Érdekes módon nem szoktunk annyit foglalkozni a San Remo-i megállapodással, mint amennyire nagy jelentőséggel bír a nemzetközi okiratok sűrű erdejében. Ha jobban benne lenne világszerte az általános köztudatban, rengeteg félreértést, alaptalan vádaskodást és hisztériát spórolhatnánk meg. Sokkal tudatosabban tudnánk különbséget tenni a nemzetköz sajtó hírei, álhírei és gerjesztett idegrohamai között. Kornéli Beáta történész és Közel-Kelet kutató írása.
Érdekes módon az általam eddig olvasott Palesztina történetével foglalkozó szakirodalom sem tulajdonít túl nagy jelentőséget az okiratnak ezért nem is időznek sokáig az ismertetésével. Sőt még a magyarul is elérhető közel-keleti dokumentumgyűjteményben sem találtam meg a fordítását. Ezért úgy döntöttem, hogy írok egy rövid felvezetőt a doksihoz, majd közzéteszem a magyar szöveget, amely eredetiben 6 db A/4-es oldalt tett ki, így csak erős idegzetűeknek javaslom.
De akkor lássunk is neki feltárni az elhantolt eb titkát.
Herzl Tivadar álma és egyben a cionizmus célja a zsidó nép számára egy közjogilag szavatolt ottnon megteremtése volt azon a történelmi területen, amely az ókori Júdeát és Izraelt alkotta. Balfour brit külügyminiszter által 1917-ben kiadott nyilatkozat, amely ugyanezen a helyen támogatja a zsidó nemzeti otthont csupán egy politikai szándéknyilatkozat volt, tehát nem jelentett jogi kötelezettségvállalást.
Ám az 1920-as San Remo-i megállapodás már nemzetközi jogi rangra emelte a zsidó nemzeti otthon helyreállítását egykori történelmi és földrajzi helyén, amely 1920-ban Palesztina brit mandátumterület néven futott.
A Népszövetség ennek a feladatnak a megvalósítására az angol kormányt, mint a Palesztin mandátumterület gyámját bízta meg. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a zsidó otthon megteremtése a cél, hanem annak HELYREÁLLÍTÁSA, VISSZAÁLLÍTÁSA, amelyhez a zsidó népet történelmi kapcsolat fűzi, tehát létező történelmi jogon alapul, nem pedig a mandátumból ered.
Azt sem árt tudatosítani, hogy a nemzeti otthon megalapításának egyetlen jogi kedvezményezettje a zsidó nép, a palesztinai arabság ilyen nemzetközi okirattal nem rendelkezik. Viszont számukra az eredeti nagyságú Palesztin mandátumterületből 1922-ben kihasították a Jordán-folyón túli keleti területet, a mai Jordániát, amelyen a palesztinai arab önálló állam megteremtését irányozták elő Abdalláh Hásimita emír vezetésével.
Tehát Palesztina politikai és jogi felosztása az arab és zsidó felek között már 1922-ben megtörtént.
A britek tulajdonképpen a zsidó nemzeti otthonra kijelölt területet a Jordán-folyó és a Földközi-tenger közötti sávot próbálták tovább osztani a későbbiekben az arabok javára, saját geostratégiai céljaik védelmének az érdekében.
Azzal pedig, hogy a nyugat-palesztinai arab politikai vezetőség, a Huszeini klán „politikai doktrínája” szerint, mindezt következetesen napjainkban is tagadja és nem ismeri el gyakorlatilag nemzetközi jogot sért immár 100 éve.
A San Remo-i megállapodás és ezzel a nemzeti zsidó otthon megalapításához való jog további nemzetközi jogi dokumentumokban került megerősítésre, mint az 1920-as sévres-i békeszerződés 95. cikkelyében vagy az 1922-es Palesztinai Brit Népszövetségi Mandátum szövegében. A kérdés ezek után pedig az, hogy mennyi nemzetközi jogi okirat kell még annak a bizonyítására, hogy egy nép jogosan tartózkodik ott, ahol tartózkodik? És, ha ez mind nem számít? Akkor mit ér a nemzetközi jog?
Vagy, amikor tetszik akkor hivatkozunk rá, amikor meg nem tetszik, akkor nem vesszük figyelembe?
Ez az írás eredetileg a Kalandos Közel-Kelet oldalán jelent meg. Kornéli Beáta további írásai itt olvashatóak.
