Ez most más, mint a szokásos, botrányos szembemenés az EU fősodorral. Ha az unió immorális módon folyton keresztbe tesz a zsidó államnak, akkor jó, ha valaki ilyenkor szól. Vagy vétóz.
A magyar külügyminiszter előzetes vétóján múlt, hogy az Európai Unió nem ítélte el Amerikát, amiért Pompeo külügyminiszter kijelentette, ők a maguk részéről bizony a továbbiakban nem gondolják, hogy illegálisak lennének a ciszjordániai zsidó telepek. Életemben ennyire nem értettem még egyet Szijjártó Péterrel.
Ja, de. Amikor még évekkel ezelőtt kijelentette, hogy Budapest bizony nem tartja magát ahhoz az európai döntéshez, ami néhány napja már minden tagállamot kötelez, hogy az Izrael által „megszállt területekről” származó árukat külön címkékkel kell ellátni az európai boltokban, hogy amely fogyasztó bojkottálni szeretné ezeket a megszállt borokat és okkupált zöldségeket, az megtehesse.
Fogalmam sincs, hogy a Pompeo-nyilatkozatot követő (Izrael ügyében valamiért mindig villámgyors) döntés megfúrására elvi, vagy „pragmatikus”, haszonelvű döntés született-e a Bem téren, pontosabban a Karmelita kolostorban — de hogy a morál ezúttal egyértelműen az Orbán-kormány oldalán áll, az hétszentség.
Aki velem együtt rosszul van a NER Putyin- és Erdogan-barát külpolitikai ámokfutásától (most hazai, a jogállamiságon és a piacgazdaságon állandó külsérelmi nyomokat hagyó tevékenységét hagyjuk is), az jó, ha elismeri: van, ahol nagy hiba vétózni, de bizony vannak kérdések, ahol kifejezetten fontos szembemenni az Európai Unió főáramával.
Botrányos például Európa lopakodó föderalizációja; botrányos az európai identitást Amerikával szemben meghatározni; és évtizedekkel azután, ami Európában a zsidósággal történt, különösen botrányos érzéketlenül és egyoldalúan folyamatosan „Izrael-kritikus” alapállásból bírálgatni a zsidó államot, kritikátlanul kiállva a palesztin államiság gondolata mellett. Megszállt területek, my ass.
Nem gondolom, hogy az EU-nak az egész világgal foglalkoznia kellene, de úgy hirtelenjében azért csak eszembe jut néhány bagatell, amellyel igen: Észak-Korea, a kínai ujgurok helyzete, a valóban megszállt Tibet, a kurdok helyzete, Venezuela, az iráni atomfenyegetés, a kubai politikai foglyok, ilyenek.
De vehetünk még húsz random konfliktust a világ bármely részéről, esküszöm, mindegyik súlyosabb annál, mint hogy valamelyik júdeai vagy szamáriai zsidó településnek, illetve az egész érintett területnek mi is a pontos jogi státusa.
Egyébként az, hogy vitatott. Megvan az oka, miért alakult így, az arab államok 1967-ben tetszettek volna nem teljes megsemmisítéssel fenyegetni Izraelt, de Izrael a) jó részét már visszaadta jogtalan tulajdonosának, b) mindig is kész volt tárgyalni róluk. Ha azonban most az EU, mint tette Mahmúd Abbász elnök jó barátja, Federica Mogherini, közli, hogy „a nemzetközi jog alapján bármifajta telepes tevékenység illegális”, azzal nem kevesebbet állít, mint azt, hogy zsidóknak nincs joguk ott élni, ahol mindig is éltek.
Ha ez Európa, akkor azzal szembe kell menni. Ha Európa címkézni kezdi a területekről érkező árukat, akkor azzal szembe kell menni.
Pláne, hogy az Unió a Palesztin Hatóság és Gáza (tehát a Hamász) jelentős — tavaly 370 millió eurós — támogatója, anélkül, hogy hatékonyan kontrollálná ezen pénzék adekvát felhasználását. Kár, kicsit sok a hír korrupcióról, fegyverekre és zsidóellenes palesztin tankönyvekre költött segélyekről. Nem volt nagyon vicces az a pár nappal ezelőtti mém, amely szerint az EU segélyei Gázából kilőtt rakéták formájában landoltak Izraelben.
Az unió döntéshozóinak szemlélete természetesen elválaszthatatlan az uniós véleményformálók szemléletétől, és a gond az, hogy ezek az emberek állandóan meg akarják oldani az izraeli-palesztin konfliktust. Kétállamian, persze, mert ami van, az nem maradhat így, külön palesztin állam nélkül az európaiak egyszerűen rosszul alszanak. Lehet, hogy az izraeliek megszállók, de ezek viszont megszállottak.
Ami pedig a magyar kormány külpolitikai mozgását illeti, ebben még az izraeli tematikára szorítkozva is nehéz átgondolt stratégiát találni, nemhogy kitágítva perspektívánkat az orosz ill. török barátsággal, azon túlmenően, hogy éljen és virágozzék, nyilván.
Bármennyire remek hír is ugyanis, hogy Magyarország – nem először – megakadályozta egy egyoldalú és hazug EU-s állásfoglalás kibocsátását, meg hogy már régóta bejelentette, nem tartja magát a megbélyegző címkékkel kapcsolatos döntéshez, azért csak láttunk arra is példát — történetesen múlt pénteken –, hogy Izrael-ellenes határozatokat szavazott meg az ENSZ többséggel együtt (a nyolcból hetet, egyszer tartózkodott). Utoljára magyar részről két éve fordult elő ilyen szégyen.
Viccesnek is tarthatnánk, hogy a telepek melletti kiállás előtt pár nappal a hét megszavazott határozatból az egyik téma „Izraeli telepek a megszállt palesztin területen, beleértve Kelet-Jeruzsálemet és a megszállt szíriai Golánt”, a másik meg „A palesztin nép emberi jogait érintő izraeli gyakorlatok a megszállt palesztin területeken, ideértve Kelet-Jeruzsálemet is.”
De nem, ez mégsem annyira vicces. Magyarországról beszélünk, mégiscsak. Amelyik tavaly egyszer már mert szembe menni az egyesült nímandokkal. Ahogy nem vicces kiállni Erdogan mellett egy meghirdetett katonai offenzíva után, nem tudván, nem torkollik-e kurdellenes genocídiumba a török hadjárat. És kicsit hátborzongató a magyar kormányfői részvétel a Türk Tanács ülésén, ha ez nem (csak) pénzről, hanem értékválasztásról is szól; ha elképzeljük, mit gondolhatnak ezek az országok Izraelről, a Nyugatról, a keresztények szabad vallásgyakorlásáról.
Őszintén szólva nem irigylem a magyar kormányt: a sokat hirdetett szuverenitáshoz szuverén elvek, eszmék, és mindenki által belátható, jól megfogalmazott nemzeti érdekek kellenek. Az Izrael melletti kiállás világos állásfoglalás — remélhetőleg világos következményekkel.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.