Kanadai vagyok. Montrealban születtem, egy ideig Calgaryban éltem, most pedig Torontóban lakom. Az első nyelvem az angol, amit a montreali és a calgari akcentus furcsa keverékével beszélek. Fehér vagyok. Nem „nézek ki” zsidónak. De az vagyok – írja bejegyzésében Rich Dlin, blogger és podcaster.
Héber iskolába jártam a 9. osztály végéig, amikor is az állami iskolarendszerbe kerültem. Az állami gimnázium, ahová jártam, olyan környéken volt, ahol sok zsidó család lakott, így bár már nem jártam héber iskolába, még mindig sok zsidó gyerek volt körülöttem, bár nem mi voltunk a többség az iskolában. A középiskolai baráti köröm körülbelül 50%-a zsidó volt. Mindannyian nagyon közel álltunk egymáshoz. Jó időszak volt. Közösek voltak az ünnepeink. Átéltük a kamaszkori szorongást. Megtanultunk vezetni és megtanultunk deriválni (függvénytani szóvicc angolul). Nem mondhatnánk, hogy „toleránsak” voltunk egymással szemben. Annak nem lett volna értelme számunkra. Barátok voltunk. Élveztük a barátságunkat. Élveztük, hogy megoszthatjuk a tapasztalatainkat. Nem tudtam, hogy ez milyen ritka egy diaszpórában élő zsidó számára, mert én csak ezt ismertem. Aztán elmentem az egyetemre.
Matematikát tanultam a Waterloo-i Egyetemen. Ez nagyszerű szak volt, és még mindig az. Sok zsidó barátom az zsidó ottani számaránya alapján választott egyetemet, de én nem. A Waterloo-nak volt a legjobb matematikai szakja, és a matematika volt a szakterületem, ezért oda mentem. A Waterloo-nak szinte egyáltalán nem voltak zsidó diákjai. Az ott töltött időm alatt mindössze három másik zsidóval találkoztam. És a saját szakomon, a matematikatanárin én voltam az egyetlen. Ez nem zavart. Sok jó barátot szereztem. Igazából azt gondoltam, hogy jó volt megtapasztalni egy olyan világot, ami kívül esik azon a zsidó buborékon, amiben felnőttem. Valóságosabbnak éreztem, mert az is volt. Mind a jó, mind a rossz oldalát tekintve.
Ez volt az első alkalom az életemben, hogy sok barátom és ismerősöm szemében „a zsidó, akit ismerek” megjelölést viseltem. De biztosan nem ez volt az utolsó alkalom. Kanadában élő zsidóként az ember megtanulja, hogy nagyon gyakran ez vagy. Egy egész vallás képviselőjévé válsz, amelynek sok szektája van, sok kultúrában létezik, és van az az országa a Közel-Keleten, amelyik állandóan bajban van. Az emberek általában nem jönnek rá rögtön, hogy zsidó vagyok, mert a zsidóságom vehető észre a külsőmről, a viselkedésemről vagy az öltözködésemről, és a nevemmel és a vallásommal éppoly kevéssé tűnök fel, mint bárki más. De ha egyszer rájönnek, elkezdődnek a kérdések. Íme néhány kérdés, amit már feltettek nekem. Tudom, hogy azt fogjátok gondolni, hogy ezek közül néhány nem igaz. Biztosíthatlak, hogy igazak.
„Igaz, hogy a zsidók szeretik a pénzt?”
„Mi is az egész történet Izrael és a palesztinok között egyébként? Miért nem akarnak békét?”
„Az orrod normálisnak tűnik. Megcsináltattad?”
„A zsidóknak tényleg szarvuk és farkuk van? Leborotválod a szarvadat?”
„A zsidók tényleg keresztény vért használnak a kenyérhez, amit pészahkor esznek?”
Őrület, igaz? De meg lehet szokni. Néha türelmesen válaszolok. Néha viccelődéssel hárítok. Néha szarkazmussal. Attól függ, hogy ki kérdezi, és hogyan érzem magam. De az összes kérdés közül, amelyet feltettek nekem, van egy, amelyikre mindig először gondolok, amikor ez felmerül. Az erre adott válaszon gondolkodtam a legtöbbször. Egy hallgatótársam tette fel a Waterloo-i tanári szakon. Azt hiszem, arra a pillanatra várt, amikor felteheti az égető kérdést, amitől nem szabadult. Egy nagy csoporttal grilleztünk éppen, és egymás mellé sodródtunk. Zavart kíváncsisággal nézett rám, és megkérdezte:
„És milyen érzés zsidónak lenni? Úgy, hogy nincs Krisztus szeretete a szívedben? Ez annyira furcsa érzés lehet.”
Rögtön belém hasított a felismerés, hogy számára én marslakó vagyok. Sőt mi több, olyan marslakó, aki tudja ezt magáról és azt is tudja, hogy milyen lenne bennszülöttnek lenni. Viszont ehelyett azt választotta, hogy nem lesz bennszülött, és ezért el tudja magyarázni, hogy milyen „érzés” nem olyasvalaminek lenni, amiről semmi tapasztalatom nincs. Mindketten Kanadában nőttünk fel. Mindketten ugyanazt a nyelvet beszéltük, és mindketten középiskolai matematikatanárok akartunk lenni. Ugyanazokra az órákra jártunk, és alkalmanként együtt dolgoztunk ugyanazokon a feladatokon. Addig a pillanatig úgy láttam, hogy kollégák vagyunk. Ez azonnal megváltozott, amikor rájöttem, hogy mi az ő nézőpontja.
Akkoriban úgy reagáltam, hogy viccnek vettem az egészet. Valami olyasmit mondtam, hogy „Csodálatos érzés. Mint egy buli a fejedben, ami sosem áll meg.”
De bárcsak visszamehetnék az időben, és válaszolhatnék neki rendesen. A következőt mondanám.
Amikor fiatal vagy, gyönyörű érzés. Olyan dalokat és imákat tanulsz, amiket a világ minden táján tanulnak a gyerekek. Minden péntek este együtt vacsorázol a tágabb családoddal a nagyszüleid házában, az étel csodálatos, és annyi szeretet van.
Amikor kicsit idősebb leszel, megtanulod, hogy sokan vannak, akik azt feltételezik rólad, hogy keresztény vagy, és boldog karácsonyt kívánnak neked. Neked erre azt kell mondanod: „Köszönöm! Neked is boldog karácsonyt!”
Amikor még egy kicsit idősebb leszel, megtanulod, hogy vannak olyan helyzetek, amikor szándékosan el kell rejtened a zsidóságodat, mert bár büszke zsidók vagyunk, ezt nem kell reklámoznunk. Kialakul az ösztönöd is, hogy mikor kell elrejteni. Ez a gyomrodban érzed.
Néha azonban tévedsz, és akkor olyan zsigeri gyűlölet zúdul rád amit alig tudsz felfogni.
Különösen fájdalmas példa erre az a nap, amikor megvert két kölyök, akik a farkamat akarták látni. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélnek. Nem tudtam, hogy vannak emberek, akik szerint a zsidóknak szarvuk és farkuk van. Annyira meg voltam zavarodva és meg voltam ijedve, hogy ha fel tudtam volna mutatni nekik egy farkat, bizonyára megtettem volna, hogy leállítsam őket. Tizenkét éves voltam. Soha nem mondtam el senkinek.
Ahogy öregszel, kezded megérteni, hogy a világ népességének egy jelentős része gyűlöl téged. Soha nem találkoztatok, de gyűlölnek.
Annyira gyűlölnek, hogy meg akarnak ölni. Azt hiszik, hogy ha a zsidók meghalnak, a problémáik megoldódnak. Megtanulod, hogy volt Holokauszt. Megtudod, hogy a nagybátyád ezért nem beszél soha, és ezért van egy szám tetoválva a karjára. Megtudod, hogy apádnak ezért nincsenek unokatestvérei, és így neked sincsenek másodunokatestvéreid apai ágon. Mert bár az apja tíz gyerek közül volt az egyik, egyedül ő élte túl Hitler szándékát a zsidók kiirtására. Megtanulod, hogy a Holokauszt idején a legtöbb nem zsidó nem tett semmit zsidó szomszédjaik védelmében, és gyakran elárulták őket. Megtudhatod, hogy a Holokauszt idején sok ország megtagadta a zsidó menekültek beutazását. Megtudhatod, hogy Kanada egyike volt ezeknek a nemzeteknek. Megtanulod, hogy ez történelem, de olyan történelem, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk.
Aztán megtanulod, hogy vannak szervezetek, amelyeknek az az alapszabályuk, hogy minden zsidót meg kell ölni. És bár a Közel-Keleten vannak, megtudod, hogy látható támogatásuk van egész Észak-Amerikában. Megtanulod, hogy a félelem halk lüktetésével kell élned, hogy valaki téged vagy egy általad látogatott intézményt vesz célba a zsidógyűlölet miatt. Látod, hogy ez rendszeresen megtörténik. Értesülsz arról, hogy az elmúlt néhány évben Kanadában a vallási indíttatású gyűlölet-bűncselekmények száma összességében csökkent, de a zsidók elleni gyűlölet-bűncselekmények száma nőtt. A kanadai statisztikai hivatal szerint 2020 óta 52%-kal.
Hirtelen bonyolulttá válik „az egyetlen zsidónak lenni, akit valaki ismer”. Felelős vagy azért, hogy minden zsidót képviselj. Hogy elmagyarázd Izraelt. Hogy megmutasd, hogy emberek vagyunk. Ismétlem: azokban az interakciókban, ahol te vagy az egyetlen zsidó, tudatosan igyekszel megmutatni, hogy te – és ezáltal minden zsidó – emberi lény vagy. Ez nagy felelősség. De vállalod. Nincs más választásod.
Szó szerint a túlélésről van szó.
Aztán egy nap, 2023-ban, egyetlen nap alatt több mint 1400 zsidót mészárolnak le. Csecsemőket gyilkolnak meg a szülők szeme láttára. A szülőket a gyerekek szeme láttára gyilkolják meg. Családokat égetnek el. A nőket csoportosan megerőszakolják és foglyul ejtik. Mindezt az elkövetők filmre veszik, hogy győzelmüket megoszthassák a világgal a közösségi médiában és a híroldalakon. Az ezt követő napokban pedig azt látjuk, hogy az emberek ünneplik, hogy ez megtörtént. Láthatjuk a további „halált a zsidókra!” felhívásokat. Ezt látod Kanadában.
A barátaid azt mondják, hogy légy pártatlan.
Hírességek éljenzik a gyilkosokat. Észak-Amerikában választott politikusok az ellenállás hősies aktusának neveznek egy olyan eseményt, amely során videóra vesznek egy terroristát, amint kivág egy zsidó gyermeket az anyja méhéből, és így mindkettőjüket megöli.
Ezután a világ népirtással vádolja a zsidókat.
Ilyen érzés zsidónak lenni. Bárcsak elmondtam volna neki. Bár kétlem, hogy megértette volna.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.