Az Iránnal nyélbe ütött keretmegállapodással a rezsim időt, pénzt és presztízst nyer – leginkább pedig önmaga átmentését. A deallel a végtelenségbe nyúlhat a tárgyalás az iráni atomprogramról, Izraeltől elvennék libanoni önvédelmének jogát, az iráni nép pedig most már ne is álmodjon rendszerváltásról.
Vajon mi lehet az, ami úgy néz ki, mint egy árulás, és úgy hápog, mint egy árulás?
A Trump által tető alá hozott keretmegállapodás az Irán nevű szerteágazó probléma egyik részét sem oldja meg, ellenben pénzhez és főleg időhöz juttatja az iszlamista, terrort finanszírozó rezsimet, amelynek továbra is elsőrendű célja a zsidó állam kiiktatása. Izrael most már mind Hámenei, mind Trump számára egy idegesítő, mellőzhető agresszor, amely valamilyen rejtélyes oknál fogva ragaszkodik ahhoz, hogy életben maradjon.
A deal amúgy elárulja az iráni nép reményeit is: ha nem is ez volt a bombázások célja, de az év elején még arról volt szó, minden segítséget megadnak nekik a rendszerváltáshoz.
Az Izrael érdekeinek figyelmen kívül hagyásával született deal a harag páratlan egységfrontjába tömörítette a teljes izraeli politikai spektrumot, a republikánus és demokrata zsidókat, az iráni népet és az ellenzéket. A diadalmasan bejelentett megállapodásról egy dolog rí le, de az nagyon: az, hogy a háború amerikai népszerűtlenségével tisztában levő, az energiaárakra fókuszáló, egyre türelmetlenebb elnök mihamarább meg akarta kötni.
Ezt Irán is pontosan tudta, erre játszottak végig. Csak a nagyon naiv megfigyelők gondolhatják, hogy bármi olyat aláírnának Amerikával, ami komolyan korlátozza az atomprogramjukat vagy rakétagyártásukat. Az ígéretnél nincs olcsóbb dolog, a hatvan nap leteltével pedig, az amerikai félidős választások közeledtével, nemigen lesz tartanivalójuk bombázásoktól, blokádtól.
Irán csak két dologtól félhet: a félelemtől és Izraeltől
Nem véletlen, hogy a rezsim győzelmet tudott hirdetni, közölve, hogy a „megalázott ellenség”, az USA „kénytelen volt aláírni” a kapitulációt. Ezzel – önmagát és dúsított uránját, rakétáit sértetlenül átmentve az új korszakba – a számára kulcsfontosságú narratíva feletti kontrollt is meg tudta őrizni. Ennek a közel-keleti térségben minden átrendeződésnél elementáris jelentősége van.
Ahogy annak is, hogy a jelek szerint proxy terroristáik (Hamász, Hezbollah, húszik) finanszírozásáról sem kell lemondaniuk. Legkésőbb ezen a ponton viszont számolniuk kell Izraellel,
amely szerencsére egy emberként állt ki azon joga mellett, hogy mivel ez a kétséges alku nem köti, továbbra is marad Libanonban, amíg kell, és visszatámad, ha a Hezbollahnak észak-izraeli településeket rakétázni támadna kedve. A világ (incl. Trump) természetesen nem szereti, ha a zsidók arra vetemednek, hogy megvédik magukat, nem véletlenül üvöltözött Netanjahuval a telefonban, hogy bejrúti támadásával elrontja neki a szülinapi dealt.
Nem véletlenül hangsúlyozza Teherán folyamatosan, hogy az amerikaiakkal kötött megállapodás a libanoni tűzszünetre is vonatkozik. Egyszerre akarják megtartani és megenni a tortát: legyen béke az amerikaiakkal, de azért az egész Libanont túszul ejtő terrorszervezetük büntetlenül bombázhassa a zsidó államot.
Nagyon érdekes: Izrael ott sem volt a tárgyalásokon, mégis valamilyen jogcímen korlátoznák az önvédelmi jogát.
„Trump megállapodása nem kötelez minket. Izrael nem az Egyesült Államok alárendeltje” – jelentette ki a teljes, magát elárultnak érző politikai spektrum nevében a nemzetbiztonsági miniszter. Az, hogy milyen kormányzat alatt, és milyen stratégiával folytatja majd Izrael ezt a harcot, a mi nyugati civilizációs szempontunkból teljesen másodlagos kérdés – a lényeg az, hogy folytatni fogja.
Akár visszainteget Amerika az álmaiban, akár nem. A hála pedig, mint tudjuk, nem politikai kategória.
Nézhetnénk a jó oldalát, ha lenne
Persze, megnyílik végre a Hormuzi-szoros, csökkennek az olajárak, örülnek a tőzsdék. De a szoros nemzetközi kontrolljáról továbbra sincs hír, arról azonban van, hogy azt Ománnal együtt a szankcióktól megszabaduló ajatollahok gyakorolhatnák, még belépőt is szedhetének. Abszolút filmszinház.
A tengeri kikötők blokádjának megszűntével újra százmilliók folynak be a rezsim kasszájába, plusz kilátásban van egy 300 milliárdos rekonstrukciós alap, amit, ha minden igaz, az általuk rakétázott Öböl-menti államok állnának.
Közel négy hónappal azután, hogy Amerika és Izrael csapásokat indított Irán ellen, amiért a rezsim rezzenéstelen arccal folytatta nukleáris és ballisztikus rakétaprogramját, minden jel szerint visszaérkeztünk a kezdőmezőre: Trump – valamiért máig ismeretlen tartalmú – alkuja folyamodványaként legalább két hónapig tartó tárgyalások kezdődhetnek Irán atomprogramjáról.
Trump szerint Irán beleegyezett abba, hogy sose lesz atomfegyvere. Ennek azonban az eddig kiszivárgott hírek szerint a digitálisan aláírt, másfél oldalas egyezményben nincs nyoma.
Annak sem, hogy mi lesz Irán utóbbi időben felhalmozott ballisztikus rakétáival, amik ideálisak későbbi atombombák célba juttatására. Tárgyalásokról van csak szó.
Ez volt minden ajatollah álma: elhúzni és súlytalanná tenni a – számára nem is csak stratégiai, de teológiai jelentőségű – atomjáról szóló megbeszéléseket, minden egyes nappal távolabb kerülve az amerikai fenyegetéstől.
Trump elhitte, hogy elég egy olyan dealt kötni, ami csak további tárgyalásokra kötelezi a rezsimet – de hát itt már voltunk egyszer, hello, emlékezetem szerint pont azért indult a bombázás február végén, mert az iráni fél azzal kérkedett előtte a tárgyalásokon, hogy 11 atombombára elegendő dúsított uránja van.
A korábbi vörös vonal rózsaszínné, majd láthatatlanná vált: most már a további urándúsítás sem kizárt. Trump felől az ajatollahok, akik főállásban azon gondolkodnak, hogyan pusztítsák el és hogyan iszlamizálják a Nyugatot, 15 évig nyugodtan dúsíthatnak alacsony szinten.
Holott még arra sincs magyarázat, hogy minek a rezsimnek 440,9 kilogramm 60 százalékos tisztaságúra dúsított uránkészlet? Más ember ugye bélyeget gyűjt.
Az amerikai hírszerzők már tavaly arra jutottak, hogy az országnak nagyjából 3-6 hónapra van szüksége ahhoz, hogy atombombát építsen. Az egész februárban indított támadásnak ugye az volt a legfőbb célja, hogy „Irán soha ne rendelkezhessen nukleáris fegyverrel.” Ebből az lett, hogy a rezsim most nyert egy fél évet, anélkül, hogy akár például a NAÜ rálátna, milyen szabadidős tevékenységgel töltik majd ezeket a hónapokat.
Az üzenet, amit ennek az időnként produktív, amúgy végtelenül nárcisztikus, elveket nem ismerő elnöknek a félkész dealje a világ zsarnokainak közvetít: a Nyugat-ellenes agresszió, Amerika és Izrael kitartó provokálása igenis kifizetődő. Időben, pénzben, presztízsben. Tényleg csak gratulálni lehet Donald Trumpnak, amiért 80. születésnapjára sikerült behódolnia az iráni rezsimnek.
Fotó: Kent NISHIMURA / AFP
Seres László összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.