egy ellenzéki párt (DK) egyik budapesti kerületének képviselőjeként elmondott szavai (melyek erős szavak, én kerülném őket) más súllyal bírnak. Az egyik a hatalom szájából hangzik el ( amely tartalom amúgy, ha nem is ilyen élesen, de hasonlóan diabolizáló jelleggel a kormánylapban hetente sokszor megjelenik) és egy kormányzó párt médiabirodalma szinte minden részében lévő kampány részeként. Vágóé azonban nem illeszkedik ebbe a sorba.
Izraelben a „náci” szó használata a politikában elfogadott volt, Menachem Begin egykori miniszterelnök egy 1982. júniusi kabinetülésen éppen Treblinkára, illetve annak elkerülésére hivatkozva indokolta Bejrút megtámadását, bombázását. Ebben az értelemben, ezt az összevetetést kibontva persze Arafat az új Hitler, amelyre válaszul született meg Amos Oz baloldali író híres cikke (Jediot Ahronot 1982. Június 21.), melynek a címe is beszédes: „Hitler halott, miniszterelnök úr”.[1]
Az izraeli történelemben a Hitlerre és a koncentrációs táborokra vonatkozó hasonlatok – igazából a Holokauszt után – erősek, ugyanakkor elfogadhatóak voltak, hiszen a zsidóság legnagyobb tragédiájáról volt szó, olyanról, mely az állam rengeteg lakóját érintette. Begin túlfeszített hasonlata sem volt igaz, de emocionálisan érthetőnek tarthatjuk. Még Amos Oz – aki éles politikai ellenfele volt – sem nevezte „otrombának” a több totalitariánus rendszert is „megjárt” jobboldali miniszterelnököt. Ben Gurionnak a német náciknak a cionista revizionistákra tett megjegyzése (bár akkor még Hitler nem került hatalomra) szintén releváns volt abban a korban, amikor a jobboldali cionisták – akiknek amúgy /bár évekkel később/ kiképzőtáboraik voltak Mussolini Olaszországában – éppen bolseviknek nevezték baloldali ellenfeleiket. A Betárnak un. Tengerészeti Akadémiája működött a fasiszta Olaszországban (Civitavecchia, 1934), ezt Benito Mussolini és Vlagyimir Zsabotyinszkij megállapodása tette lehetővé. Ennek is van elítélhető totalitariánus tartalma, ugyanakkor a korban erre aggatott frazeológia, egymás lenácizása és lekommunistázása természetes volt és korántsem „otromba”. Ha komolyan vesszük az antitotalitariánus tartalmat a történelemben, akkor ilyen szempontból számos – a Tanácsköztársaság bukása után – bolsevikező, kommunistázó magyar parlamenti képviselőt lehet elítélni azért, mert a világtörténelem egy véres diktatúráját képzelték pl a parlamenten belüli és kívüli ellenzék padsorai közé. Még belegondolni sem merek, ha ennek tartalomnak a továbbélését gondolnánk el mostani parlamenti és más kiszólások irányába.
A történész elemez, a propagandista igazolni akar egy politikai célt, itt éppen történelmi adatokat vet be, melyeket megfelelően csoportosítva futtat ki arra, hogy eliminálja Demeter Szilárd szavait, elődöket keressen a holokauszt relativizálásához a zsidó és nem zsidó történelemben, valamint a magyar belpolitikában. Megteremtve azt a közeget, ahol a zsidó történelem a politikusok kénye-kedve szerint idézhető tárházzá válik.
Nem tudom, hogy a Neokohn – amelynek úgy tűnik nem jelent problémát az, hogy a kormányzó politikai állásponttal összhangban lévő publicisztikákat jelentessen meg a magyar zsidó történelem mezében – kinek az álláspontját képviseli ebben az ügyben. Az a véleményem, hogy nem a magyar zsidóságét, hanem az történik, hogy pártcélokra használják fel egy közösség múltját. Már várjuk a következő cikket arról – kiragadott és szelektált idézetekkel – hogy a menekültek (vagy ahogy szeretik őket nevezni: „migránsok”) milyen „házibulikban” vettek részt a chemsex szabályai szerint és erről mi volt a véleménye egyes cionistáknak vagy éppen asszimiláns/neológ/ortodox vezetőknek vagy egyszerű embereknek. És hogy egy ilyen „botlásra” hogyan reagált Ben Gurion, Jichak Rabin, Herzl vagy éppen Golda Meir. És hogyan távolíttatták el ezt a „bűnt” és ennek milyen mai párhuzamai vannak. A cionista történelmi lombok természetesen fel lesznek futtatva egy olyan ágra, melynek tetején maga az állami propaganda ül – a maga kaján vigyorával.
[1] Idith Zertal foglalkozik ezzel sokat Israel’s Holocaust and the Politics of Nationhood című könyvében. [Cambridge University Press, 2010.
| Novák Attila súlyosan személyeskedő írást küldött szerkesztőségünkbe, melynek nagy része személyem támadásából áll.
Először is rögzíteni kívánom, hogy a kifogásolt cikkemben elítéltem a holokauszt mindenfajta politikai felhasználását, tehát lelkiismeretem tiszta. Továbbá súlyosan ízléstelennek tartom Novák részéről a „chemszex” emlegetését a holokausztról szóló írásában – nem tudom, mi vitte ilyen illetlen hasonlat használatára, de én ezt személyesen elítélendőnek tartom. Néhány korrekció: az Origo nem „napilap”, hanem hírportál. A revizionistákat sosem „zárták ki” a Cionista Világszervezetből (és nem „Világszövetségből”) „az 1930-as évek közepén”, hanem 1935. június 3-án kiléptek abból, és megalapították az Új Cionista Szervezetet. Menachem Begin nem járt meg „több totalitárius rendszert is”, csak egyet, a Szovjetuniót. Ugyan állította magáról, hogy élt német megszállás alatt, de ez csak kitaláció volt, aki ismeri Begin élettörténetét, ezt tudja. Mussolini és Zsabotyinszkij sosem „állapodtak meg” semmiben, a két politikus még csak nem is beszélt soha. Zsabotyinszkij küldött 1922. augusztus 16-án egy levelet Mussolininek, ami válasz nélkül maradt, s Mussolini 1934-ben állítólag utalt egy beszélgetésében Zsabotyinszkijre, de a „kapcsolat” itt véget ért. Eran Kaplan és Renzo De Felice munkáiból ezt tizenöt-húsz éve tudjuk. A Hitler-hasonlatokat Berl Kacnelzon munkás-cionista író már a negyvenes évek elején is durvának, sértőnek találta, minden cionistát arra szólítva fel, hogy kerüljék őket. Mivel ő a korszak legnagyobb palesztinai héber nyelvű napilapjának szerkesztője volt, talán álláspontját nevezhetjük mérvadónak. Tom Szegev történész hasonlóan úgy ítélte meg, hogy Ben Gurion és Weizmann magánleveleinek tartalma szélsőséges, kirívó esetek voltak, Weizmann ezért sem hozta szövegét nyilvánosságra. Annyi érdemét azonban látom Novák Attila írásának, hogy ezúttal egyetlen Szombatba írt cikkem állítása sem „szűrődött be” vitapartnerem szövegébe, ez ígéretes fejlemény. Sok sikert kívánok Novák úrnak további munkáihoz. Veszprémy László Bernát |
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.