Ahmed Fouad Alkhatib élesen bírálja a Gázába tartó „segélyflottilla” kezdeményezését, amelyet teljesen haszontalannak és értelmetlen aktivizmusnak tart.
A palesztin származású elemző szerint ezek az akciók csak erőforrásokat és emberi energiát pazarolnak, amelyeket valódi, kézzelfogható segítségnyújtásra is lehetne fordítani. Úgy látja, hogy az gázai flottillához hasonló próbálkozások inkább csak „állásfoglalást” jelentenek, mintsem tényleges segítséget.
Haszontalannak minősítették a gázai flottillát
Alkhatib az X-en megjelent bejegyzésében párhuzamot vont Bill Murray Idétlen időkig című filmjének időhurok-motívumával: egy újra és újra ismétlődő, kudarcra ítélt stratégia képe rajzolódik ki, amely minden alkalommal ugyanazt az eredményt hozza. Ironikusnak tartja, hogy miközben a flottilla szervezői ugyanazt a sikertelen módszert ismétlik, hasonló mintát lát a palesztin politikai és fegyveres szereplők részéről is, különösen az úgynevezett „ellenállás” narratívájában, amely szerinte évtizedek óta nem hozott mást, csak pusztítást és kudarcot.
Alkhatib szerint teljesen kiszámítható, hogy Izrael nem engedi be a hajókat, sőt már nemzetközi vizeken megpróbálja feltartóztatni őket, hogy elkerülje a közvetlen konfrontációt saját területén. Úgy véli, az ilyen akciók nem váltanak ki érdemi nemzetközi ellenállást sem, ezért az a cél sem teljesül, hogy nagyobb figyelmet irányítsanak Izrael lépéseire.
A szerző hangsúlyozza, hogy a gázai lakosságnak nincs szüksége szimbolikus mennyiségű segélyre pusztán a figyelem felkeltése érdekében.
A Hamásszal van a baj, nem a segély mennyiségével
Állítása szerint naponta több száz teherautó érkezik a térségbe ellátmánnyal, amely mennyiségében – egy főre vetítve – meghaladja több más válságövezetbe (például Szudán, Jemen vagy Szíria) jutó segélyek szintjét. Szerinte a valódi probléma nem a figyelem hiánya, hanem az, hogy a segélyek elosztása egyenlőtlen, és ezt kellene feltárni.
Kritikája kiterjed a Hamászra is: úgy véli, a terrorszervezet visszaéléseket követ el a kimerült lakossággal szemben, és ezekre kellene ráirányítani a figyelmet. Emellett az egyiptomi szerepet is bírálja, különösen a rafahi határátkelő korlátozását, amely miatt betegek és utazók ezrei nem tudják elhagyni a térséget.
Alkhatib szerint a gázaiaknak arra lenne szükségük, hogy nyomás nehezedjen a Hamászra a lefegyverzés érdekében, és hogy a palesztin lakosság esélyt kapjon a normális életre és az újjáépítésre. Emellett konkrét pénzügyi támogatást tart szükségesnek, amellyel a lakosok meg tudnák vásárolni a dráguló alapvető élelmiszereket és szükségleti cikkeket – szerinte a flottilla költségei ezt is fedezhetnék.
Végül a szerző elutasítja a „performansz jellegű” együttérzést, és helyette pragmatikus, együttműködésen alapuló megközelítést sürget.
Úgy látja, hogy a tényleges segítség gyakran Izraellel, Egyiptommal, az Egyesült Államokkal és más befolyásos szereplőkkel való együttműködést igényelne, nem pedig érzelmi alapú, látványos akciókat.
Zárásként kifejezetten éles hangnemben utasította el a flottilla-kezdeményezéseket, és a nyugati aktivistákat azzal vádolja, hogy látványos, de tartalmatlan tevékenységekkel próbálnak „segíteni”, miközben valójában nem járulnak hozzá érdemben a gázai lakosság helyzetének javításához.
Ahmed Fouad Alkhatib gázai-amerikai geopolitikai és közel-keleti kérdésekkel foglalkozó elemző, a palesztin békés rendezés híve és a Hamász kritikusa. A Realign For Palestine igazgatója, a Council on Foreign Relations tagja, valamint az Atlantic Council vezető kutatója.
