Amint az október 7. utáni Hamász-párti tüntetések és az ebből fakadó antiszemitizmus fellángolása megmutatta, a csőcselék a zsidó állam eszméjét támadják, nem pedig Izrael politikáját vagy tetteit. Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Izrael 1998-as 50. születésnapjának ünneplése közepette kezdtek beszélni arról, hogy a zsidó állam a poszt-cionista korszakba lép. Sok izraeli, valamint a diaszpórában élő zsidó számára a cionizmus eszméje vagy a cionistaként való azonosulás irrelevánsnak tűnt egy olyan ország realitásaihoz képest, amely minden kihívása ellenére szilárdan megalapozott valóság. Maga a kifejezés egy letűnt korszakot idézett, amikor a zsidók ősi hazájukban való szuverenitáshoz való jogáért való kiállás hősies küzdelmet jelentett az esélyekkel szemben.
A 21. század előestéjén Izrael nemcsak függetlenségét, de első évtizedeiben több háborút is megnyert, miután arab szomszédai sikertelenül törekedtek a kiirtására.
Egyiptom és Jordánia békeszerződést írt alá, és sokan hittek abban, hogy a rengeteg ellenkező bizonyíték ellenére az oslói megállapodások sikerrel járnak majd, és véget vetnek a palesztinai arabokkal való konfliktusnak is. A cionista mozgalom talán mindezt lehetővé tette. De – sokak véleménye szerint – olyan csökevényes relikviává vált, amelynek nincs már jelentősége egy héber nyelvű államban, amely elfoglalta helyét a globális közösség nemzetei között.
26 évvel később, a háborúk, a terrorizmus és a békefolyamat összeomlása, valamint a folyamatos politikai és kulturális megosztottság ellenére is azt lehet mondani, hogy az 1948-ban létrejött állam állandósága még nyilvánvalóbb, mint amikor a „poszt-cionista” kifejezéssel először kezdtek el dobálózni. Ez egy 9 millió fős nemzet, élvonalbeli világgazdasággal; olyan hadsereggel, amely regionális szuperhatalommá teszi.
Ám amint azt az október 7-i, palesztin terroristák által Dél-Izraelben elkövetett mészárlások óta eltelt hét hónapban láthattuk – és az azt követő antiszemitizmus és Hamász-párti tüntetések világszerte megugrottak -,
a cionizmusról szóló vita nem ért véget.
Erre nem is lehetne jobb példát találni, mint a múlt hétvégén a svédországi Malmőben megrendezett Eurovíziós Dalfesztiválon egy izraeli énekesnő szereplése körüli vita. Az Eurovízió valójában igen bugyuta, évente megrendezett globális televíziós showműsor és csak azért érdemes megemlíteni, mert óriási népszerűségnek örvend, és mert barométerként szolgál arra, hogy milyen mélyre süllyedhet a jónak tartott zene és szórakoztatás színvonala. Idén azonban egy újabb csatatérré vált az Izrael felszámolására törekvő mozgalom számára.
Iden a csőcselék haragjának középpontjában Izrael versenyzőjének, a 20 éves Eden Golannak a megjelenése állt.
Izraeli énekesek 1973 óta szerepelnek a versenyen, és négyszer nyerték meg azt.
A zsidó állam ellenzői azonban, akik azt állították, hogy a palesztinok iránti szimpátiájukból cselekszenek, akiknek szerintük nem kellene semmilyen következményt elszenvedniük az általuk október 7-én kirobbantott háború miatt, úgy gondolták, hogy Golant ki kellene zárni. Hangos tiltakozásuk arra kényszerítette, hogy Golan a verseny ideje alatt egy szállodai szobába zárkozzon azok elől, akik országa elpusztítását és lakosságának lemészárlását skandálták.
De várakozásaikkal (és a közönség tagjainak kifütyülésével) ellentétben engedték versenyezni, jól teljesített, és bejutott a döntőbe, ahol az ötödik helyen végzett, még az európai nézők többségi szavazatának elnyerése után is.
A tiltakozók, akik nemcsak Malmö nagyszámú muszlim lakosságából (a hírek szerint a város lakosságának 20%-a muzulmán), hanem baloldali elitből – mint például a világhírű környezetvédő troll, Greta Thunberg – is érkeztek, nem csupán a Hamász számára emberi pajzsként szolgáló palesztinok miatt fejezték ki aggodalmukat.
Ahogy Thunberg az Eurovízió előtti stockholmi tüntetésen mondta, célja a „cionizmus szétzúzása”.
Ugyanezt a retorikát hallottuk az amerikai egyetemi kampuszokon az elmúlt hét hónapban. Az állítólagosan művelt fiatalokat olyan woke ideológiákkal oktatták ki, amelyek hamisan „fehér” elnyomónak és „telepes/gyarmati államnak” bélyegzik Izraelt, amelynek nincs joga a létezéshez. Pedig a palesztinokkal való konfliktus nem faji alapú.
A zsidók az ország őslakosai, a cionizmus pedig az ő nemzeti mozgalmuk, amelynek diadala a dekolonizáció egyik legnagyobb tette volt.
De az interszekcionális gondolkodásmód számára, amely világszerte összeköti az „elnyomottakat”, a cionizmus rasszizmus, és Izraelt el kell törölni a térképről.
Tehát éppen akkor, amikor sok, ha nem a legtöbb izraeli kész volt arra, hogy a cionizmust csupán egy történelmi múzeumi kiállítási tárgyként kezelje, a zsidó állam eszméje aktuálisabb, mint valaha. A harc ugyanis egy olyan Izrael védelméért folyik, amely minden elképesztő eredménye ellenére még mindig ostrom alatt áll.
Ha mélyen elmerülünk a mozgalom történetében, vezetőiben és gondolkodóiban, akkor láthatjuk, hogy az 1948 májusát megelőző fél évszázadban a zsidó nép hogyan próbálta saját kezébe venni sorsát. A cionizmus alapelemei – a zsidó nép és hazája közötti elválaszthatatlan kapcsolat, valamint minden zsidó joga, hogy ott egy szuverén államban éljen, építsen és védje meg magát – mélyen beépültek a zsidóság rítusaiba, imáiba és alapvető hitvallásaiba.
A cionizmus támogatása azonban számos okból kifolyólag nem volt egyhangú. Néhány vallásos zsidó úgy vélte, hogy csak a Messiás eljövetele hozhatja el a zsidó államiság visszatérését. A szocialisták nem hittek a nemzetállamokban, és úgy gondolták, hogy egy európai forradalom biztonságot és jogokat hoz majd minden ember számára, ami szükségtelenné teszi a zsidó államot. A Nyugat szabad országaiban élő zsidók egy része le akarta vetkőzni zsidó identitását etnikai hovatartozásáról, és attól féltek, hogy egy zsidó állam létrehozása esetén elveszítenék a jogaikat. Néhány amerikai zsidó pedig úgy gondolta, hogy az Újvilágban egy szekuláris köztársaságban találta meg Ciont.
Az elmúlt két évezred során a zsidók mindig is jelen voltak azon a földön, amelyet a rómaiak „Palesztinának” neveztek el, amikor sikertelenül próbálták őket kitörölni a történelemből.
A cionizmus a zsidó jogokon alapult, nem pedig a holokauszton.
Az első világháborút követő békeszerződéseket, amelyek létrehozták a palesztinai mandátumot, hogy megkönnyítsék a zsidók számára az otthonteremtést, szintén a nemzetközi jogra alapozták.
Mégis, az olyan cionista gondolkodók, mint Herzl Tivadar és egy nemzedékkel később Vladimir Zeev Jabotinsky helyesen jósolták meg, hogy a zsidók örökös fenyegetés alatt élnek Európában.
A Szovjetunió antiszemitizmusa és a náci holokauszt valósága lerombolta a szocialisták illúzióit (vagy legalábbis le kellett volna rombolnia), és meggyőzte a nyugati zsidókat arról, hogy a zsidó államnak nincs alternatívája. Amint Izrael létrejött, azok, akik világi vagy vallási okokból féltek tőle, általában megbékéltek vele.
Ma egy új anticionista mozgalom van a zsidók között, amely aránytalanul nagy figyelmet kap a fősordú sajtóban, ugyanakkor a nem-izraeli zsidóknak csak egy törpe kisebbségét képviseli. A cionizmus korábbi ellenzőivel ellentétben ez nem azért ellenzi Izrael létét, mert jobb ötletük van a zsidók védelmére. Ezek a zsidók, akik olyan csoportokhoz tartoznak, mint az IfNotNow és a Jewish Voice for Peace és hasonlók, a zsidó erőtlenséget magasztalják, és a zsidó hitet olyan hitvallássá csavarják, amely szerint a világ népei közül egyedül a zsidóknak nem szabad rendelkezniük az önrendelkezés jogával vagy az önvédelemhez szükséges hatalommal.
Nem véletlen, hogy olyan, a korábbi korok antiszemita vérvádaihoz hasonló állítások is keringenek, miszerint Izrael amerikai rendőröket képez ki afroamerikaiak meggyilkolására. Amint az október 7-ére adott reakciók megmutatták, ezek a (zsidó és nem-zsidó) nticionisták lehet, hogy hangosak és erős támogatást élveznek a mainstream média részéről, de semmi közük a normatív zsidó értékekhez, csak saját magukat képviselik és gyakorlati értelemben kiírták magukat a zsidó nép kötelékéből.
A cionizmus körüli harc azonban nem pusztán a múltbeli zsidó civakodásoknak halvány visszhangja.
Ma a cionizmusellenesség a baloldali aktivisták egyik fő csapásiránya, legyenek azok a Thunberghez hasonló szélsőséges környezetvédők (akik azt akarják, hogy a világ mondjon le a légi közlekedésről, az autótulajdonlás jogáról, valamint a hús- és sajtfogyasztásról); a Black Lives Matter aktivistái az Egyesült Államokban, akik Amerikát menthetetlenül rasszista nemzetként mocskolják be; vagy az LMBT+ közösség, amely a palesztinokat áldozattársaknak tekinti, holott Izraellel ellentétben, a legtöbb arab országban éppen ők lennének a legnagyobb veszélyben életmódjuk miatt.
Azt állítják, hogy az emberi jogokért beszélnek, de kevéssé érdekli őket bármilyen konfliktus vagy állítólagos humanitárius válság, hacsak nem lehet a zsidókat okolni érte. A 20. század eleji értelmiségiekhez hasonlóan, akik a nácizmus elfogadásához vezető utat egyengették, azt állítják, hogy meghatódnak a háború áldozatainak szenvedése miatt, de furcsa módon betakarják a szemüket, ha ezek az áldozatok zsidók. A túszok helyzete vagy azoké, akiket a Hamász és a palesztinok által október 7-én elkövetett nemi erőszak, gyilkosság, kínzás, emberrablás és önkényes pusztítás orgiája során lemészároltak, egyáltalán nem hatja meg őket.
Az a tény, hogy a Hamász barbárságára adott reakciójuk nem pusztán az volt, hogy ellenezték Izrael jogos háborúját egy népirtó terrorista csoport felszámolása érdekében, hanem az, hogy megfogadták, hogy „szétzúzzák a cionizmust” és eltörlik azt „a folyótól a tengerig”, továbbra is azt bizonyítja, hogy ez nem annyira egy interszekcionális emberi jogi ügy, mint mindössze az antiszemitizmus ugyanazon régi toposzainak egy új változata.
Nem pusztán egy izraeli kormány politikáját vagy cselekedeteit bírálják. A problémájuk azzal a ténnyel van, hogy egyáltalán létezik egy zsidó állam.
Úgy gondolják, hogy a zsidók az egyetlen nép a bolygón, amelynek önrendelkezési joga nem érdemel tiszteletet. Ugyan persze elutasítják az antiszemitizmus vádját, de mégis mi másnak nevezhetnénk azokat, akik diszkriminálják a zsidókat, és olyan mércével mérik őket, amelyet soha nem alkalmaznának más népekre?
A zsidógyűlölők most olyan toposzokat használnak fel, amelyeket a szovjet propagandisták adtak ki először fél évszázaddal ezelőtt, hogy a cionizmust rasszizmusnak bélyegezzék. Az egyetlen racionális reakció erre az, hogy izraeliek és zsidók, bárhol is éljenek, nem csak a cionista címkét, hanem a mögötte álló eszméket is elfogadják. A cionizmus elismeri egy nép és a földje közötti ősi köteléket, és lényege a zsidó jogok alapvető kifejeződése.
A cionizmus olyan nemzetet hozott létre, amely minden hibája és gyarlósága ellenére egyedülálló kísérlet egy nép demokratikus államban való összegyűjtésére. Az elmúlt 76 évben a cionista zsidók csodát tettek, nemcsak a megsemmisítésükre törő ellenségek által vívott háborúk túlélésével, hanem egy olyan társadalom létrehozásával is, amely hatalmas gazdasági, technológiai és kulturális eredményekre képes. Ezt ünnepelni kell – nem pedig szidalmazni -, és a jóakaratú embereknek, akár zsidók, akár nem, tudniuk kell, hogy ha elfogadják és támogatják Izraelt, akkor a modern történelem egyik legigazságosabb ügyével és legelképesztőbb történetével azonosítják magukat.
Az izraeliek még mindig halottaikat gyászolják október 7. óta, miközben harcolnak a Hamász ellen és dolgoznak a Gázában fogva tartott túszok biztonságos hazatéréséért. Ugyanakkor egy olyan nemzetet is ünnepelnek, amelynek nincs szüksége egyetlen idegen hatalom engedélyére sem a létezéséhez, és amelynek magatartása, az antiszemiták „népirtásról” szóló hamis vádjai ellenére, minden mércével mérve példaértékű.
A cionizmus nem halt meg. És nem is fogják legyőzni a Hamasz és baloldali segítői Malmö utcáin vagy az észak-amerikai egyetemi kampuszokon. A cionizmus nagyon is él, és jom háácmáut – Izrael 76. függetlenségi napja – alkalmából minden lelkiismeretes és önbecsüléssel rendelkező zsidónak büszkén kellene cionistának neveznie magát.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.