A hadászatban a huszárvágás legtöbbször nem a saját briliáns sakklépéseinkben rejlik, hanem abban, hogy hogyan tudjuk rákényszeríteni az ellenfelet arra, hogy stratégiai szintű hibát kövessen el.
A gyorsan kialakuló izraeli–iráni háború egy igen hasznos esettanulmány ennek a tételnek az illusztrálására.
Az utóbbi évtizedek folyamán Irán egy briliáns stratégiát dolgozott ki és alkalmazott Izrael ellen. A kriptoháborút Izraellel az általa felszerelt és irányított proxikon keresztül vívta, akik – mivel nem perzsák és/vagy nem síiták – amúgy is igen kevés értékkel bírtak/bírnak az iráni vezetés szemében. Miközben a proxik által sikerült elrettentenie Izraelt attól, hogy nyíltan konfrontálódjon vele, e mögé a pajzs mögé bújva, Irán gőzerővel folytatta a nukleáris és rakétaprogramja fejlesztését.
Izrael válasza erre az aszimmetrikus stratégiára egy másik aszimmetrikus stratégia volt: a proxikat irányító katonai vezetők, forradalmi gárdisták és az atomtudósok likvidálása, valamint a Szíriában, Irakban stb. elhelyezett iráni haditechnikai képességek pusztítása.
Ezeknek a támadásoknak a stratégiai célja az volt, hogy Iránt kicsalogassa a proxik alkotta pajzs mögül, és ezzel támadhatóvá tegye.
Az április 14-i támadással Irán végül is elkövette a kikényszerített hibát, és iráni területről mért csapást Izraelre. A támadás legnagyobb kára nem a taktikai-műveleti szintű kudarc volt, nem az arcvesztés és nem is az iráni elrettentés csorbulása. A legnagyobb kár a hatalmas költséggel kiépített „hiteles tagadhatóság” elvesztése volt.
Április 14. előtt Izraelnek semmilyen külső legitimációja nem volt arra, hogy nyíltan csapást mérjen Irán nukleáris létesítményeire, rakétaprogramjára és infrastruktúrájára.
Április 14-e után Irán összes stratégiai értéke a nyílt hadviselés legitim célpontjává vált.
Hogy az iráni döntés mennyire nem volt jól átgondolva, az lemérhető azon a sietségen, amivel nagy hirtelen orosz S-400-as légvédelmi rendszereket és modern vadászgépeket kívánnak beszerezni.
Irán szempontjából a kikényszerített hiba tragikuma abban rejlik, hogy valójában nem volt benne semmi szükségszerű. A Hezbollah rakétakészleteit felhasználva Irán sokkal fájdalmasabb és hatékonyabb csapást tudott volna mérni izraeli célpontokra, mint az április 14-én felvonultatott barokk arzenállal. Nem kizárt, hogy a bosszú eszközének a kiválasztásában az iráni rezsim belső harcai a reformerek és a keményvonalasok között sokkal nagyobb súllyal nyomtak a latban, mint a stratégiai megfontolások.
Egy további lehetőség, hogy ezt az iráni hibát nem Izrael, hanem a Hezbollah kényszerítette ki. Látva a másik proxy, a Hamász pusztulását, a libanoni terrorszervezet valószínűleg nem volt hajlandó egy nagy intenzitású háborúnak kitenni a cédrusok országát Irán érdekében. Amikor Szíriában az Aszad rezsim is beintette a rettenetest, akkor Iránnak egyszerűen nem maradt más választása, mint kilépni a „hiteles tagadhatóság” pajzsa mögül.
Izrael bebizonyította, hogy védelemben képes döntően legyőzni Iránt.
Az elkövetkező napok millió dolláros kérdése, hogy támadásban is képes-e hasonló eredményt elérni.
