Egy ideig a kételyekre okot adó jelek sokasodása ellenére is érdeklődő rokonszenvvel kísértem Robert C. Castelnek az ukrajnai orosz agresszióval kapcsolatos elemzéseit, sőt ezeket nagy nemzetközi kitekintéssel rendelkező elemző barátaim figyelmébe is ajánlottam. Benkő Balázs jegyzete.
Sokáig kitartott annak a szerintem is helyes és általam is alkalmazott alapvetésnek a kedvező fogadtatása, amely szerint nem helyes a ténybeli és a morális szempontok vegyítése az elemzésben, azaz a helyzetelemzés és a hatásvizsgálat más műfaj, mint az erkölcsi ítélkezés.
Azt gondolom, hogy ha Robert C. Castelnek az Ukrajna ellen folytatott orosz agresszióról szóló elemzései az alább részletesen kifejtendő okok miatt nagyrészt nem fogják is kiállni az idő próbáját, ennek az alapelvnek az erkölcsi ítélethozatalra mindig hajlamos olvasóközönségben való elterjesztése jelentős érdemnek számít. Erre az alapelvre ugyanakkor nem szabadna hivatkozni az egyes eseményekért viselt felelősségre vonatkozó állításokkal szemben, és azt is észre kell venni írásaink fogadtatásában, ha ezt az olvasók jelentős része – tévesen vagy szándékosan – kifejezetten az amoralitás, az erkölcsi szempontokon kívüli viselkedés igazolásának tekinti.
Általánosságban nem gondolom jó megoldásnak azt sem, amikor egy elemző mintegy megelőlegezve védekezik az őt esetleg érő vádakkal szemben, és minduntalan szakmaiságára, elemzéseinek moralizálástól vagy elkötelezettségektől mentes voltára vagy arra hivatkozik, hogy ő úgymond csak olyan kérdéseket tesz fel, amelyeket más elemzők elhallgatnak, netán azt hangsúlyozza, hogy a látszat vagy egyesek véleménye ellenére ő nem orosz propagandista. Ez ütközik abba a régi és mély episztemológiai alapelvbe, hogy „Excusatio non petita, accusatio manifesta”, azaz szabad fordításban
„a kéretlen szabadkozás egyenlő önmagunk vádolásával”….
Amit egy vélemény megfogalmazója önmagáról mond, az éppúgy nem szükségszerűen igaz, mint az írás egyéb megállapításai, hanem a többi állítással egyenrangúan az adott írásmű része, és az olvasóra kell bízni a megítélését.
Az „én csak olyan kérdéseket teszek fel, amelyeket mások nem” mint önmaga tevékenységének jellemzése igen gyakran azt a súlyos hibát hivatott elrejteni, ami abból adódik, hogy bár tökéletes megismerés nem létezik, az eseményekről még háborús helyzetekben is az informatika jelen szintjén általában kialakítható olyan erős valószínűséggel bíró álláspont, amellyel szemben egyenlő súllyal nem vethetőek fel látványosan manipulatív, hézagos, inkoherens ellenérvek.
Ha arra a tárgyi bizonyítékokkal, felvételekkel, nevekkel, lehallgatott beszélgetések rögzítésével és a csapatmozgások ismert adataival alátámasztott állításra, hogy a bucsai vérengzést az oroszok követték el, olyan „szakmaiasan tárgyilagos” válaszokat adunk, hogy „vannak ezt cáfolni látszó állítások is” azzal valójában a történelemben előfordult dokumentált népirtások és egyéb vérengzések tagadóinak útjára lépünk. De hogy ne menjek ilyen messzire, abban, hogy „én csak kérdéseket teszek fel”, én egy sajnálatos módon a palesztin propagandát népszerűsítő pesti neológ rabbira asszociálok, aki pontosan ezzel a rossz szöveggel (meg azzal, hogy „ki kell egyensúlyozni a szempontokat”: más néven az argumentum ad temperantiam nevű szakállas érvelési hiba) kommentálta a kérdések mögé rejtett látványosan tarthatatlan és tényszerűtlen állításait.
És bár kétségkívül igaz, hogy „a háború első áldozata az igazság” és valójában nincsenek érdektelen szemlélők,
nem vezet jó eredményre, nem segít, hanem akadályoz az eligazodásban, ha minden beszámolót, leírást, híradást súlyozatlanul – vagy érdekeinknek megfelelően súlyozva – hamisnak vagy manipuláltnak tekintünk.
Tévedés ne essék, üdvözlendő az, ha valaki az euroatlanti mainstream sajtóban tényleg túlnyomóan jelen lévő értelmezési keret töréseit, hézagait keresi és eredeti szempontokat vet fel, sőt, kifejezetten szükséges lenne például egy átütő ukrán győzelem esetén bekövetkező állapot várható hatásainak kritikai vizsgálata, de ha ennek igénye kifejezetten a „Nyugat alkonya” narrációba és – mint látni fogjuk – az orosz propaganda toposzainak – akart vagy akaratlan – hangoztatásába ágyazódik, az nem használ az amúgy létfontosságú hitelességnek.
Az eredetiség és a mainstreamtől való eltérés önmagában nem önérték.
Gyakran az is előfordul, hogy azért nem merülnek fel bizonyos szempontok a háború eseményeit taglaló mainstream sajtóban, mert azok a szempontok értelmesen és koherensen nem vethetők fel.
E módszertani bevezető után térjünk Robert C. Castel munkásságának egyes téziseire, amelyek az érdeklődő rokonszenv indokolt elapadásához vezettek. A termékeny szerzőnek az Ukrajna elleni orosz agresszióval kapcsolatos kiterjedt munkásságából természetesen csak néhány, nagyon jellemzőnek ítélt tézist vizsgálhattam itt.
A jelen véleménycikk megírására az a „Válságban a Nyugat technológiai stratégiája” című legutóbbi elemzése indított. Ebben a szakértő elemző alkalmatlan hadtörténeti perspektívába, a „katonai fejlesztések trendgörbéjének” kontextusába állítja az ukrajnai hadszíntér eseményeit, holott, már amennyiben ilyen összefüggés ezen a rövid időtávon alkalmazható lenne is , tökéletesen értelmetlen ott, ahol a felek közötti technológiai fejlődes (és taktikai/strategiai gondolkodás) mintegy ötven éve széttartó, és az utóbbi évtizedekben – az Ukrajna elleni orosz agresszió elleni védekezésben is teljesen nyilvánvalóan megmutatkozó – rövid távon behozhatatlan nyugati technológiai fölényt mutat.
A lassító tényező itt kizárólag a haditechnika átadásának számos politikai döntési szempontja illetve betanítási időigénye, meg a fizikai gyártókapacitás, nem pedig valamiféle hosszú távú fejlesztési trendvonal megroppanása.
Hogy az oroszok a maguk megkérdőjelezhető harci alkalmazhatóságú segédcsapataival és a hírek szerint egyebek mellett bevetett hetvenéves tankjaival és terrorbombázásokra a háború megindításától alkalmazható légifölényükkel megpróbálnak alkalmazkodni az új es új magas technológiai színvonalú fegyverekkel szemben, az nyilvánvaló. Egyes komolyan vehető elemzők szerint ez a harctéri alkalmazkodás a „bázishatás”, azaz az alacsony kiindulóponti színvonal és a közvetlen harctéri jelenlétből adódó kényszerek miatt nyilvánvalóan többszörösen gyorsabb ütemű, mint a legfejlettebb fegyverek átadásával kapcsolatban indokolhatóan óvatos „Nyugaté”, és könnyen előfordulhat, hogy végső soron a nagyobb tűzerő átütő eredményt ér el. Ezt a harctéri alkalmazkodást ugyanakkor a „Nyugat technológiai stratégiája válságaként” azaz a sok évtizedes technológiai fejlesztések vagy alkalmazhatóságuk megtorpanásának értelmezni ugyanakkor önmagáért beszélően nevetséges, és a „Nyugat alkonya” ezerszer lejátszott és ezerszer hibásnak, elnagyoltnak és/vagy despotikus érdekeket kiszolgáló ideologémának bizonyult „nagy narratívájába” illeszkedő gondolatmenet.
Az elemző amúgy nyilván tudja, csak a cikkben elmulasztja közölni, mert nem illik a gondolatmenetbe, hogy a Putyin által a V-2 bevetését kísérő propagandához hasonlító legyőzhetetlenségi mítosszal övezett Kindzsál nevű ‘hiperszonikus’ csodafegyvert a sok évtizedes fejlesztésű Patriot üteg lelőtte. Amivel szemben nem ellenérv az, hogy egyébként ennek a földi telepítésű légvédelmi ütegrendszernek egy vagy több elemét a rakétacsapások megsemmisítették – hiszen ezekkel kapcsolatban nem hangzott el az, hogy valami sebezhetetlen overkillről lenne szó.
Ebbe a gondolatkörbe tartozik egy másik igen erősen előre elhatározott végkövetkeztetésre jutónak tűnő írása is: „A HIMARS fiaskó – Egy elszalasztott alkalom anatómiája”… Itt a nyugati haditechnika eddig talán legnagyobb sikerrel alkalmazott eszközéről beszél, amelynek bevetése nyomán az oroszok közismerten kénytelenek voltak a logisztikai bázisaikat jóval hátrább tolni, ami jelentősen hozzájárult a korábbi támadási elgondolások feladásához illetve kudarcához. A címben is pontosan jelzett és az ismert tények tükrében megdöbbentőnek nevezhető casteli kritika annak szól, hogy nem okoztak „elegendően nagy meglepetést” a HIMARS-ok bevetésével és ez tekintendő kudarcnak a szerző szerint…
Méltánylandó az a szándék, hogy a szerző olvasmányosan és közérthetően fogalmazzon, de azért az nem tűnik jó iránynak, ha ennek kapcsán és különösen az egyik nagyhatású, de kétes tartalmú geopolitikai értelmezési keret, az „egypólusú” versus „többpólusú világrend paradigmaváltása” kapcsán süllyed az elemzés a „nénik és bácsik” szintjére: „Az egypólusú világrend mámorában az Egyesült Államok elhatározta, hogy a világháborúk kohójának számító Közép- és Kelet-Európát egyszer és mindenkorra biztosítja a béke és a demokrácia számára. A gyakorlatban ez abból állt, hogy a NATO és az EU határain az amerikai szuronyok toltak egy nagyot, keleti irányba. Az átlag európai ezt úgy élte meg, hogy leült néhány jószándékú néni és bácsi, gondoltak egy szépet, aláírtak egy papírt és ezzel a világ tavaszba fordult.”
Az sem tényszerű, természetesen, hogy „a Nato és az EU határain az amerikai szuronyok toltak egy nagyot, keleti irányba”. Ez a nagyon finoman fogalmazva is leegyszerűsítő értelmezés, mely egyben az orosz propaganda egyik hamis alaptézise, nem veszi figyelembe azt a tényt, amit egyébként a viharos finn és svéd Nato-csatlakozási kérelem félreérthetetlenül tár elénk. Azaz azt, hogy itt
nem a szuronyok tologatják és tologatták a határokat (ennek a csatlakozási kérelemnek a megítélésem szerint súlyosan torzító interpretációjára még visszatérek), hanem a totalitárius és gazdaságilag fenntarthatatlan, egyébként pedig rémületes társadalmi viszonyokat teremteni képes szovjet impérium omlott össze,
és ennek a határán különösen a baltiak és a lengyelek, de erősebb vagy gyengébb hangsúllyal az összes többi korábban az orosz befolyási övezetbe kényszerített állam a nyugati védelmi szövetséget választotta és – bizonyos sajnálatos kivételekkel – ma is a nyugati gazdasági és társadalmi modellt részesíti egyértelműen előnyben. Ha az oroszok képesek lettek volna, akár otthon, a saját közel-külföldjükön, jelesül például Ukrajnában, vonzó, életképes, a helyi társadalmi és világszemléleti hagyományokhoz a nyugati modellnél egyébként jobban illeszkedő alternatívát kínálni, akkor az „orosz világ” nem rémült menekülést és oltalomkeresést, hanem vonzerőt váltana ki.
Robert C. Castel szövegeiben megjelenik az a tárgyilag teljesen komolyan vehetetlen orosz propaganda-toposz is, hogy — a Transtelex beszámolója szerint —
„szerinte a NATO keleti bővítésének a folyamata sértette Oroszország befolyási övezetét. Úgy érvelt, ha Kína telepítene most rakétabázisokat teszem azt Mexikóba vagy a kanadai határ mellé, akkor az Egyesült Államok is pont így reagálna.”
Először is, hipotetikus, meg nem történt helyzetekre vonatkozó vélelmeket soha nem szép dolog ténylegesen megtörtént események igazolására, „megértésére” használni, de ez különösen akkor elfogadhatatlan, ha a hipotetikus helyzet minden vagy majdnem minden eleme gyökeresen különbözik a valós helyzet elemeitől, és nemcsak azért, mert „duo cum faciunt idem, non est idem”.
Először is, az Orosz Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság Norvégia révén már akkor határos volt a NATO-val, amikor a Szovjetuniónak még nem is volt atombombája, csak Amerikának, úgyhogy az analógia egyszerű földrajzi okokból is hamis, nem is beszélve a később a NATO-hoz csatlakozott balti államokról, sem az „orosz világ” áldozatává vált és egyelőre beláthatatlan jövőjű königsbergi exklávéról [Kalinyingrád], majd most az orosz geopolitikai rémálomról – ami az Ukrajna elleni agresszió egyik tartós és Európa védelme szempontjából üdvözlendő, Oroszország számára viszont súlyos következménye: a NATO-határ hosszát lényegében megduplázó finn belépésről, amelyről szólva Robert C. Castel egyébként egyéb „árnyoldalak” mellett azt az „árnyoldalt” emeli ki, megmosolyogtatóan, hogy milyen aggasztó, hogy most mennyivel nehezebb lesz ezentúl harmincegy, majd harminckét állam döntési mechanizmusait egyeztetni, mint a mostani harmincét… Nem tudnám kárhoztatni azt, aki Robert C. Castel e szövege olvastán többirányú kételyeinek adna hangot…
Másodszor is, az Ukrajna elleni orosz agressziónak a történelmi előzményeket és egyértelmű nyilatkozatokat figyelembe véve igen finoman szólva sem az a legkoherensebb magyarázata, hogy Oroszország Ukrajna NATO-tagságának felmerülése és ezen belül a Moszkvához a norvég vagy az észt határnál nem lényegesen közelebbi rakétatelepítési félelem volt a kiváltó oka Ukrajna megtámadásának…
Van aztán a készletben még az a sokkal bonyolultabb, méltányosnak látszó, többször és több kontextusban ismételt felvetés, ami először talán a „Jégmezők lovagja és az orosz világrend” című és Putyint a jégmezőkhöz illő egyenruhában megjelenítő illusztrációt mellékelő képszerkesztő jóvoltából érdekes gondolattársítású, még az orosz támadás megindítása előtt megjelent cikkben olvasható: azaz hogy „értsük meg” az orosz geopolitikai gondolkodást, mert hiszen
„az orosz stratégiai kultúra bölcsője egy végtelen síkság, ami nem rendelkezik természetes határokkal, és ami ebből kifolyólag állandó fenyegetés alatt áll a szélrózsa minden irányából.”
A cikkben, amely valójában azt igazolja, hogy Oroszországnak nyomós és méltányolható oka volt a négyszáz év inváziói és háborúi által megvalósult folyamatos terjeszkedésre, „a nemzet mítoszok homályába vesző kezdeteitől”, majd, mivel határai ennek következtében a végtelen messzeségbe tolódtak, befolyási övezetét e korábbi hódítások védelmében „kénytelen volt” újra meg újra kitolni. Kétoldalú „kényszerként” jelenik meg a napóleoni háború, bár a szerző utalásszerűen jelzi, hogy valójában a franciákkal fennálló korábbi orosz szövetség különböző fázisokon át a remélt zsákmányon, elsősorban, de nem kizárólag a lengyel területeken való osztozkodás körüli viták kapcsán ment át háborúba, ami, ha „mintázatot” keresünk, leginkább a Molotov-Ribbentrop paktumot juttatja eszünkbe…. Az a véleményem, hogy a szerző itt is túlságosan könnyedén bánik a „világrend” fogalmával, valamiféle szubjektív magyarázó erőt tulajdonítva annak a kényszernek, hogy Oroszország végtelen síkságainak mítoszok korába vesző történelmi tudata nem engedi meg más „világrendek” érvényesülését a határain.
Az orosz geopolitikai gondolkodásnak ezt az érdekes és színes leírását Robert C. Castel intésének megfelelően értelmetlen dolog lenne morális ítélkezés alapjául használnunk, viszont éppen pragmatikus és nem morális szempontok alapján túl kell lépnünk az együttérző megértés viszonyulásán.
A pragmatikus kérdés ennek kapcsán az, hogy történelmi távlatban hogyan viszonyuljunk egy ilyen „történelmi tudatú” szomszédhoz az 1990-ig tartó szovjet megszállás és az – egyéb közel-külföldi államok befagyott konfliktusaiban játszott szerep mellett – az Ukrajna elleni agresszió tükrében.
Indokolt és pragmatikus szempontból helyes-e, ha az euroatlanti közösség az ukrán függetlenségi harc támogatásának alkalmát a saját értékrendjének és saját „geopolitikai gondolkodásának” morálisan — is –, de főképpen stratégiailag is indokolt megvédelmezése mellett felhasználja arra is, hogy minél messzebbre tolja határaitól az ilyen – évszázadok és változó helyzetek hosszú során át ezzel a geopolitikai gondolkodással megvert/megáldott – Oroszországot, a lehetőséghez képest meggyengítve, és ezzel talán elősegítve, hogy ez a „geopolitikai gondolkodás” a kényszerek hatására módosuljon?
Vagy tekintsük úgy, ahogy a Robert C. Castel ezirányú munkáit pozitívan kommentáló közönség jelentős része – akik a szövegeik alapján többnyire nehezen lennének a Neokohn eredeti célcsoportjának, a nem baloldali, egyszerre európai, szabadelvű, illetve a zsidó etnokulturális hagyományokon belüli vagy kívüli, de azt értő és tisztelő és konzervatív polgárságnak a körébe sorolhatók – hogy
íme az alkalom, hogy a „Nyugat” és főképp a perfid Amerika az oroszok kezétől megbűnhődjön Trianonért, a közép-európai demokráciaexportért, a „színes forradalmakért” , Kertmagyarország illúzióinak eltiprásáért?
Ez a kérdés persze már túlmutat Robert C. Castel munkásságán, bár hosszabb nonfiction szövegfolyamok szerzői bizonyos értelemben felelősek azért, hogy a közlés folyamatában megjelenő vélemények alapján észlelik-e azt, hogy miképpen dekódolja közönségük a szövegeiket, és ha az lényegesen eltér a szándékaiktól, akkor reagálnak-e erre…
Visszatérve az imént megfogalmazott lényegi és pragmatikus kérdésre, ennek eldöntésében sok más mellett nyilvánvalóan jelentős szerepe van Oroszország nukleáris potenciáljának: természetesen indokolt a nukleáris háborútól való félelem. Éppen ezért nem helyeselhető, hogy Robert C. Castel lényegében egymásnak ellentmondó állításokat tesz ennek kapcsán, ahogy éppen az adott értelmezési keret vagy valami egyéb szempont megkívánja: az egyik állítás körülbelül az, hogy igen, Oroszország adott körülmények között hajlandó lehet Ukrajnában atomfegyvereket bevetni:
„ az az elképzelés (az „ukrán háború” kontextusában), hogy még ha bevetésre is kerülnek atomfegyverek, azok szükségszerűen korlátozott hatóerejűek lesznek, nem megalapozott. A gyakorlatban az orosz nukleáris triád – a földről, a levegőből, illetve, a tengerről indítható eszközök – bármelyik alkotóeleme bevethető az orosz doktrína elvei alapján, a „méretre szabott hatások” elérése érdekében.”
Majd máskor arról szól, szokott stílusától eltérően inkább elérzékenyülten, ami a lakhatatlan romhalmazzá bombázott ukrán városok kontextusában legalábbis sajátos, hogy hát hogyan is alkalmaznának az oroszok atomfegyvereket egy olyan területen, ahol a saját felfogásuk szerint testvérnép él, akivel újra szeretnének egyesülni…
De nem mindig ennyire képlékeny Robert C. Castel álláspontja. Megfelelő közönség előtt mintegy kőbe véshető véglegességű állításokat is tesz:
„ezt a háborút az oroszok megnyerték, ahogy kitört – – Az oroszok céljai már teljesültek olyan szempontból, hogy elfoglalták Ukrajna területének egy részét, hogy ellenőrizzék, mi történik azon a területen, amely a NATO és Oroszország között van”
– mondta Robert C. Castel a Mandiner Stratéga című műsorában.
Ezt a megkérdőjelezhetetlen bizonyosságot azután a háború alakulása és a harctéri események nyomán feltételes mód váltotta fel:
„Mikor a háború első napjaiban úgy nyilatkoztam, hogy ezt a háborút az ukránok elvesztették, akkor abból indultam ki, hogy amit látunk, az egy kisebb korrupt és inkompetens posztszovjet hadsereg küzdelme egy jóval nagyobb, korrupt és inkompetens posztszovjet hadsereggel. Ha az ukránok meg akarják változtatni a háború menetét, akkor azon kell munkálkodniuk, hogy minél másabbak legyenek mint az ellenfeleik, mert egy pusztán kvantitatív ütközésben egy teljes nagyságrenddel kisebbek, mint az ellenfeleik. Ukrajnának műveleti és stratégiai kreativitásra és innovációra van szüksége ahhoz, hogy megnyerje ezt a háborút.”
Máskor, máshol az oroszok stratégiai céljainak nem ismeretére hivatkozva hárítja el azt a feltételezést, hogy kudarcot vallott volna a kezdeti villáminvázió, ismét máskor a globális geopolitikai konstrukciók ködébe vesző értelmezéseket olvashatunk arról, hogy itt az új világrend az igazi cél, a harmadik világ „multipoláris” erőinek összerántása, egy új orosz Bretton Woods vagy efféle…
Amint láttuk, korábbi lehengerlő bizonyosságaival szemben immár Robert C. Castel sem tudja, hogy „ki nyeri meg ezt a háborút” (már amennyire az, hogy miben áll ennek a háborúnak a megnyerése, egyáltalán értelmesen meghatározható lesz), és természetesen én sem tudom. Egy mai Foreign Affairs-cikk például az egyik fél által sem megnyerhető háborúról beszél, ez is egy lehetséges forgatókönyv… De a jelen kritikai összefoglaló – ha még szükséges lenne ezt hangsúlyozni – nem erről a kérdésről szól…
Robert C. Castel a jelen szemle utolsó pontjaként – last and least – érdemel említést Maimonidész-interpretárori minőségében a „Maimonidész és a fegyver-alamizsna morális nihilizmusa” című írásával. Itt szokott moralizálás-ellenességét feladva arra a következtetésre jut, hogy a nyugati segítségnyújtás, „amely nélkül a szuverén ukrán nemzetállam és vele együtt az ukrán nép önrendelkezésének az ügye már rég elbukott volna”, valójában erkölcstelen, mivel „a feltételek és irányadás nélkül nyújtott katonai segítség … lassan de totálisan fizikailag pusztítja el az agresszió áldozatát egy végtelenített háborúban. A gazdaságot, a társadalmat és végül az ukrán államot. Az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást a háború első pillanatától kezdve ahhoz a feltételhez kellett volna kötni, hogy az áldozat mindent megtesz azért, hogy megállítsa a vérontást.” Azaz a „Nyugat”, ezen belül mindenekelőtt Amerika, amely máshol úgy jelenik meg Robert C. Castelnél, hogy „az utolsó ukránig” harcoltatja önérdekű proxy-háborújában az ukránokat (nem, nem idézem fel, hogy kinél — is — olvashatók ilyen harcoltatós tézisek az angolszászokról), itt azáltal hullik ki Robert C. Castel szerint Maimonidész morális rostáján, mert felelőtlenül nyújt segítséget a megtámadottnak, és nem írja elő az agresszió áldozatának, hogy hogyan használja fel a kapott fegyvereket, valamint hogy melyik pillanatban adja fel a harcot „a további vérontás elkerülésére”.
Erről a tézisről Meloni miniszterelnök, aki ugyan Maimonidészhez nem fogható erkölcsi tekintély, de talán Robert C. Castel interpretációjának súlyával összemérhető a véleménye, nagyon sikeres értelmezési keretet alkotva röviden azt mondja, hogy
a béke és a megszállás két teljesen különböző dolog, a megszállás nem tekinthető békének, az agresszió áldozatának egyértelműen legitim és támogatandó célja az, hogy a rátörő ellenséget kiűzze területéről, azt pedig a honvédő háborúban védekező nemzetnek és az ország vezetőinek kell eldöntenie, hogy a felszabadításért milyen áldozatot tudnak és akarnak hozni.
A casteli tézis egyébként tényszerűen sem állja meg a helyét, nemcsak morális hivatkozását tekintve, ugyanis az Egyesült Államok és a többi nyugati hatalom folyamatosan és részben nyilvánosan vívódik azzal kapcsolatban, hogy az eszkaláció lehetséges elkerülése érdekében milyen hatósugarú és milyen természetű fegyvereket szállítson Ukrajnának és felelős helyeken nyilván igen sokat gondolkodnak az optimális „exit strategy” meghatározásán.
De elég ennyi, talán sok is.
Robert C. Castelnek az Ukrajna elleni orosz agresszióval foglalkozó írásairól alkotott véleményem végszóban összefoglalva: az önellentmondásos, helyenként kifejezetten zavaróan inkoherens, ugyanakkor sok tekintetben érdekes és figyelemreméltó kreativitásról tanúskodó, máshol – reményeim szerint a fentiekben igazoltan – kuszának látszó szövegfolyam szerzője talán éppen gondolati önállósági igénye és kreativitása által ösztönözve a „nagy geopolitikai paradigmák” „világrendek” és a talán – udvariasan szólva – nem a helyükön kezelt huntingtoni és hasonló konstrukciók csábító hatására a kitűzött és kitűzhető céljához képest mintha szerepeket tévesztene:
az alapos, tényekhez ragaszkodó katonai elemző és a világrendek mélységeinek és magasságainak feltárója még casteli felkészültséggel sem fér meg egy szerzőben és ugyanabban a szövegfolyamban.
Az a helyes törekvés, hogy a szerző a mainstream sajtó értelmezési kereteiből kilógó szempotokat is megfogalmazzon, a bemutatás esetlegességei és a módszertani, helyenként következtetési kuszaság folytán a szerző szándékaitól függetlenül is valamiféle egyirányúsított következetlenség képzetét kelti:
mintha az ötletszerűnek tűnő, olykor bombasztikus megállapítások egy irányban, a „Nyugat” ellenében összpontosulnának, és a szerző az elfogadhatónál gyakrabban esne az untig ismert propagandatoposzok csapdájába.
Mindez a kritikus olvasót arra is csábíthatja, hogy minden konkrét ismeret vagy vádaskodási szándék nélkül is elgondolkozzon azon, hogy ilyen vegyes színvonalú elemzésfolyam közreadását mi motiválhatja egy olyan szerző esetében, aki amúgy sok esetben láthatóan tudja, hogy miről beszél… Bevallom, korábban én is engedtem a gyanakvás e csábításának, de az, hogy a jelen kritikai összefoglalás megírása kapcsán végigolvastam a hadtudományok mellett egyébként az önmarketingben is jeleskedő szerzőnek az Ukrajna elleni orosz agresszió egyes mozzanatait tárgyaló munkáit, arról győzött meg, hogy valójában sokkal inkább egyfajta módszertani és szemléleti rendezetlenségről, túl sokat markolásról, a „nagy geopolitikai összefüggések” és „az új világrend” politikai érdekű nagyotmondása és a a hadiesemények tényszerű, arányos horizontú kezelése közötti szinteken oda-vissza ugráló improvizációról van szó.
Őszintén remélem, hogy a szerző – akinek az izraeli tárgyú elemzései az itt is tapasztalt kreativitás és gondolati önállósági igény mellett a rendkívüli helyismeret és tárgyi tudás folytán élvezetesek, hatékonyak és meggyőzők, s amelyekben egyetlen pillanatra sem érezhető világszemléleti botlás vagy zavar – valamennyiünk érdekében fő tevékenységként mielőbb visszatér ehhez a hozzá és figyelemreméltó pályaívéhez igazán méltó tárgykörhöz.
Robert C. Castel cikkei itt olvashatók a Neokohnon.
Benkő Balázs összes cikkét elolvashatja itt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.
Castel csak egy tucatpropagandista az orosz narratívát terjesztők táborában. Közönsége a Putyin győzelemében reménykedők tábora, akiknek megadja amire vágynak, jóslatai a nagy hódító elkerülhetetlen győzelemről reménnyel tölti el őket és ezért hálásak neki.
„Elemzésről”, „szakértelemről” nem beszélhetünk az esetében. Ő is olyan mint Nógrádi aki nemlétező egyetemen tanított és úgy volt az osztrák kormány tanácsadója, hogy az osztrák kormány nem tudott róla. Castel is csak egy kamuember aki saját magáról írt wikipédia oldalt ami semmilyen más forrásból nem igazolható. Izraelben senki nem ismeri, bár a legenda szerint ott valamiféle szuperkatona, kommandós, túsztárgyaló, moszad-ügynök, stratéga és egyszemélyes hadsereg, de a fő tevékenysége mégis az, hogy Magyarországon haknizik orosz propagandával az ezt igénylő közönségnek.
Az erkölcsöt meg azért száműzte az írásaiból mert tudja, hogy Putyin brutális támadása erkölcsileg védhetetlen, nem akar olyan vitába keveredni amit nem nyerhet meg, könnyebb az agresszor elkerülhetetlen győzelmét úgy hirdetnie ha minden morális szempontot eldob.
Castelről igazoltan tudjuk, hogy volt sorkatonai szolgálata (mint minden nem ortodox zsidó és arab izraeli polgárnak), utána rendőrként dolgozott, majd egy természetvédelmi parknak lett biztonsági igazgatója.
Hogy mindeközben hogyan lett belőle a poszt-szovjet térség biztonságpolitikai szakértője, azt rajta és rajongótáborán kívül senki más nem tudja…
Szerintem egyértelműen ez egy szakmai támadás akar lenni mert kilóg a sorból Castel és nem fúj egy követ az ukrán párti mainstreammel, hanem próbál független lenni.
de azért lehet, hogy nem mindenki más a hülye, hanem az, aki szembe hajt fel az autópályára
Amennyiben neked 1 milliárd ember mondja hogy ugorj a kútba, te bele ugrassz? Én nem, te viszont te menjél vakon a nyugati többség után. Azokkal az unalmas vádakkal meg ne gyere nekem hogy orosz párti vagyok mert nem vagyok az. objektívan és elfogulatlanul próbálom elemezni és értelmezni a háború, és a nemzetközi politika eseményeit.
olvasd el a cikket
Szerintem te meg nem tudsz olvasni a sorok között. Tudod én először is úgy tenném fel a kérdést, hogy a cikk írójának mi az igazi célja? Lejáratás? Megkérdőjelezni Castel szakmai alkalmasságát az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban? Ettől függetlenül lehet a cikkben részigazság.
Ahogy irtam a cikkben, a szoveg szerzojenek onmagarol vagy motivaciojarol tett allitasai sem nyujtanak nagyobb biztonsagot az eligazodasban, mint maga a szoveg. Ennek elorebocsatasaval valaszolok a kerdesre: semmi szemelyes vagy szakmai motivacio nem vezetett, egyszeruen igy gondolom. Nem vagyok érdekelt halistennek sem a biztonsagpolitikabizniszben, sem az ujsagirasban, sem semmi egyébben, ami keresztezne Robert C. Castel palyaivet. Nagyon erdekel viszont az argumentacios logika, a politikai szovegek koherenciavizsgalata, a nyelvi es logikai csapdak es feltarasuk targykore. Talan hiusagi kerdes, hogy hogyan tudom ‘dekonstrualni’ azt a feluletesen nezve szeles merítésu es szamos helyen jo szinvonalu szovegfolyamot, amit Robert C. Castel eloallitott. Politikai szempontom az, hogy kartekonynak es fokeppen inkoherensnek tartom azt a „Nyugat alkonya” ertelmezesi keretet, amit itt a szerzo arra alkalmatlan targyon megprobal ervenyesiteni a meglatasom szerint. Es a tobbi, ahogy hosszabban es reszletesebben le is irtam.
Hablaty…
Vagy nem 🙂
Mitől lenne alkalmas a konfliktus elemzésére? Tud oroszul? Foglalkozott valaha a térség történetével? Volt bármilyen kapcsolata a poszt-szovjet térséggel az elmúlt 30 évben?
Mitől lenne Castel, egy volt izraeli rendőr, majd utána egy természetvédelmi park biztonsági igazgatója a megfelelő szakértő az orosz-ukrán konfliktus elemzésére?
Tudod a politikában minden lehetséges meg annak az ellenkezője is. Amit most írok legjobb esetben is csak elméletileg tudom elképzelni. Mi van akkor ha a világ egyik legjobb titkosszolgálata (az izraeli) szervezte meg tudatosan úgy alakítva az eseményeket akár Castel tudta nélkül is, hogy belőle itt magyarba elismert és elfogadott háborús szakértő legyen. Lehet hogy velem az a probléma hogy túl sok kémregényt olvastam 90 %-ban olyanokat ami valós történeten alapul.
Nyilván az ön munkájához tartozik a csúsztatás, tények és adatok elhallgatása a lejáratási cél érdekében. Itt fentebb pont ezt tette.
De trágyát sem eszünk, csak mert sok milliárd légy biztosan nem téved. Van saját szemünk, orrunk, fülünk, agyunk és erkölcsi tartásunk.
Ezzel nem feltétlenül értek egyet. A szerzőnek annyiban igaza van, hogy amikor Castel elkalandozik a szűkebb értelemben vett szakterületétől, akkor a cikkeinek jelentősen csökken a tárgyilagossága, ugyanakkor jelen cikk szerzője sem érvel tisztességesen, hiszen Castel írásaiból kiemeli a legvitathatóbb részeket, hogy azokat sommásan és igen negatívan minősítse, és azokkal olyan érzetet keltsen, hogy Castel egy elfogult dilettáns. Geopolitikában nem kizárt, hogy tényleg az – éppúgy mint mindannyian – és szerintem is javítana Castel írásainak általános színvonalán, ha kevesebbet írna, de ezzel együtt Hegyi Gyulával együtt ők ketten azok a magyar szerzők, akiket legszívesebben olvasok, ha Oroszországgal kapcsolatos külpolitikai kérdésekben szeretnék tájékozódni, egyszerűen azért, mert a Nyugat-centrikus világképen kívül tudnak helyezkedni, és ez jelentősen árnyalja a gondolkodásukat.
Ami még érdekes számomra hogy baloldali elemzők idáig nem nagyon törték magukat az elmúlt egy másfél évben hogy Castelt megkérdőjelezzék illetve lejárassák. Lehet hogy nem véletlenül.
Csakhogy Castel valóban politikailag elfogult dilettáns. A poszt-szovjet térséghez semmit sem ért, a konfliktus kitörése előtt nem is állította, hogy szakértő lenne, most pedig már ő lett a jobboldali média egyik első számú megmondóembere a konfliktus kapcsán, aki hogy, hogy nem, mindig a kormánypárti szempontoknak megfelelően „elemez”…
Csak ” szakmai támadás ” lehet … :))
Nyelvészként minden oka megvan rá.
Vagy nem.
Nem néztem utána a szerzőnek de arra álmomban se gondoltam volna hogy egy nyelvész leáll vele kötekedni. Egyébként meg csak az nem hibázik aki nem dolgozik (Castelra értem).
A katonai biztonságpolitika egy tipikusan olyan szakma , ahol az ember nem mindent írhat le.
Hiába van infója , nem oszthatja meg …
A megítélésem szerint alapos olvasás nyomán kialakított artikulált vélemény kifejtése nem kötekedés, legalábbis amerre én többnyire járok, ott inkább legitim véleményalkotásnak nevezik, amivel lehet egyetérteni meg nem egyetérteni. Mint másutt írtam, szövegek belső és viszonyított koherenciájának a vizsgálata elsőrendűen nyelvészi feladat.
Ha megtiszteli magát és engem azzal, hogy valamelyes elmélyültséggel olvassa a szöveget, akkor reményeim szerint látni fogja, hogy a casteli szövegeket elsősorban következtetési és leírási eljárásainak illetve a szövegfolyam egészéhez képesti koherenciájának alapján vizsgáltam, ez pedig kiváltképpen nyelvészi tevékenység. De szerintem nem érdemes lebecsülni a tudtaos, hírolvasó és a híreket és véleményeket értelmezni képes közönség véleményét sem. A szorosan haditechnikai érdekű kérdéseken túlmenő, például a sok blöfföt és manipulációt rejtő témakörök, mint „megatrendek”, „többpólusú vs. egypólusú világrend”, „paradigmaváltások” , „Nyugat alkonya”, illetve az ebben a körben leírt állítások koherenciája vagy érvényessége, nem köthetők semmilyen szorosan vett haditechnikai vagy egyéb technikai előképzéshez.
Igyekeztem elolvasni és megérteni a cikket. Nem vagyok nyelvész , más a területem.
A nyelvi érveket el kell fogadnom. Mert nem értek hozzá.
Kiegészítés :
Két apróság , aminek bárki utánanézhet .
A V-2 a maga idejében legyőzhetetlen volt ! Az USA szerint is.
Ezért vette át a német tudósokat. Jó , nem mindet.
Párat a Szovjetunió is vitt.
Hipotetikus atomfegyver telepítés az USA szomszédságába ?
Azért a kubai rakétaválság elég kézzelfogható dolog volt … :((
Viszont beleillik a sorba az oroszpárti mainstreambe és nem is próbál függetlennek látszani.
Aki próbál független lenni az miért orosz párti?
Nem próbál függetlennek lenni.
Van egy konkrét célközönsége, az oroszpártiak, az ő igényeiket elégíti ki, ezért szeretik ők.
Számukra haknizik, ebből él. Izraelben nem futott be orosz propagandával ezért jött ide, itt van rá igény amit kielégíthet.
Világos mint a vakablak nem szabad függetlennek lenni csak ukrán pártinak. Legalább is a te értelmezésed szerint. Amolyan komcsis hozzáállás aki nincs velem az ellenem van.
Aki oroszpárti az nem független.
A komcsis hozzáállásról meg inkább hallgassanak az oroszpártiak…
Nehéz eset vagy az biztos.
Nem nehéz – reménytelen. Logikát nyomokban sem tartalmaz. Cserében nem is szokta érdekelni. Es senkinek a véleménye a sajátján kívül. 😅
Nem találkoztam egy oroszpárti megnyilvánulóval sem itt, sem máshol.
Tévedés. Csak leírja az igazat. Hogy ezt egy ukránbarátnak, nyugatimádónak nem esik jól olvasni, az nem az Ő hibája.
Egy hozzá nem értő szakmai támadása? 😂
Sokszor abba a hibába esek hogy túl gyorsan olvasok és vissza kell olvasnom még egyszer minimum hogy leülepedjen és alaposabban végig gondoljam a dolgokat. Ebben az esetben előbb írtam mintsem megrágtam volna a témát és ezért fogalmatam így. Magyarul ez inkább egy elhamarkodott gyors reakció volt.
100/100!
Porrá zúzta a hamis prófétát 😉
Egy idő után meguntam a hosszú, cirkalmas mondatokkal fűszerezett írás ami teli van torzításokkal és nem értésekkel.
Szerintem a szerző nem igazodik el a katonai fogalmak, a stratégiák világában
Oké, a szerző nem szereti Castelt, értjük, egy mondatban is leírhatta volna, jobb lett volna, mint ez itt. Amúgy jól értem? A
Triesztben élő, nyelvész végzettségű projektmenedzser, tanácsadó azzal zárja sorait, hogy szerinte Castel inkább ne is írjon a háborúról, Ukrajnáról, Oroszországról, geopolitikai kérdésekről egy sort se ezután, mert szerinte másról kéne írnia?
Igen. Valamint aki kedveli Castel munkásságát, az a Neokohn eredeti célcsoportjától eltérően nem tartozik a ” nem baloldali, egyszerre európai, szabadelvű, illetve a zsidó etnokulturális hagyományokon belüli vagy kívüli, de azt értő és tisztelő és konzervatív polgárságnak a körébe”. Vagyis – szerintem – a mainstream által terelgetett nyájba.
Aki kedveli Castel munkásságát az az orosz mainstream által terelgetett nyájba tartozik. Ez eddig is nyilvánvaló volt.
Egy frászt. Azok akik nem dőlnek be abba a bináris, a jó-gonosz összecsapásának mítoszába amit a nyugati média sugall.
Azok akik bedőlnek abba a bináris, a jó-gonosz összecsapásának mítoszába amit az orosz média sugall.
Annyit értesz ehhez, mint nyelvész a stratégiához. Ezt már eddig is sikerült bizonyítanod, szükségtelen megismételni.
Annyit értesz ehhez, amit a Castel féle dilettáns bulvár propagandistáktól hallottál, ami a semmivel egyenlő.
Minden további megszólalással csak rontasz a helyzeten… csaxólok… 🙂
Nem állítottam, hogy értenék hozzá. Mindössze szelektálom a tényeket a vágyaktól.
Jaja, kényelmetlen olvasni… tudod, az igazság fáj a legjobban.
Szó nincs szeretésről vagy nem szeretésről. Igyekeztem a tárgyról szóló szövegeit legjobb tudásom szerint értelmezve elemezni és az ismert tényekkel és a tárgyban elhangzó más legitim véleményekkel összevetni. És nem írtam elő senkinek, hogy miről írjon, hanem elismerően nyugtáztam, hogy mennyivel alaposabban és hatásosabban gyakorolja a hasbarát, mint a specprop és a „nyugatalkonya” narratìva egyes toposzaival meglepően egybevágó posztszovjet helyzetelemzést….
A Neokohn a sajtószabadság és a pluralizmus jegyében hajlandó megjelentetni a szerzőivel ellentétes véleményt is.
Ez egy roppant tiszteletreméltó dolog ! Nem vicc , tényleg az.
A vicc az , hogy egy nyelvész végzettségű projektmenedzsernek bizonyára több háttérinfója lehet a témában … :))
Csak idáig jutottam az olvasásban, idézem ; hogy a bucsai vérengzést az oroszok követték el, olyan „szakmaiasan tárgyilagos” válaszokat adunk, hogy „vannak ezt cáfolni látszó állítások is” azzal valójában a történelemben előfordult dokumentált népirtások és egyéb vérengzések tagadóinak útjára lépünk. ; tovább már nem mentem, ez is elég volt hogy megértsem azt, hogy ha bármit is megkérdőjelezünk, a hivatalos nyugati állásponttal szemben, kiközősitett páriává válunk. Egyszerűen nem szabad kérdéseket feltenni, netán gondolkodnunk szabadon. Európai érték az, ha minél idiótább, műveletlen és hiszékeny vagy.
Divat lehet valamerre, ahol en nemigen jarok, a nemolvasast valamilyen ertelmes reakciokent felmutatni, es kulon erdem bizonyara az, ha valami durvan hibas kovetkeztetes hatasara hagyunk fel az olvasassal.
Nem, nem az az europai ertek, hogy hiszekenyek vagyunk. Az europai ertek, mar ahogy en gondolom, ha a bizonyitekok minoseget, forrasat, eletszeruseget, egyeb ismert tenyekkel valo osszeegyeztethetoseget megfeleloen sulyozzuk, es ha nem hasznaljuk ki a bizonyossághoz kozeli valószinusegu megallapitasokkal szemben azt a sajnalatos tenyt, hogy a teljes es vegervenyes igazsag nem erheto el. Es igen, ez pontosan a holokauszttagadas mintázata. Aminek a tiltasaval én egyebkent nem ertek egyet, ehelyett igyekszem feltarni az ilyenfajta allitasok logikai szerkezetet.
Jól látod, erről szól a dolog.
Robert C. Castel analizisa elméleti szaktudás és saját katonastratégiai tapasztalat forrása amit megoszt a hallgatósággal – kinek mit jelent ez függ többek között felfogói értelmi képességétöl , de elsösorban figyelmeztet … Minden konfliktusan az elsö áldozat , az igaszság …
Nem is értem hogyan nélkülözhet Izrael egy ilyen „elméleti szaktudású” és „katonastratégiai tapasztalatú” szakembert.
Vétek hagyni egy ilyen embert, hogy Magyarországon haknizzon moszkovita bulvárpropagandával.
A magam részéről egyáltalán nem tartom se elítélendőnek, se inkoherensnek, ha egy háború alatt a kezdetektől a folytatásban változik a véleménye valakinek. Az orosz invázió megindulásakor számos elemző, stratéga, tanácsadó meg volt győződve arról, hogy pár nap – nota bene! pár hét – alatt sikerül az ukrán rendszert oroszbarátra váltani. Castel olyan kérdéseket feszeget, amiket mások nem, kimond olyan véleményt, amitől mások tartózkodnak, illetve szöges ellentétben áll a mainstream által sulykolt szövegekkel. A moralitásnak nincs helye semmilyen helyzetelemzésben. A moralitásnak a helye az elemzés utáni cselekvési terv során bukkanhat fel először. Ha tetszik, ha nem.
Olyan kérdéseket feszeget amit mások is. Ugyanazokat a kérdéseket amiket az orosz propagandisták is.
Kimond olyan véleményt amitől mások tartózkodnak. Mert akik tartózkodnak tőle azok más véleményen vannak mint az orosz propaganda. Szöges ellentétben áll a nyugati mainstream-el, ami pontosan megegyezik az orosz mainstream-el.
Világos mint a nap. Castel egy orosz propagandista.
Teljesen világos, Tilinkó szerint csak fekete meg fehér szín létezik.
Nem, léteznek más színek is, de Castel propagandája teljesen egyszínű, színtiszta orosz propaganda.
Akik az orosz propagandát szeretik azok szeretik Castelt.
Fura egy világban élhetsz te…
Én a nyugati világban élek az EU és NATO-tag Magyarországon.
Hát te? 🙂
Hat ez a bokkeno. Magyarorszagon a lakossag egy kisebb resze Nyugaton el, a nagyobbik fele pedig Orbanisztanban, ami nem ugyanaz. Erre irtam, hogy te a jobbik vilagban elsz :-)))
Az 1bites „gondolkodók ” szerint vagy-vagy. A nem ennyire beszűkült agyi kapacitással rendelkezők előtt azonban sokkal színesebb a világ.
És hol van Castel színes közönsége? Mért csak az oroszpárti trollok lelkendeznek érte? A független szakértő urat miért nem ismeri el senki rajtuk kívül?
Mert az manapság nem „divat”. Ma még a nyilvánvalót is tagadják, ha az nem felel meg liberális fősodornak.
Megértési nehézségeid újabb bizonyítéka: nem a közönség, hanem a világ színeit emlegettem. Hiába no! Az 1 bit, az csak 1 bit.
Akkor nem árthatna neked ha néha a színes világba is kitekintenél és nem csak Castel 1 bites közönségét gyarapítanád.
Látom szeretsz idegen tollakkal ékeskedni. Azért az én tollaimat nálam ne használd, mert azzal csak a gondolattalan ürességedet feded fel.
Olyan érzésem támadt mint amikor egy bölcsész elkezdett vitatkozni velem Pak2-ről, a villamos energetikáról, zöldenergiáról.
Ez az írás ugyan késve jött, sokan már jó ideje láttuk és szóvá tettük mindezt ezen a fórumon és máshol is, de Castel barátunk ezt a késve jövő írást sem fogja zsebre tenni. Várható egy mérges-sértődött válasz.
Idővel egyértelművé vált, hogy Castel elemzései és mondandója következetesen egy irányú, az orosz agressziót inkább mentegető, a megtámadott esélyeit negatívan beállító, és a védekezés értelmét megkérdőjelező jellegű és irányzatú. Már-már defetista propagandának minősíthető! Sosem az volt a probléma ezekkel, hogy nem erkölcsi álláspontból indul ki, vagy szinte kényszeresen cáfolni akarja a bevett „mainstreem” álláspontokat, hanem ezek nyugatellenes irányultsága, ami végül őt is a „mainstreem” szerepébe helyezi, csupán azzal a kölönbséggel, hogy ez a „másik oldal” mainstreemje. Durvább megnevezést is használhattam volna a tevékenysége jellemzésére, mégpedig joggal, de minek.
Marad a kérdés, mi motiválja Castelt abban, hogy ilyen írányt vett és ezzel az agresszornak drukkoló, a megtámadottnak minden rosszat kívánó tábor kedvencévé válva ezek és az agresszor politikai érdekei szerint tevékenykedjen – egyértelműen!!!
Ő maga nyilván a a tárgyilagosság érvét állítja szembe mindezzel, valamint a személyi szemlélet szabadságát is, de ez a tárgyilagosság olyan egyoldalú, hogy így már nem nevezhető tárgyilagosságnak. Valahol egy érzelmi töltet kisüléséről lehet esetében szó.
Az igazság mennyire motiváló? És elég tárgyilagos?
szimplán a pénz, jól megfizetik…
Castle cikke érthető és logikus volt, erről ez nem mondható el… 🙂
„Ha az oroszok képesek lettek volna, akár otthon, a saját közel-külföldjükön, jelesül például Ukrajnában, vonzó, életképes, a helyi társadalmi és világszemléleti hagyományokhoz a nyugati modellnél egyébként jobban illeszkedő alternatívát kínálni,..”
Képesek voltak.
Ezért folyamodott a nyugat a majdani puccshoz, és abból nőtt ki szépen ez a háború.
Micsoda eretnek gondolatok! Ettől sikítani fognak néhányan… 🙂
Nem, csak nevetni. Senki nem látja a hanyatló Nyugatról a virágzó Oroszországba sereglő emberek tömegeit, valamiért inkább fordított a folyamat…
Ukrajnában nagyon sokaknak Oroszország vonzóbb alternatíva volt, mint a nyugat.
A választásokon hol a nyugatpártiak nyertek, hol az oroszpártiak.
2014-ig mindkét oldal elfogadta, ha a másik nyert.
Ezt a konszenzust rúgta fel a majdani puccs.
A Majdan is pont arról szólt, hogy az ukránok az EU-hoz akartak közeledni.
Aztán Putyin ezt próbálta megakadályozni Janukovics által, de nem sikerült mert ők kitartottak az EU-s szerződés mellett.
Aztán Putyin erőszakkal próbálta őket eltéríteni a nyugati útról, de ez sem sikerült mert a háborús erőszak csak még inkább eltávolította őket Oroszországtól.
Ha képesek lettek volna a nyugatinál jobb alternatívát kínálni nekik, nem kellett volna erőszakhoz folyamodniuk. De nem voltak rá képesek, sőt még az erőszakkal se tudták ezt megoldani.
A majdani puccs nem erről szólt.
Ukrajna egy része mindig is az oroszokhoz húzott, egy része a nyugathoz, a többi meg billegett.
2014-ig hol az egyik oldal nyert, hol a másik.
A majdani puccsig mindkét oldal elfogadta, ha a másik nyert.
A cia által szervezett puccs ezt a konszenzust rúgta fel.
Erre mondták azt az oroszpárti megyék, hogy akkor ti menjetek arra, mi meg megyünk erre.
Ki-ki tartozzon oda, ahova szeretne.
A cia által összeállított nuland kormány viszont az oroszpárti megyéket próbálta ebben fegyveres erőszakkal megakadályozni.
Ez lett belőle.
Putyin próbálta megpuccsolni az EU-s együttműködési szerződést, ő okozta a Majdant, ha hagyta volna megkötni a szerződést akkor nem lett volna semmilyen tüntetés.
Aztán amikor ez a terve nem jött össze akkor a nyílt erőszakhoz folyamodott, de ez a terve sem jött össze, mert ezzel sem tudta eltéríteni Ukrajnát az európai útról.
Ezután jött a totális erőszak minden erejével, de még így sem érte el a célját, sőt örökre eltávolította az ukránokat Oroszországtól.
„Robert C. Castel szövegeiben megjelenik az a tárgyilag teljesen komolyan vehetetlen orosz propaganda-toposz is, hogy — a Transtelex beszámolója szerint —
„szerinte a NATO keleti bővítésének a folyamata sértette Oroszország befolyási övezetét. Úgy érvelt, ha Kína telepítene most rakétabázisokat teszem azt Mexikóba vagy a kanadai határ mellé, akkor az Egyesült Államok is pont így reagálna.”
Az usa attól agyfaszt kapott pár éve, hogy Venezuelában megjelent két orosz vadászbombázó.
„Erről a tézisről Meloni miniszterelnök, aki ugyan Maimonidészhez nem fogható erkölcsi tekintély, de talán Robert C. Castel interpretációjának súlyával összemérhető a véleménye, nagyon sikeres értelmezési keretet alkotva röviden azt mondja, hogy
a béke és a megszállás két teljesen különböző dolog, a megszállás nem tekinthető békének, az agresszió áldozatának egyértelműen legitim és támogatandó célja az, hogy a rátörő ellenséget kiűzze területéről, azt pedig a honvédő háborúban védekező nemzetnek és az ország vezetőinek kell eldöntenie, hogy a felszabadításért milyen áldozatot tudnak és akarnak hozni.”
Akkor viszont mi baja volt nyugatnak az IRA-val, az ETA-val?
Meloni szerint Dél Tirolban nincs béke?
Észak-Írországban, Skóciában, Walesben, Katalóniában, Baszkföldön, Székelyföldön nincs béke?
Na erre már nem is lehet mit mondani… 🙂
Az egész cikk nem más, mint a nyugati kettős mérce szánalmas mosdatása.
Hát, ha annak készült, marha sz@rul sikerült…
Szerintem inkább ártott, mint használt, de respect, hogy megjelentették.
Szerintem ez a sértődött írás annak köszönhető inkább, hogy Robert rendszeresen némi gúnnyal emlegeti a „bölcsészeket”. Benkő Úr most hisztizik 🙂
Az viszont egyértelműen a Neokohn dicsőségére válik, ahogy azt már más kommentelők is írták előttem, hogy minden véleménynek helyt ad.
Robert is still the best!
Próbáltam a cikket és a hszeket elolvasni. Remélem, hogy Castel nem megy bele egy ilyen csapdában és csak az alábbi sorokkal válaszol, semmi mással (egyébként érdekes, hogy ki lehetett a cikk megrendelője?)
Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
Milyen hig fejűek a törpék:
(…)
Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
„Csapdába”
Putyinista ügynök, akit ide szalajtottak, hogy próbálja megdolgozni az átlaghülyénél valamivel kevésbé hülye közvéleményt, miután Nógrádi totálisan majmot csinált magából, és le kellett venni a műsorról. Komoly elemzők még kormányoldalon se hajlandók akkora hülyeségeket mondani, hogy az oroszok már a kitöréskor megnyerték ezt a háborút.
Fel nem fogom, hogy ezt a Kastély Robit miért hagyják itt ruszki propagandát nyomatni az izraeli felettesei ahelyett, hogy hazarendelnék. Ezzel csak árt Izraelnek is, meg a magyar közélet és közbeszéd színvonalának is, nem is beszélve az ország reputációjáról. Izraelnek azzal árt, hogy az orosznyaló agymenésektől csak utálni fogják, és nemcsak személyében, hanem izraeliként is. Elvégre ki a csuda osztott neki lapot egy olyan kérdésben, amely nem Izrael ügye? Ezzel csak erősíti az antiszemita sztereotípiát a mindenbe beleugatókról, a mindent befolyásolni akarókról. Magyarországnak meg azzal árt, hogy tercel az agyatlan ruszkinyaló propagandának, amelyet a magyar kormány is nyomat, és amely miatt lényegében az egész EU, meg a legfontosabb NATO-szövetségesünk is megutálta az országot.
Haza kéne rendelni ezt az emberkét haladéktalanul, már tegnap is késő volt.
Hacsak nem az a bajuk, hogy nem akarnak több orosz és ukrán bevándorlót Izraelben, és azért akarnak orosz uralmat Ukrajnában, hogy a lezárt határok mögül ne tudjanak elmenekülni…
De hát ennyire csak nem lehet hülye egy cionista állam… Vagy mégis?
Toroczkay és Novák a te barátod! :))))) Ekkora lúzer kamuzást, ember!
Ha hülyeségeket akarsz írogatni, szíved joga. De ne engem fárassz vele! Kösz.
Sok igazság van abban, amit mond, még akkor is ha a „hazarendelés” elég furcsa elképzelés.
Viszont jó kérdés, hogy „ki a csuda osztott neki lapot”? Igen van e körül valami, amit úgy fogalmaznék, hogy nem OK.
Hát ez nagyon király írás volt! Kb. ugyanezt gondoltam, de nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni! Gratulálok a szerzőnek!
Végre valaki leírja, hogy az ajnározott Castel, valójában az orosz propagandát szolgálja.
Végre valaki vette a bátorságot hazudni egy óriásit. Ez egyébként a karaktergyilkosság kategóriája a konzervatív izraeli patrióta katanapolitikai tanácsadó ellen. Mi sem áll távolabb tőle, mint tolni az orosz birodalmi narratívát. A realizmus legjobb vizsgája a hadviselési tanácsadás.
Aha…..
„Ha utálsz valakit, az a valaki legyőzött téged.” (Konfuciusz)
Castel emberből van, nem kell minden állításával, következtetésével egyetérteni. Egyértelmű véleménye volt a háború kezdetén, de a későbbiekben bizonytalanná vált. Kissingernek is volt egy véleménye a konfliktus elején, de később módosította azt. Bizonytalan a helyzet és kevés a nyilvános információ, illetve újabb hírek érkeznek.
–
1949-ben Norvégia alapító tagja volt a NATO-nak , messze, messze északon határos Oroszországgal. Szovjetunió akkoriban is közölte biztonságpolitikai elvárásait és ragaszkodott hozzá, hogy NSZK-t ne vegyék fel a NATO-ba. FELVETTÉK, válaszul Szovjetunió létrehozta a VSZ-t.
Gorbacsov idejében is volt egy szóbeli megegyezés, a NATO nem terjeszkedik keletre. Jelcin 1998-ban megkérdezte , – Ki ellen bővítik a NATO-t ? 2001–ben Putyin azt mondta ,-Szüntessék meg a NATO-t, vagy vegyék fel Oroszországot is. 2008-ban Putyin ellenezte a volt szovjet köztársaságok felvételét a NATO-ba, ez Ukrajnát és Grúziát érintette.
USA-t ez nem érdekelte és kiprovokálta ezt a fegyveres konfliktust.
–
Mi volt a célja az orosz különleges hadműveletnek ?
–
„A háború a politika folytatása más eszközökkel”
Tárgyalásos úton sikertelen kérdések tisztázása. Krím és a katonai fenyegetés alatt álló keleti szakadár területek függetlenségének elismerése, Krím vízellátása, Ukrajna semlegessége, az orosz kisebbség nyelvhasználatának rendezése és a 2014-ben háborús bűncselekményt elkövetett személyek felelőségre vonása.
–
2013-ban Janukovics elment Vilniusban, USA is tudta pénzt kér az EU-s csatlakozáshoz, de USA-nak volt egy olcsóbb megoldása Ukrajna megszerzésére. Tévedett.
Én Ukrajnának szurkolok, de néhány győzelem és nem marad több katonám.
Ha Benkő úr simán csak vitatja Castel egy-egy állítását, az egy abszolút elfogadható pozíció. Én például a Himarsok ügyében még hajlok is az egyetértésre. Ami nem tetszik, az az oroszpárti propagandával való gyanusítgatása. Azon kívül, hogy ez a vitapartner hitelenítésére irányuló, nem épp jóindulatú kísérlet, az emelletti érvek is gyengék. Castel egy John Mearsheimer-i realista iskolát képvisel: az például, hogy elemzi az orosz geopolitikai doktrínát, nem azt jelenti, hogy egyet is ért vele, hanem csak rögzíti, mint realitást. Ha tetszik, ha nem, ez van. Ez volt az a realitás, amit például Angela Merkel is felismert, amikor 2008-ban ellenezte Ukrajna NATO-csatalkozását. Annak sincs semmi jelentősége, hogy mond-e olyat, amit az oroszok is. Az oroszok is mondanak olyat, ami megáll, miközben persze egy olyan narratívát is építenek, amelyben van hazugság és csúsztatás. Abból, hogy valaki egyetért egy-két dologgal, amit az oroszok állítanak, még nem következik, hogy a teljes narratívájukat is vallja.
Egyébként a realista megközelítés se mentes a moráltól, bár vállaltan a hatalmi viszonyokat vizsgálja, nem pedig a jó és a gonosz harcát keresi a politikában. Mit veszített volna Ukrajna (és Amerika) azzal, ha nem akar csatlakozni a NATO-hoz? A fanatikusok morálja az, amely nem tűr semmilyen kompromisszumot, nem vesz tudomást semmilyen realitásról és képes a halálig, a végső pusztulásig is kitartani a saját igazsága mellett. Ez kb. Kossuth és Széchenyi, Kossuth és Deák vitája. Tegyük azért hozzá, hogy a ma nyugati fanatikusai azért messze nem vállalnák a halált az igazukért. Ami megvetendővé és bolondá teszi őket Castel szemében. Volt is egy írása a régiekről, akik még ismerték a háborút, tudták, hogy mivel jár, és csak akkor fogtak bele, amikor már tényleg nem volt más választásuk.
Azon kívül, hogy a geopolitikai és a háborútörténeti tényekkel erősen hadilábon áll a cikk írója, egy nyelvésztől jól felépített, lényeglátó, világos érvrendszerrel operáló szöveget vártam. Ehelyett egy fölöslegesen temérdek habos hullámot verő szótengert kaptam e sajtóterméktől, amelyből mindössze annyit tudtam meg, hogy az írója elvesztette rokonszenvét Castel iránt, sőt eltanácsolná szakértői munkásságától. Csak a Neokohn többi olvasóját szánom magammal együtt, hogy belefogtunk egy ilyen alacsony minőségű, ámde annál terjedelmes írás elolvasásába.
ha Castel véletlenül nem lenne zsidó, ő lenne a legnagyobb „én csak olyan kérdéseket teszek fel, amelyeket mások nem” holokauszttagadó
Milyen terrorbombázás? Csak nem amikor az ukránok lőtték donyecket? Mert az direktben és bevallottan a polgári lakosság, és különösen a gyerekek ellen volt.
Amit Robert a Kína által Mexikóba telepítendő atombombákról mondott az most tényleg fikció. De ne feledjük az 1962-es kubai rakétaválságot, ekkor állt a világ a legközelebb egy atomháború kirobbanásához. Pedig Kuba jóval messzebb van Amerikához, mint Ukrajna Oroszországhoz, mégis nagy zokon vette. Az oroszoknak szó szerint a küszöbükre telepítettek volna atomfegyvert, nekik miért is kellett volna ebbe beletörődni, amikor Amerika a 300 mérfölddel messzebb (a kontinens legdélebbi pontjához képest, ami Miami) levő orosz rakétákat sem tűrte el.
Amit Robert a Kína által Mexikóba telepítendő atombombákról mondott az most tényleg fikció. De ne feledjük az 1962-es kubai rakétaválságot, ekkor állt a világ a legközelebb egy atomháború kirobbanásához. Pedig Kuba jóval messzebb van Amerikához, mint Ukrajna Oroszországhoz, mégis nagy zokon vette. Az oroszoknak szó szerint a küszöbükre telepítettek volna atomfegyvert, nekik miért is kellett volna ebbe beletörődni, amikor Amerika a 300 mérfölddel messzebb (a kontinens legdélebbi pontjához képest, ami Miami) levő orosz rakétákat sem tűrte el.
Krim egy Hruscsov által adott jegyajándék. A házasság felbomlott a szokásosnál nagyobb ajándék visszakéretik. Erről ritkán esik szó.
Jó, hogy ritkán, mert amit mond sem nem igaz sem nem értelmes. A szempontja úgy ahogy van butaság.
Írásával – amelynek bevallom, hogy más által szóvátett túlzott magasröptűsége volt, hogy engem is zavart – a lényeget tekintve mélyen egyetértek. Sőt. Majdnem elriasztottak viszont nyitó sorai: „Egy ideig a kételyekre okot adó jelek sokasodása ellenére is érdeklődő rokonszenvvel kísértem Robert C. Castelnek az ukrajnai orosz agresszióval kapcsolatos elemzéseit”. Szerencse, hogy azért kételyekre okot adásra is tett utalást.
Magam, amekkora lelkesedéssel hallgattam Robert Izrael tárgyú fejtegetéseit, annyi – hadd fejezzem ki magam minden visszafogottság nélkül – undorral, sőt megvetéssel fogadtam az ő vagy megvásárolt, vagy minden tárgyilagosságot mellőző megszállottságra mutató (miért?) orosz támogatását. Robert álmély szempontja a síkság alapú orosz bekerítettség érzést természetesként elfogadó lényegi helyesléséről némi gondolkodás után a paranoia lelkiállapotának bármilyen agressziót általánosan is igazolásával ér föl. Hiszen csak azért gyilkol a paranoiás, mert kiszolgáltatottnak érzi magát. Muszáj neki szegénynek. Ennyiben lehet választani, hogy Robert érvelésrendszere abszolút hülyeség vagy eszetlen gonoszság. Így is úgy is szörnyű, és beteg.