Egy ideig a kételyekre okot adó jelek sokasodása ellenére is érdeklődő rokonszenvvel kísértem Robert C. Castelnek az ukrajnai orosz agresszióval kapcsolatos elemzéseit, sőt ezeket nagy nemzetközi kitekintéssel rendelkező elemző barátaim figyelmébe is ajánlottam. Benkő Balázs jegyzete.
Sokáig kitartott annak a szerintem is helyes és általam is alkalmazott alapvetésnek a kedvező fogadtatása, amely szerint nem helyes a ténybeli és a morális szempontok vegyítése az elemzésben, azaz a helyzetelemzés és a hatásvizsgálat más műfaj, mint az erkölcsi ítélkezés.
Azt gondolom, hogy ha Robert C. Castelnek az Ukrajna ellen folytatott orosz agresszióról szóló elemzései az alább részletesen kifejtendő okok miatt nagyrészt nem fogják is kiállni az idő próbáját, ennek az alapelvnek az erkölcsi ítélethozatalra mindig hajlamos olvasóközönségben való elterjesztése jelentős érdemnek számít. Erre az alapelvre ugyanakkor nem szabadna hivatkozni az egyes eseményekért viselt felelősségre vonatkozó állításokkal szemben, és azt is észre kell venni írásaink fogadtatásában, ha ezt az olvasók jelentős része – tévesen vagy szándékosan – kifejezetten az amoralitás, az erkölcsi szempontokon kívüli viselkedés igazolásának tekinti.
Általánosságban nem gondolom jó megoldásnak azt sem, amikor egy elemző mintegy megelőlegezve védekezik az őt esetleg érő vádakkal szemben, és minduntalan szakmaiságára, elemzéseinek moralizálástól vagy elkötelezettségektől mentes voltára vagy arra hivatkozik, hogy ő úgymond csak olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket más elemzők elhallgatnak, netán azt hangsúlyozza, hogy a látszat vagy egyesek véleménye ellenére ő nem orosz propagandista. Ez ütközik abba a régi és mély episztemológiai alapelvbe, hogy „Excusatio non petita, accusatio manifesta”, azaz szabad fordításban
„a kéretlen szabadkozás egyenlő önmagunk vádolásával”….
Amit egy vélemény megfogalmazója önmagáról mond, az éppúgy nem szükségszerűen igaz, mint az írás egyéb megállapításai, hanem a többi állítással egyenrangúan az adott írásmű része, és az olvasóra kell bízni a megítélését.
Az „én csak olyan kérdéseket teszek fel, amelyeket mások nem” mint önmaga tevékenységének jellemzése igen gyakran azt a súlyos hibát hivatott elrejteni, ami abból adódik, hogy bár tökéletes megismerés nem létezik, az eseményekről még háborús helyzetekben is az informatika jelen szintjén általában kialakítható olyan erős valószínűséggel bíró álláspont, amellyel szemben egyenlő súllyal nem vethetőek fel látványosan manipulatív, hézagos, inkoherens ellenérvek.
Ha arra a tárgyi bizonyítékokkal, felvételekkel, nevekkel, lehallgatott beszélgetések rögzítésével és a csapatmozgások ismert adataival alátámasztott állításra, hogy a bucsai vérengzést az oroszok követték el, olyan „szakmaiasan tárgyilagos” válaszokat adunk, hogy „vannak ezt cáfolni látszó állítások is” azzal valójában a történelemben előfordult dokumentált népirtások és egyéb vérengzések tagadóinak útjára lépünk. De hogy ne menjek ilyen messzire, abban, hogy „én csak kérdéseket teszek fel”, én egy sajnálatos módon a palesztin propagandát népszerűsítő pesti neológ rabbira asszociálok, aki pontosan ezzel a rossz szöveggel (meg azzal, hogy „ki kell egyensúlyozni a szempontokat”: más néven az argumentum ad temperantiam nevű szakállas érvelési hiba) kommentálta a kérdések mögé rejtett látványosan tarthatatlan és tényszerűtlen állításait.
És bár kétségkívül igaz, hogy „a háború első áldozata az igazság” és valójában nincsenek érdektelen szemlélők,
nem vezet jó eredményre, nem segít, hanem akadályoz az eligazodásban, ha minden beszámolót, leírást, híradást súlyozatlanul – vagy érdekeinknek megfelelően súlyozva – hamisnak vagy manipuláltnak tekintünk.
Tévedés ne essék, üdvözlendő az, ha valaki az euroatlanti mainstream sajtóban tényleg túlnyomóan jelen lévő értelmezési keret töréseit, hézagait keresi és eredeti szempontokat vet fel, sőt, kifejezetten szükséges lenne például egy átütő ukrán győzelem esetén bekövetkező állapot várható hatásainak kritikai vizsgálata, de ha ennek igénye kifejezetten a „Nyugat alkonya” narrációba és – mint látni fogjuk – az orosz propaganda toposzainak – akart vagy akaratlan – hangoztatásába ágyazódik, az nem használ az amúgy létfontosságú hitelességnek.
Az eredetiség és a mainstreamtől való eltérés önmagában nem önérték.
Gyakran az is előfordul, hogy azért nem merülnek fel bizonyos szempontok a háború eseményeit taglaló mainstream sajtóban, mert azok a szempontok értelmesen és koherensen nem vethetők fel.
E módszertani bevezető után térjünk Robert C. Castel munkásságának egyes téziseire, amelyek az érdeklődő rokonszenv indokolt elapadásához vezettek. A termékeny szerzőnek az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatos kiterjedt munkásságából természetesen csak néhány, nagyon jellemzőnek ítélt tézist vizsgálhattam itt.
A jelen véleménycikk megírására az a „Válságban a Nyugat technológiai stratégiája” című legutóbbi elemzése indított. Ebben a szakértő elemző alkalmatlan hadtörténeti perspektívába, a „katonai fejlesztések trendgörbéjének” kontextusába állítja az ukrajnai hadszíntér eseményeit, holott, már amennyiben ilyen összefüggés ezen a rövid időtávon alkalmazható lenne is , tökéletesen értelmetlen ott, ahol a felek közötti technológiai fejlődes (és taktikai/strategiai gondolkodás) mintegy ötven éve széttartó, és az utóbbi évtizedekben – az Ukrajna elleni orosz agresszió elleni védekezésben is teljesen nyilvánvalóan megmutatkozó – rövid távon behozhatatlan nyugati technológiai fölényt mutat.
A lassító tényező itt kizárólag a haditechnika átadásának számos politikai döntési szempontja illetve betanítási időigénye, meg a fizikai gyártókapacitás, nem pedig valamiféle hosszú távú fejlesztési trendvonal megroppanása.
Hogy az oroszok a maguk megkérdőjelezhető harci alkalmazhatóságú segédcsapataival és a hírek szerint egyebek mellett bevetett hetvenéves tankjaival és terrorbombázásokra a háború megindításától alkalmazható légifölényükkel megpróbálnak alkalmazkodni az új es új magas technológiai színvonalú fegyverekkel szemben, az nyilvánvaló. Egyes komolyan vehető elemzők szerint ez a harctéri alkalmazkodás a „bázishatás”, azaz az alacsony kiindulóponti színvonal és a közvetlen harctéri jelenlétből adódó kényszerek miatt nyilvánvalóan többszörösen gyorsabb ütemű, mint a legfejlettebb fegyverek átadásával kapcsolatban indokolhatóan óvatos „Nyugaté”, és könnyen előfordulhat, hogy végső soron a nagyobb tűzerő átütő eredményt ér el. Ezt a harctéri alkalmazkodást ugyanakkor a „Nyugat technológiai stratégiája válságaként” azaz a sok évtizedes technológiai fejlesztések vagy alkalmazhatóságuk megtorpanásának értelmezni ugyanakkor önmagáért beszélően nevetséges, és a „Nyugat alkonya” ezerszer lejátszott és ezerszer hibásnak, elnagyoltnak és/vagy despotikus érdekeket kiszolgáló ideologémának bizonyult „nagy narratívájába” illeszkedő gondolatmenet.
Az elemző amúgy nyilván tudja, csak a cikkben elmulasztja közölni, mert nem illik a gondolatmenetbe, hogy a Putyin által a V-2 bevetését kísérő propagandához hasonlító legyőzhetetlenségi mítosszal övezett Kindzsál nevű ‘hiperszonikus’ csodafegyvert a sok évtizedes fejlesztésű Patriot üteg lelőtte. Amivel szemben nem ellenérv az, hogy egyébként ennek a földi telepítésű légvédelmi ütegrendszernek egy vagy több elemét a rakétacsapások megsemmisítették – hiszen ezekkel kapcsolatban nem hangzott el az, hogy valami sebezhetetlen overkillről lenne szó.
Ebbe a gondolatkörbe tartozik egy másik igen erősen előre elhatározott végkövetkeztetésre jutónak tűnő írása is: „A HIMARS fiaskó – Egy elszalasztott alkalom anatómiája”… Itt a nyugati haditechnika eddig talán legnagyobb sikerrel alkalmazott eszközéről beszél, amelynek bevetése nyomán az oroszok közismerten kénytelenek voltak a logisztikai bázisaikat jóval hátrább tolni, ami jelentősen hozzájárult a korábbi támadási elgondolások feladásához illetve kudarcához. A címben is pontosan jelzett és az ismert tények tükrében megdöbbentőnek nevezhető casteli kritika annak szól, hogy nem okoztak „elegendően nagy meglepetést” a HIMARS-ok bevetésével és ez tekintendő kudarcnak a szerző szerint…
Méltánylandó az a szándék, hogy a szerző olvasmányosan és közérthetően fogalmazzon, de azért az nem tűnik jó iránynak, ha ennek kapcsán és különösen az egyik nagyhatású, de kétes tartalmú geopolitikai értelmezési keret, az „egypólusú” versus „többpólusú világrend paradigmaváltása” kapcsán süllyed az elemzés a „nénik és bácsik” szintjére: „Az egypólusú világrend mámorában az Egyesült Államok elhatározta, hogy a világháborúk kohójának számító Közép- és Kelet-Európát egyszer és mindenkorra biztosítja a béke és a demokrácia számára. A gyakorlatban ez abból állt, hogy a NATO és az EU határain az amerikai szuronyok toltak egy nagyot, keleti irányba. Az átlag európai ezt úgy élte meg, hogy leült néhány jószándékú néni és bácsi, gondoltak egy szépet, aláírtak egy papírt és ezzel a világ tavaszba fordult.”
Az sem tényszerű, természetesen, hogy „a Nato és az EU határain az amerikai szuronyok toltak egy nagyot, keleti irányba”. Ez a nagyon finoman fogalmazva is leegyszerűsítő értelmezés, mely egyben az orosz propaganda egyik hamis alaptézise, nem veszi figyelembe azt a tényt, amit egyébként a viharos finn és svéd Nato-csatlakozási kérelem félreérthetetlenül tár elénk. Azaz azt, hogy itt
nem a szuronyok tologatják és tologatták a határokat (ennek a csatlakozási kérelemnek a megítélésem szerint súlyosan torzító interpretációjára még visszatérek), hanem a totalitárius és gazdaságilag fenntarthatatlan, egyébként pedig rémületes társadalmi viszonyokat teremteni képes szovjet impérium omlott össze,
és ennek a határán különösen a baltiak és a lengyelek, de erősebb vagy gyengébb hangsúllyal az összes többi korábban az orosz befolyási övezetbe kényszerített állam a nyugati védelmi szövetséget választotta és – bizonyos sajnálatos kivételekkel – ma is a nyugati gazdasági és társadalmi modellt részesíti egyértelműen előnyben. Ha az oroszok képesek lettek volna, akár otthon, a saját közel-külföldjükön, jelesül például Ukrajnában, vonzó, életképes, a helyi társadalmi és világszemléleti hagyományokhoz a nyugati modellnél egyébként jobban illeszkedő alternatívát kínálni, akkor az „orosz világ” nem rémült menekülést és oltalomkeresést, hanem vonzerőt váltana ki.
Robert C. Castel szövegeiben megjelenik az a tárgyilag teljesen komolyan vehetetlen orosz propaganda-toposz is, hogy — a Transtelex beszámolója szerint —
„szerinte a NATO keleti bővítésének a folyamata sértette Oroszország befolyási övezetét. Úgy érvelt, ha Kína telepítene most rakétabázisokat teszem azt Mexikóba vagy a kanadai határ mellé, akkor az Egyesült Államok is pont így reagálna.”
Először is, hipotetikus, meg nem történt helyzetekre vonatkozó vélelmeket soha nem szép dolog ténylegesen megtörtént események igazolására, „megértésére” használni, de ez különösen akkor elfogadhatatlan, ha a hipotetikus helyzet minden vagy majdnem minden eleme gyökeresen különbözik a valós helyzet elemeitől, és nemcsak azért, mert „duo cum faciunt idem, non est idem”.
Először is, az Orosz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság Norvégia révén már akkor határos volt a NATO-val, amikor a Szovjetuniónak még nem is volt atombombája, csak Amerikának, úgyhogy az analógia egyszerű földrajzi okokból is hamis, nem is beszélve a később a NATO-hoz csatlakozott balti államokról, sem az „orosz világ” áldozatává vált és egyelőre beláthatatlan jövőjű königsbergi exklávéról [Kalinyingrád], majd most az orosz geopolitikai rémálomról – ami az Ukrajna elleni agresszió egyik tartós és Európa védelme szempontjából üdvözlendő, Oroszország számára viszont súlyos következménye: a NATO-határ hosszát lényegében megduplázó finn belépésről, amelyről szólva Robert C. Castel egyébként egyéb „árnyoldalak” mellett azt az „árnyoldalt” emeli ki, megmosolyogtatóan, hogy milyen aggasztó, hogy most mennyivel nehezebb lesz ezentúl harmincegy, majd harminckét állam döntési mechanizmusait egyeztetni, mint a mostani harmincét… Nem tudnám kárhoztatni azt, aki Robert C. Castel e szövege olvastán többirányú kételyeinek adna hangot…
Másodszor is, az Ukrajna elleni orosz agressziónak a történelmi előzményeket és egyértelmű nyilatkozatokat figyelembe véve igen finoman szólva sem az a legkoherensebb magyarázata, hogy Oroszország Ukrajna NATO-tagságának felmerülése és ezen belül a Moszkvához a norvég vagy az észt határnál nem lényegesen közelebbi rakétatelepítési félelem volt a kiváltó oka Ukrajna megtámadásának…
Van aztán a készletben még az a sokkal bonyolultabb, méltányosnak látszó, többször és több kontextusban ismételt felvetés, ami először talán a „Jégmezők lovagja és az orosz világrend” című és Putyint a jégmezőkhöz illő egyenruhában megjelenítő illusztrációt mellékelő képszerkesztő jóvoltából érdekes gondolattársítású, még az orosz támadás megindítása előtt megjelent cikkben olvasható: azaz hogy „értsük meg” az orosz geopolitikai gondolkodást, mert hiszen
„az orosz stratégiai kultúra bölcsője egy végtelen síkság, ami nem rendelkezik természetes határokkal, és ami ebből kifolyólag állandó fenyegetés alatt áll a szélrózsa minden irányából.”
A cikkben, amely valójában azt igazolja, hogy Oroszországnak nyomós és méltányolható oka volt a négyszáz év inváziói és háborúi által megvalósult folyamatos terjeszkedésre, „a nemzet mítoszok homályába vesző kezdeteitől”, majd, mivel határai ennek következtében a végtelen messzeségbe tolódtak, befolyási övezetét e korábbi hódítások védelmében „kénytelen volt” újra meg újra kitolni. Kétoldalú „kényszerként” jelenik meg a napóleoni háború, bár a szerző utalásszerűen jelzi, hogy valójában a franciákkal fennálló korábbi orosz szövetség különböző fázisokon át a remélt zsákmányon, elsősorban, de nem kizárólag a lengyel területeken való osztozkodás körüli viták kapcsán ment át háborúba, ami, ha „mintázatot” keresünk, leginkább a Molotov-Ribbentrop paktumot juttatja eszünkbe…. Az a véleményem, hogy a szerző itt is túlságosan könnyedén bánik a „világrend” fogalmával, valamiféle szubjektív magyarázó erőt tulajdonítva annak a kényszernek, hogy Oroszország végtelen síkságainak mítoszok korába vesző történelmi tudata nem engedi meg más „világrendek” érvényesülését a határain.
Az orosz geopolitikai gondolkodásnak ezt az érdekes és színes leírását Robert C. Castel intésének megfelelően értelmetlen dolog lenne morális ítélkezés alapjául használnunk, viszont éppen pragmatikus és nem morális szempontok alapján túl kell lépnünk az együttérző megértés viszonyulásán.
A pragmatikus kérdés ennek kapcsán az, hogy történelmi távlatban hogyan viszonyuljunk egy ilyen „történelmi tudatú” szomszédhoz az 1990-ig tartó szovjet megszállás és az – egyéb közel-külföldi államok befagyott konfliktusaiban játszott szerep mellett – az Ukrajna elleni agresszió tükrében.
Indokolt és pragmatikus szempontból helyes-e, ha az euroatlanti közösség az ukrán függetlenségi harc támogatásának alkalmát a saját értékrendjének és saját „geopolitikai gondolkodásának” morálisan — is –, de főképpen stratégiailag is indokolt megvédelmezése mellett felhasználja arra is, hogy minél messzebbre tolja határaitól az ilyen – évszázadok és változó helyzetek hosszú során át ezzel a geopolitikai gondolkodással megvert/megáldott – Oroszországot, a lehetőséghez képest meggyengítve, és ezzel talán elősegítve, hogy ez a „geopolitikai gondolkodás” a kényszerek hatására módosuljon?
Vagy tekintsük úgy, ahogy a Robert C. Castel ezirányú munkáit pozitívan kommentáló közönség jelentős része – akik a szövegeik alapján többnyire nehezen lennének a Neokohn eredeti célcsoportjának, a nem baloldali, egyszerre európai, szabadelvű, illetve a zsidó etnokulturális hagyományokon belüli vagy kívüli, de azt értő és tisztelő és konzervatív polgárságnak a körébe sorolhatók – hogy
íme az alkalom, hogy a „Nyugat” és főképp a perfid Amerika az oroszok kezétől megbűnhődjön Trianonért, a közép-európai demokráciaexportért, a „színes forradalmakért” , Kertmagyarország illúzióinak eltiprásáért?
Ez a kérdés persze már túlmutat Robert C. Castel munkásságán, bár hosszabb nonfiction szövegfolyamok szerzői bizonyos értelemben felelősek azért, hogy a közlés folyamatában megjelenő vélemények alapján észlelik-e azt, hogy miképpen dekódolja közönségük a szövegeiket, és ha az lényegesen eltér a szándékaiktól, akkor reagálnak-e erre…
Visszatérve az imént megfogalmazott lényegi és pragmatikus kérdésre, ennek eldöntésében sok más mellett nyilvánvalóan jelentős szerepe van Oroszország nukleáris potenciáljának: természetesen indokolt a nukleáris háborútól való félelem. Éppen ezért nem helyeselhető, hogy Robert C. Castel lényegében egymásnak ellentmondó állításokat tesz ennek kapcsán, ahogy éppen az adott értelmezési keret vagy valami egyéb szempont megkívánja: az egyik állítás körülbelül az, hogy igen, Oroszország adott körülmények között hajlandó lehet Ukrajnában atomfegyvereket bevetni:
„ az az elképzelés (az „ukrán háború” kontextusában), hogy még ha bevetésre is kerülnek atomfegyverek, azok szükségszerűen korlátozott hatóerejűek lesznek, nem megalapozott. A gyakorlatban az orosz nukleáris triád – a földről, a levegőből, illetve, a tengerről indítható eszközök – bármelyik alkotóeleme bevethető az orosz doktrína elvei alapján, a „méretre szabott hatások” elérése érdekében.”
Majd máskor arról szól, szokott stílusától eltérően inkább elérzékenyülten, ami a lakhatatlan romhalmazzá bombázott ukrán városok kontextusában legalábbis sajátos, hogy hát hogyan is alkalmaznának az oroszok atomfegyvereket egy olyan területen, ahol a saját felfogásuk szerint testvérnép él, akivel újra szeretnének egyesülni…
De nem mindig ennyire képlékeny Robert C. Castel álláspontja. Megfelelő közönség előtt mintegy kőbe véshető véglegességű állításokat is tesz:
„ezt a háborút az oroszok megnyerték, ahogy kitört – – Az oroszok céljai már teljesültek olyan szempontból, hogy elfoglalták Ukrajna területének egy részét, hogy ellenőrizzék, mi történik azon a területen, amely a NATO és Oroszország között van”
– mondta Robert C. Castel a Mandiner Stratéga című műsorában.
Ezt a megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot azután a háború alakulása és a harctéri események nyomán feltételes mód váltotta fel:
„Mikor a háború első napjaiban úgy nyilatkoztam, hogy ezt a háborút az ukránok elvesztették, akkor abból indultam ki, hogy amit látunk, az egy kisebb korrupt és inkompetens posztszovjet hadsereg küzdelme egy jóval nagyobb, korrupt és inkompetens posztszovjet hadsereggel. Ha az ukránok meg akarják változtatni a háború menetét, akkor azon kell munkálkodniuk, hogy minél másabbak legyenek mint az ellenfeleik, mert egy pusztán kvantitatív ütközésben egy teljes nagyságrenddel kisebbek, mint az ellenfeleik. Ukrajnának műveleti és stratégiai kreativitásra és innovációra van szüksége ahhoz, hogy megnyerje ezt a háborút.”
Máskor, máshol az oroszok stratégiai céljainak nem ismeretére hivatkozva hárítja el azt a feltételezést, hogy kudarcot vallott volna a kezdeti villáminvázió, ismét máskor a globális geopolitikai konstrukciók ködébe vesző értelmezéseket olvashatunk arról, hogy itt az új világrend az igazi cél, a harmadik világ „multipoláris” erőinek összerántása, egy új orosz Bretton Woods vagy efféle…
Amint láttuk, korábbi lehengerlő bizonyosságaival szemben immár Robert C. Castel sem tudja, hogy „ki nyeri meg ezt a háborút” (már amennyire az, hogy miben áll ennek a háborúnak a megnyerése, egyáltalán értelmesen meghatározható lesz), és természetesen én sem tudom. Egy mai Foreign Affairs-cikk például az egyik fél által sem megnyerhető háborúról beszél, ez is egy lehetséges forgatókönyv… De a jelen kritikai összefoglaló – ha még szükséges lenne ezt hangsúlyozni – nem erről a kérdésről szól…
Robert C. Castel a jelen szemle utolsó pontjaként – last and least – érdemel említést Maimonidész-interpretárori minőségében a „Maimonidész és a fegyver-alamizsna morális nihilizmusa” című írásával. Itt szokott moralizálás-ellenességét feladva arra a következtetésre jut, hogy a nyugati segítségnyújtás, „amely nélkül a szuverén ukrán nemzetállam és vele együtt az ukrán nép önrendelkezésének az ügye már rég elbukott volna”, valójában erkölcstelen, mivel „a feltételek és irányadás nélkül nyújtott katonai segítség … lassan de totálisan fizikailag pusztítja el az agresszió áldozatát egy végtelenített háborúban. A gazdaságot, a társadalmat és végül az ukrán államot. Az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást a háború első pillanatától kezdve ahhoz a feltételhez kellett volna kötni, hogy az áldozat mindent megtesz azért, hogy megállítsa a vérontást.” Azaz a „Nyugat”, ezen belül mindenekelőtt Amerika, amely máshol úgy jelenik meg Robert C. Castelnél, hogy „az utolsó ukránig” harcoltatja önérdekű proxy-háborújában az ukránokat (nem, nem idézem fel, hogy kinél — is — olvashatók ilyen harcoltatós tézisek az angolszászokról), itt azáltal hullik ki Robert C. Castel szerint Maimonidész morális rostáján, mert felelőtlenül nyújt segítséget a megtámadottnak, és nem írja elő az agresszió áldozatának, hogy hogyan használja fel a kapott fegyvereket, valamint hogy melyik pillanatban adja fel a harcot „a további vérontás elkerülésére”.
Erről a tézisről Meloni miniszterelnök, aki ugyan Maimonidészhez nem fogható erkölcsi tekintély, de talán Robert C. Castel interpretációjának súlyával összemérhető a véleménye, nagyon sikeres értelmezési keretet alkotva röviden azt mondja, hogy
a béke és a megszállás két teljesen különböző dolog, a megszállás nem tekinthető békének, az agresszió áldozatának egyértelműen legitim és támogatandó célja az, hogy a rátörő ellenséget kiűzze területéről, azt pedig a honvédő háborúban védekező nemzetnek és az ország vezetőinek kell eldöntenie, hogy a felszabadításért milyen áldozatot tudnak és akarnak hozni.
A casteli tézis egyébként tényszerűen sem állja meg a helyét, nemcsak morális hivatkozását tekintve, ugyanis az Egyesült Államok és a többi nyugati hatalom folyamatosan és részben nyilvánosan vívódik azzal kapcsolatban, hogy az eszkaláció lehetséges elkerülése érdekében milyen hatósugarú és milyen természetű fegyvereket szállítson Ukrajnának és felelős helyeken nyilván igen sokat gondolkodnak az optimális „exit strategy” meghatározásán.
De elég ennyi, talán sok is.
Robert C. Castelnek az Ukrajna elleni orosz agresszióval foglalkozó írásairól alkotott véleményem végszóban összefoglalva: az önellentmondásos, helyenként kifejezetten zavaróan inkoherens, ugyanakkor sok tekintetben érdekes és figyelemreméltó kreativitásról tanúskodó, máshol – reményeim szerint a fentiekben igazoltan – kuszának látszó szövegfolyam szerzője talán éppen gondolati önállósági igénye és kreativitása által ösztönözve a „nagy geopolitikai paradigmák” „világrendek” és a talán – udvariasan szólva – nem a helyükön kezelt huntingtoni és hasonló konstrukciók csábító hatására a kitűzött és kitűzhető céljához képest mintha szerepeket tévesztene:
az alapos, tényekhez ragaszkodó katonai elemző és a világrendek mélységeinek és magasságainak feltárója még casteli felkészültséggel sem fér meg egy szerzőben és ugyanabban a szövegfolyamban.
Az a helyes törekvés, hogy a szerző a mainstream sajtó értelmezési kereteiből kilógó szempotokat is megfogalmazzon, a bemutatás esetlegességei és a módszertani, helyenként következtetési kuszaság folytán a szerző szándékaitól függetlenül is valamiféle egyirányúsított következetlenség képzetét kelti:
mintha az ötletszerűnek tűnő, olykor bombasztikus megállapítások egy irányban, a „Nyugat” ellenében összpontosulnának, és a szerző az elfogadhatónál gyakrabban esne az untig ismert propagandatoposzok csapdájába.
Mindez a kritikus olvasót arra is csábíthatja, hogy minden konkrét ismeret vagy vádaskodási szándék nélkül is elgondolkozzon azon, hogy ilyen vegyes színvonalú elemzésfolyam közreadását mi motiválhatja egy olyan szerző esetében, aki amúgy sok esetben láthatóan tudja, hogy miről beszél… Bevallom, korábban én is engedtem a gyanakvás e csábításának, de az, hogy a jelen kritikai összefoglalás megírása kapcsán végigolvastam a hadtudományok mellett egyébként az önmarketingben is jeleskedő szerzőnek az Ukrajna elleni orosz agresszió egyes mozzanatait tárgyaló munkáit, arról győzött meg, hogy valójában sokkal inkább egyfajta módszertani és szemléleti rendezetlenségről, túl sokat markolásról, a „nagy geopolitikai összefüggések” és „az új világrend” politikai érdekű nagyotmondása és a a hadiesemények tényszerű, arányos horizontú kezelése közötti szinteken oda-vissza ugráló improvizációról van szó.
Őszintén remélem, hogy a szerző – akinek az izraeli tárgyú elemzései az itt is tapasztalt kreativitás és gondolati önállósági igény mellett a rendkívüli helyismeret és tárgyi tudás folytán élvezetesek, hatékonyak és meggyőzők, s amelyekben egyetlen pillanatra sem érezhető világszemléleti botlás vagy zavar – valamennyiünk érdekében fő tevékenységként mielőbb visszatér ehhez a hozzá és figyelemreméltó pályaívéhez igazán méltó tárgykörhöz.
Robert C. Castel cikkei itt olvashatók a Neokohnon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.