Antony Blinken amerikai külügyminiszter e heti jeruzsálemi látogatása során Benjamin Netanjahu miniszterelnök mindent megtett, hogy úgy tegyen, mintha az amerikai-izraeli kapcsolat soha nem lett volna jobb. Netanjahu a szokásos, a szövetség erejéről szóló retorikával dicsérte Blinkent és Joe Biden elnököt.
Arra is rámutatott, hogy Amerika kiáll Izrael mellett, miközben az olyan terrortámadásoknak van kitéve, mint a múlt heti mészárlás egy jeruzsálemi zsinagógában.
Yoav Gallant védelmi miniszter ugyanígy tett, és a Blinkennel való találkozóját arra használta fel, hogy hangsúlyozza, hogy Izrael reméli, hogy az Egyesült Államokkal egységes politikát folytatnak majd az iráni nukleáris fenyegetéssel kapcsolatban – most, hogy a Biden-kormányzat azon törekvése, hogy újjáéleszti az Obama-korszak megbékélési politikáját Teheránnal szemben, egyértelműen kudarcot vallott.
Mindazonáltal Blinken látogatása sokkal többet mondott arról, hogy mi a baj a szövetséggel és Amerika Közel-Kelet politikával, mint arról, hogy mi a jó. Bár elítélte a terrortámadást és kiállt Izrael önvédelemhez való joga mellett, „nyugalmat” követelt mind Izraeltől, mind a palesztinoktól. Ez rossz üzenetet közvetített Washington álláspontjával szemben a Palesztin Hatóság „fizetség a gyilkosságért” politikájával kapcsolatban – amely fizetést és nyugdíjat biztosít a terroristáknak és családjaiknak -, valamint azzal, hogy nem képes elfogadni a zsidó állam legitimitását.
Az, hogy Blinken nem tette felelőssé Mahmúd Abbászt, a Palesztin Hatóság vezetőjét a terrorizmus fellángolásáért, amelyet tévesen az életképes békefolyamat hiányának tulajdonított, világossá tette, hogy Washingtont nem érdekli az erőszak valódi okainak kezelése.
Ugyanilyen rossz volt a Netanjahu-kormány igazságügyi reformjavaslatai elleni, alig burkolt támadása is, amely olyan nyílt beavatkozás volt Izrael belpolitikájába, amelyet fordított esetben a demokrata kormányzat nem tűrne el egyetlen más országtól sem.
Igaz, hogy az amerikai-izraeli szövetség lehetne rosszabb állapotban is, mint amilyenben van. A Biden-kormányt az a kitüntetés illeti meg, hogy fél évszázad óta az első olyan amerikai kormány, amely nem az izraeli-palesztin konfliktus megoldásának gondolatával a fejében lépett hivatalba. Ez ugyanúgy igaz volt a Trump-adminisztrációra, mint elődeire, bár az végül áttért egy sokkal eredményesebb, az Izrael és más arab államok közötti kapcsolatok normalizálását célzó politikára.
Biden csapata hívő híve annak a mítosznak, hogy a kétállami megoldás az egyetlen út a konfliktus megoldásához.
De még Biden és Blinken is megérti, hogy a palesztinok nem hajlandók komolyan tárgyalni Izraellel, ahogy az Obama-kormányzat idején sem voltak (amely alatt a jelenlegi kormány vezetőinek nagy része szolgált), annak ellenére, hogy az utóbbi a Palesztin Hatóság irányába billentette a diplomáciai játékteret.
Obama katasztrofális atomalkujának egy még rosszabb változatát – amely inkább garantálná, mintsem megakadályozná az iráni bombát – felelevenítő elszánt erőfeszítéseik kudarca szintén közelebb hozta Washingtont Jeruzsálemhez. Azzal, hogy Irán nemcsak elutasította a Biden-csapat lelkes udvarlását, hanem Moszkva nevében beavatkozott az orosz-ukrán háborúba (az amerikaiak külpolitikai rögeszméje), a demokraták által annyira remélt közeledés Teheránhoz lehetetlenné vált.
Nehéz komolyan venni Blinken állítását, miszerint a „katonai opció” még mindig az asztalon van az iráni atomfegyver megállítására. Nincs okunk azt hinni, hogy Bidennek bármilyen provokációtól függetlenül is szándékában áll megtenni egy ilyen lépést.
Mi több az amerikai erők fegyverektől és lőszertől való megfosztásával Ukrajna szükségleteinek kielégítése érdekében még valószínűtlenebbé tett bármilyen amerikai katonai beavatkozást máshol.
Mégis, Washington és Jeruzsálem mostanra néhány azonos hangot üt meg Izrael létét fenyegető egzisztenciális fenyegetéssel kapcsolatban. Ez Izraelt – és arab szövetségeseit az Öbölben – sokkal erősebb helyzetbe hozza, hogy ellenálljanak Irán térségbeli törekvéseinek.
Blinken kijelentései azonban azt is illusztrálták, hogy a Biden-kormányzat közel-keleti politikája mennyire romboló hatású lehet, miközben azt is bizonyította, hogy Netanjahu megbuktatása az egyik célja.
Biden és Blinken retorikáját a Netanjahu által hangsúlyozott kiállásról aláásta az erkölcsi egyenértékűség, amely mindkét oldalról a de-eszkalációra való felhívásukban rejlik. A külpolitikai intézményrendszer és a nemzetközi média azon feltételezése, hogy a közelmúltbeli események az „erőszak körforgásának” újabb példáját jelentik, nyilván teljesen hamis.
A béke hiánya és a terror fellángolása kizárólag annak a palesztin vezetésnek a hibája, amely képtelen olyan identitást elképzelni népe számára, amely nem kapcsolódik a cionizmus és a zsidók elleni évszázados háborúhoz. Ezért van az, hogy a Palesztin Hatóság retorikája, a médiabeszámolók és az iskolai tantervek tele vannak erőszakra való felbujtással és a zsidók meggyilkolása során megölt „mártírok” dicsőítésével.
Blinken nem használta fel az Abbásszal való találkozóját arra sem, hogy bírálja Rámalláh „fizetség a gyilkosságért” politikáját.
A kormányzat minden eszközt megragadott, hogy elkerülje a Taylor Force Act végrehajtását, amely megtiltja az USA támogatását a Palesztin Hatóságnak mindaddig, amíg az fel nem hagy a terroristák finanszírozásával.
Ugyanilyen rossz, hogy Blinken szerint az USA további 50 millió dollárt adna az UNRWA-nak, az ENSZ palesztin menekültügyi ügynökségének, amely továbbra is hozzájárul a konfliktus állandósulásához.
Azzal, hogy a palesztin állam jövőjét hirdeti – anélkül, hogy világossá tenné, hogy az elsődleges akadály mindig is az volt, hogy a palesztinok nem hajlandóak feladni Izrael megsemmisítéséről szóló fantáziájukat – a miniszter csupán a vérontás újabb generációját biztosítja.
Nem kevésbé felháborítóak voltak Blinken Netanjahunak a demokrácia megőrzéséről szóló kioktatásai. Nincs olyan izraeli, legkevésbé a miniszterelnök, aki ne értette volna, mire gondol. Blinken azt mondta, hogy „az alapvető demokratikus elvek és intézmények támogatása, beleértve az emberi jogok tiszteletben tartását, az egyenlő igazságszolgáltatást mindenki számára, a kisebbségi csoportok egyenlő jogait, a jogállamiságot, a szabad sajtót, az erős civil társadalmat”.
Ha bárkinek kétségei lennének afelől, hogy ez az izraeli kormánynak a nagyon szükséges igazságügyi reformok előmozdítására tett erőfeszítései ellen irányul, akkor ezt azzal folytatta, hogy „az új javaslatok iránti konszenzus kialakítása a leghatékonyabb módja annak, hogy biztosítsuk, hogy azokat elfogadják, és hogy tartósan fennmaradjanak”.
Ezek a sorok egyenesen az izraeli ellenzék forgatókönyvéből származnak.
Jelezték, hogy Washington elutasítja azokat az erőfeszítéseket, amelyek célja, hogy megfékezzék az izraeli Legfelsőbb Bíróság irányíthatatlanságát, amely a baloldali elit hatalmát igyekszik megvédeni és felülírja az izraeli választók akaratát olyan módon, amelyet egyetlen amerikai politikus sem tűrne el az amerikai bíróságoktól.
Más szóval, a Biden-kormányzat lényegében illegitimként kezeli azt a kormányt, amely november 1-jén megszerezte a többséget a Knesszetben.
Az amerikaiak távolról sem a demokrácia védelmét szolgálják Izraelben, hanem segítenének megdönteni egy olyan miniszterelnököt és koalíciót, amely nem fogja szelíden követni a Washingtonból érkező parancsokat.
Biden nem biztos, hogy ugyanabba a békefolyamatos nyúlüregbe tart, mint Obama és más amerikai elnökök. De Biden legutóbbi közel-keleti útja többet tett azért, hogy biztosítsa, hogy a jövőben még sok palesztin terrorista atrocitás lesz, mint hogy megvigasztalja a legutóbbi ilyen bűncselekmények izraeli áldozatait.
Azzal pedig, hogy Netanjahu ellenzőit egy olyan kormány megbuktatására próbálta bátorítani, amely kevesebb mint három hónappal ezelőtt egyértelmű választási győzelmet aratott, Blinken képmutató módon demonstrálta, hogy a liberálisok mindkét országban csak akkor hisznek abban, hogy a demokratikus választások eredményét tiszteletben kell tartani, ha ők vagy szövetségeseik megnyerik azokat.
Ennek fényében az amerikai-izraeli szövetség közel sem olyan erős, mint amilyennek mindenki beállítja. Ez mindkét országban aggasztania kellene a béke és a demokrácia valódi barátait.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.