Sajnos a kollektív memória igen rövid és nem csak az elmúlt évtizedekre nem emlékszünk, de arra sem, ami alig öt évvel ezelőtt, 2018-ban történt. Akkor lépett ugyanis ki a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH) a Mazsihisz fojtó öleléséből. Akkor kevesen aggódtak. Ugyanazon kevesek, akik tétlenül nézték a nagymúltú hazai ortodoxia lassú leépülését vagy tevőlegesen járultak hozzá lebontásához — írja Lekvár és JAM blog.
Az elmúlt napokban kisebb „zsidó belpolitikai vihart” kavart a MAOIH nemrég megtartott közgyűlése, melyek a szervezet új elnököt és titkárt választott.
A Lekvár és JAM blog felidézi, hogy a tradicionális ortodox zsidóságot tömörítő, mára kicsinnyé sorvadt hitközség a reformáció-ellenesség egyik legismertebb szószónoka Schreiber Mózes rabbi volt (a Chátám Szofer c. könyv szerzője, 1762-1839) szellemi örökségén épült, ugyanakkor a hazai vallásreformáció képviselője, a neológ mozgalom elleni küzdelmet „ellehetetlenítette a második világháború utáni kommunista államhatalom, mely egy szervezetbe tömörítette a hazai zsidóságot. E kényszerfrigy azonban a rendszerváltás után is évtizedekig megmaradt, hiszen mindkét szereplő, a MAOIH és a Mazsihisz is profitált belőle. A MAOIH a rendszerváltás után lassan leépült, a tagok létszáma egyre fogyott. Az 1990-ben nyílt Wesselényi utcai iskola, melynek alapítói tőkehiány miatt átadták az intézmény üzemeltetését a MAOIH-nak, amely szakértelem és erőforráshiány, illetve finanszírozási nehézségek miatt nem tudott élni az iskola nyújtotta lehetőséggel lassan elsorvasztotta az induláskor még 400+ diákot számláló oktatási intézményt. Egy szó mint száz, a MAOIH felsült, szervezetlen és forráshiányos volt.”
„A Mazsihisz lélegeztetőgépen tartotta „ortodox testvérét” és éppen annyi pénzt engedett át a hozzá beérkező állami forrásokból, hogy az ne zárja be a kapuit.
A lélegeztetőgép működtetése a Mazsihisz elemi érdeke volt. Az ortodoxok biztosították számára ugyanis a „kósersági pecsétet” (szó szerint és átvitt értelemben is), biztosították a kóser vágást, körülmetélést és más, rituális szempontból elengedhetetlen dolgokat, hogy be lehessen mutatni a világnak: itt kéremalássan van zsidó rituális élet, nincs semmi probléma.
Ha az ortodoxok nem a Mazsihisz keretein belül végzik áldásos munkájukat, úgy megmutatkozott volna a neológ irányzat képviseletét harsogó Mazsihisz vallási (és főként rituális) kiüresedettsége, ráadásul a világ vallásos zsidó fősodrában sem érezték volna kifejezetten komfortosan magukat.
Ezt a Mazsihisz számára kényes idillt bontotta fel a MAOIH, amikor 2018-ban kilépett a Mazsihiszből, amely eladdig csak amiatt tudta ernyőszervezetként aposztrofálni magát, mert ernyője alatt volt más is, mint önmaga, a neológ közösség. Az ortodoxok kilépését Deblinger Eduárd, a MAOIH akkori elnöke sürgette, aki szerint az „orthodox hitközség döntésének hátterében az elmúlt évek során tett több kérésének és javaslatának visszautasítása áll”. Heisler András akkori és mostani Mazsihisz vezér a kilépés hátterében azt vélte, hogy „forráselosztáskor az orthodoxoknak olyan kéréseik, követeléseik voltak, amelyeket a Mazsihisz valóban nem kívánt teljesíteni”.
Azonban másról is volt szó. Jelesül, hogy a Mazsihisz, menteni kívánva ernyőszervezeti mivoltát, erősen fontolgatta, hogy a progresszív zsidó szervezeteket is felvegye tagjai közé.
E reform közösségek teljességgel elfogadhatatlanok az ortodoxia szempontjából. Ha a Chátám Szofer forgott a sírjában a neológiával való kényszerházasság miatt, a reformokkal való „egy levegő szívása” még ennél is durvább megsértése lett volna mindannak, amiben hitt és amiért egész életében harcolt.”
Aggódó hangok a 2018-as elváláskor is voltak, a kedélyeket csak tovább borzolta, hogy Deutsch Róbert személyében 2021-ben új elnököt választott a MAOIH, aki pragmatikusan a zsidó közösségeknek juttatott kormányzati forrás (örökjáradék) újraelosztását szorgalmazta, hogy végre megszűnjön a megelőző évtizedek brutális igazságtalansága.
Deutschnak igaza volt, mivel felismerte: nem arról van szó, hogy az ortodoxoknak juttatott összeg túl sok a megfogyatkozott számú közösség méretéhez képest, hanem arról, hogy a közösség éppen azért sorvadt nagyjából egyszámjegyűre, mert forrás hiányában képtelen volt építkezni.
A MAOIH forráshiányosságára és a korábbi vezetés alkalmatlanságára legjobb példa, hogy az ortodox hitközség 2013 (sic!) óta nem foglalkoztat teljes állású rabbit, márpedig spirituális vezető nélkül egy egyház halálra van ítélve.
A források újraelosztásából nem lett semmi, így az ortodoxia tovább erodálódott. Az örökjáradékból számára még 2011-ben, az EMIH (sic!) által kemény tárgyalásokon kialkudott 200 millió forint az éhenhaláshoz sok volt, a fejlődéshez vajmi kevés.
A Mazsihisznek persze ez is túl sok volt, miközben a két hagyományőrző hitközség, az EMIH és a MAOIH cca. 200-200 millió forintos része az ő 1,6 milliárdjához képest aligha nevezhető igazságtalannak” — írja a Lekvár és JAM blog.
„Az ortodoxia lassú leépülése végül oda vezetett, hogy a 2010-es évek közepére már csak huszonegynéhány (sic!) tagja volt. Őket szolgálta ki vagy öt zsinagóga, egy mini-idősotthon, temetők, tucatnyi ingatlan (lakások, bezárt zsinagógák) stb.
Ezt volt hivatott finanszírozni több, mint évi 200 milliós örökjáradék. Tréfásan fogalmazva: évi tízmillió forint jutott minden tagra.
A lejtmenetet azonban még a pénz sem állíthatja meg. Az intézmények és az apparátus fenntartása költséges, a Budapestre érkező több tízezer zarándok és izraeli turista igényeinek kiszolgálásával a MAOIH nem volt képes egyedül megbirkózni (a neológ kósersági sztenderdet szinte senki sem tartja elfogadhatónak a hazai maroknyi vallásos neológon kívül).
Az EMIH ezzel párhuzamosan rohamosan fejlődött, egyre-másra nyílnak a zsinagógák, az oktatási intézményekbe túljelentkezés van, virágzik a hit- és közösségi élet.
(Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Magyarországon maradt kevés ortodox mindegyike – beleértve Deutsch ex-elnököt, aki maga is az EMIH outreach-rendszerén keresztül talált vissza vallásos gyökereihez – az EMIH által biztosított kóser élelmiszert vásárolja, gyermeke az EMIH iskoláiban tanul, szinte minden vallási szükségletet az EMIH útján biztosít magának).
A MAOIH és az EMIH frigyre lépése nem csak természetes (két ortodox közösségről van szó), de a MAOIH számára egyenesen létkérdés.
A büszke túlélés egyetlen útja. Mert persze túlélni az EMIH nélkül is tud, az örökjáradék összege ugyan a felvirágoztatáshoz nem elegendő, de a „éhenhaláshoz” sok.
Ha ezt a lehetőséget vesszük, úgy minden maradhatna a régiben. Csak éppen sem vízió, sem ember, sem többletforrás nincs ahhoz, hogy bármi jobb legyen, mint ahogy az elmúlt harminc évben volt. A lehetőség eddig is adott volt, csak élni nem tudtak vele.
A másik lehetőség visszakullogni a Mazsihisz fojtó ölelésébe. Ezt nyilvánvalóan (a fentebb említett okokból) a Mazsihisz vezetése nagyon szeretné.
Ám ideológiai szempontból ez szembe köpése mindannak, amit az ortodoxia vall, finanszírozási szempontból pedig aligha jelentene változást (2018 előtt a Mazsihisz „bőkezűen” alkalomadtán adott ugyan kölcsön „ortodox testvéreinek”, ám Heisler elnök ezeket a „kölcsönöket” tényleges kölcsönnek ítéli, és szeretné visszakapni).
Deutsch ex-elnök és a Mazsihisz egyes vezetőinek óbégatása nem szól tehát másról, mint pozícióról és pénzről. Akik meg külföldről aggódnak amiatt, hogy az „ortodoxiát felfalja a chábád”, ne feledjék, hogy maguk is azért voltak kénytelenek külföldre – Izraelbe, az Egyesült Államokba stb. költözni, mert hazánkban a korábbi vezetéseknek köszönhetően ellehetetlenült a hagyományhű élet.
Ők és a partszélről aggodalmaskodók csak egyet kell szem előtt tartsanak: az ortodoxia tényleges túlélése nem maradhat azok kezében, akiknek köszönhető, hogy mára ilyen szomorú látványt mutat az egykor nagymúltú hitközség.”
Néhány dolog nagyon nem tetszik ebben a cikkben:
1. Az ilyen tényeket, véleményeket és érveket felsorakoztató cikknél az évszázados sajtóhagyományok szerint illik a szerző nevét feltüntetni.
2. Megnéztem a „Lekvár és JAM” blog belinkelt posztját. Megállapítottam, hogy a két szöveg bár nem teljesen, de nagyobbrészt egybeesik. Ez vagy azt jelenti, hogy az ott feltüntetett szerző (A.J.Megyeri) azonos az itteni fel nem tüntetett szerzővel – vagy azt, hogy az itteni cikk szerzője az ottani posztot plagizálta. Hogy melyik az igaz, azt én nem tudom eldönteni.
3. A cikkben keverednek a tények és a vélemények. Holott Joseph Pulitzer (Pulitzer József) óta íratlan szabály az újságírásban az ő mondása: „a hír szent, a vélemény szabad”.
4. A hírekkel/tényekkel is baj van. Ugyanis némely tényként kezelt állítás nincs semmilyen adattal alátámasztva. Így gyaníthatóan hamis tényekkel van dol-gunk. Ilyen például az, hogy a MAOIH-nak nem volt szakértelme a Wesselényi utcai (ortodox) iskola üzemeltetéséhez. Vagy az, hogy az ortodox közösség forrás hiányában képtelen volt építkezni. (Tudok olyan zsidó közösségekről, amelyek csekély vagy nulla külső forrással rendelkeznek, mégis tudtak/tudnak építkezni.) És az is, hogy a Mazsihisz vallásilag kiüresedett.
5. Ízlésekkel nehéz vitatkozni. Mindazonáltal én rendkívül ízléstelennek tartom a cikk stílusát, a különféle propaganda-médiumokban és a Facebook kommentelőinél megszokott indulatok fűtötte, hogy ne mondjam: mocskolódó megjegyzéseket, kitételeket. Például: „a neológ irányzat képviseletét harsogó Mazsihisz” (ami tényszerűen sem igaz, hiszen a Mazsihisz vállaltan neológ irányzatú). Vagy: „Heisler András akkori és mostani Mazsihisz vezér” (nevezett nem vezér {Führer?}, hanem elnök). És még: „visszakullogni a Mazsihisz fojtó ölelésébe”. És így tovább.
A véleményekkel – bármelyekkel – természetesen bárki vitatkozhat. Ezt nem árt té-nyekre és adatokra hivatkozó érvekkel tenni. Azonban még a korrekt vita sem jogosít fel senkit sem az indulatvezérelt becsmérlésre, a mocskolódásra.
100%!
Már miért kellene megmenteni? Vagy van tábora, vagy nincs. Ha maguk nem tudják magukat fenntartani, akkor az Úrra kell bízni a döntést.