Az Egyesült Államok korábbi elnökei két évtizeden át tétlenül nézték Irán nukleáris fenyegetésének növekedését – Donald Trump viszont cselekedett. A döntésével nem csupán történelmet írt, de a zsidó állam és a nyugati civilizáció biztonságát is új alapokra helyezte — írja véleménycikkében Jonathan Tobin, a JNS főszerkesztője.
Miután Donald Trump elrendelte Irán nukleáris létesítményeinek lebombázását, egyre világosabbá válik, hogy olyasmit tett, amire elődei közül senki sem volt hajlandó. A fordoi urándúsító központ elleni támadás, amelyben az amerikai légierő speciális, föld alatti célpontok elleni bombákat vetett be, nem csupán katonai lépés volt, hanem stratégiai fordulópont is –
véget vethetett a teheráni rezsim atombomba-programjának.
Trump ezzel ismételten szakított az amerikai külpolitikai elit által évtizedek óta követett gyakorlattal. Első elnöki ciklusában már megmutatta, hogy nem hajlandó elfogadni a status quo-t:
Jeruzsálem elismerése Izrael fővárosaként, a Golán-fennsík izraeli szuverenitásának elfogadása, valamint az Ábrahám-egyezmények tető alá hozása mind azt jelezték, hogy új logika szerint közelít a Közel-Kelethez.
Most, második ciklusának elején Irán kérdésében is hasonló határozottsággal lépett fel.
A kérdés tehát az: lett volna-e más, aki képes és hajlandó lett volna megtenni ugyanezt? Ha a válasz „nem”, akkor joggal állítható, hogy Trump nem csupán politikai szempontból lóg ki a sorból –
hanem történelmi léptékben is megkerülhetetlenné vált.
Ez a megállapítás nem jelenti azt, hogy el kellene tekinteni Trump személyes hibáitól, szokatlan stílusától vagy időnkénti következetlenségeitől. De ahogy De Gaulle mondta: „a temetők tele vannak nélkülözhetetlen emberekkel” – talán Trump az, aki valóban megközelíti ezt a fogalmat.
Trump megadta a lehetőséget Irán vezetésének a tárgyalásra – de nem úgy, mint elődei, akik hagyták, hogy a rezsim időhúzással és minimális engedményekkel folytassa programját. Amikor Trump két hónapot adott a visszalépésre, világossá tette: ha nem teljesítik követeléseit, annak súlyos következményei lesznek.
Ez a következmény most következett be.
A Teherán elleni légicsapások nem csupán katonai sikernek számítanak. Az iráni atomprogram hosszú éveken át tartó építkezésének és dollármilliárdokba kerülő infrastruktúrájának megsemmisítése után a teheráni rezsim esélyei arra, hogy ismét felépítse ezeket, minimálisak. A szankciók, a belső politikai instabilitás és a katonai nyomás mellett ez a program jó eséllyel nem tér vissza a korábbi szintre.
Ez óriási stratégiai győzelem nemcsak Donald Trump, de Benjamin Netanjahu számára is, aki 15 éve próbálja felhívni a világ figyelmét az iráni fenyegetésre. Miközben Izrael mindig is következetesen ellenezte Irán atomprogramját, az Egyesült Államok politikája az elmúlt két évtizedben jóval ellentmondásosabb volt.
Obama elnök 2015-ben aláírta az iráni atomalkut, amely gyakorlatilag garantálta, hogy Teherán 2030-ra nukleáris küszöbállammá válhat.
Az utódai sem léptek fel érdemben ezzel szemben.
A tétlenség mögött gyakran ideológiai vakság állt. A hírszerzési közösség egy része máig hisz abban, hogy Ali Khamenei ajatollah valóban megtiltotta az atombomba építését – noha az izraeli hírszerzés 2018-as leleplezése ennek ellenkezőjét bizonyította. Sokan úgy vélték, az iráni fenyegetés kezelése halasztható. Mások, köztük Obama, úgy képzelték, hogy Teherán a Nyugat partnere lehet – egyenesen Izrael és Szaúd-Arábia helyébe lépve a térség amerikai szövetségi rendszerében.
Trump ezzel szemben felismerte, hogy Irán célja nem pusztán regionális dominancia.
A teokratikus rezsim vallási háborút vív a Nyugat ellen, miközben célja Izrael megsemmisítése és az amerikai szövetségesek térdre kényszerítése.
Trump egyik legnagyobb erőssége, hogy nem hisz a washingtoni „szakértői elit” tévedhetetlenségében. Ezt sokan intellektuális hiányosságnak tartják, ám a Közel-Keleten hozott döntései sorra megcáfolták az establishment félelmeit:
Jeruzsálem elismerése nem váltott ki regionális lázadást, és az Ábrahám-egyezmények is megvalósultak palesztin állam nélkül.
Az „America First” elv Trump olvasatában nem jelent izolacionizmust – hanem azt, hogy az Egyesült Államok csak ott avatkozik be, ahol valóban létfontosságú az érdeke. Ilyen a nukleáris Irán megfékezése – ellentétben például az ukrajnai háborúval, amelyet Trump elkerülendő konfliktusnak tart.
Döntéseit gyorsan hozza meg, nem keres nemzetközi konszenzust, nem kér jóváhagyást olyan európai szövetségesektől, akik évek óta csak halogatják a tetteket. Politikai ellenfelei, mint Chuck Schumer szenátor, képmutató módon most kritizálják, miközben korábban támogatták Obama vagy Biden hasonló, kongresszusi felhatalmazás nélküli lépéseit. Ez világosan mutatja: sokak számára Irán csak politikai eszköz, nem valódi fenyegetés.
A történelem gyakran egy-egy pillanaton múlik. Ha Trumpot tavaly nyáron a pennsylvaniai merényletkísérlet során meggyilkolják, valószínűleg most egy nukleáris küszöbön álló Iránnal néznénk szembe. Hogy isteni gondviselés vagy puszta véletlen óvta-e meg, nem tudhatjuk – de a történelem alakulása szempontjából döntőnek bizonyult.
Trump hibáival együtt is egyedülálló módon értette meg, hogy Irán megállítása nem tűr halasztást.
Lehet, hogy nem nélkülözhetetlen – de senki más nem tette volna meg, amit ő megtett.
Ezért azoknak, akik hisznek Izrael jogában az önvédelemhez, és akik elutasítják a Nyugat elleni iszlamista fenyegetést, ideje hálát adni – akár csak csendben – Trump döntéséért.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
