Ez lenne az? Lehet, hogy ez lesz végre az Iráni Iszlám Köztársaság vége? Miközben nők és férfiak hatalmas tömegei vonulnak végig az iráni utcákon, hidzsábot égetve és „Halál Hámeneire!”-t kiáltva, vajon végre valóra válik egy lehetetlen álom? – teszi fel a kérdést Ayaan Hirsi Ali, az UnHerden megjelent véleménycikkében.
Hirsi Ali szerint a kilátások mindenképpen jobbnak tűnnek, mint 2009-ben, amikor a tüntetők elsősorban a középosztályból kerültek ki, akik inkább Ahmadinezsád választási győzelmének kérdésére koncentráltak, mint az elnyomó rendszer teljes lebontására.
Ma férfiak és nők, vidéki és városi, jómódú és szegény emberek egyaránt az iszlám köztársaság megbuktatásáért vonulnak. Hámenei a hírek szerint ráadásul nagyon rossz egészségi állapotban van, így a kántálások talán valóra válnak”
– írja a publicista.
Ugyanakkor a Hirsi Ali által megkérdezett magas rangú amerikai tisztviselők óva intettek a vak optimizmustól. Mint kifejtették, a közelmúlt iráni történelmében sok olyan pillanatot láttunk, amikor úgy tűnt, hogy megbukik a rendszer, de aztán csalódni kellett.
Ugyanezek a tisztviselők arra is figyelmeztették a szerzőt, hogy Amerika igyekszik nem túlságosan belekeveredni az iráni eseményekbe.
„Attól tartok, hogy a rezsim vége nem egy szép új világot, hanem inkább egy véres zűrzavart jelent, ahol Hámenei halálát a különböző iráni frakciók közötti belharcok követik a hatalomért. A rezsim megdöntése polgárháborúhoz, katonai puccshoz vagy liberális demokráciához vezetne? Senki sem tudja”
– teszi hozzá Hirsi Ali.
Hirsi Ali szerint az országon végigsöprő tüntetéshullám tökéletes pillanat arra, hogy emlékeztessük magunkat arra, milyen szégyenteljes ostobaság volt az elmúlt években az USA politikája a térségben, kezdve a 2015-ös JCPOA nukleáris megállapodástól, amely időt, teret és pénzt adott a rezsimnek, hogy megerősítse erkölcsrendészetét és biztonsági infrastruktúráját, valamint kiterjessze regionális befolyását.
Ha nem írták volna alá a megállapodást, talán hamarabb bekövetkezett volna a rezsim jelenlegi válsága.
A publicista úgy gondolja nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy Irán a közelmúltban megpróbált elrabolni és megölni több amerikai állampolgárt amerikai földön; vagy hogy számos magas rangú amerikai tisztviselő szerint Irán a felelős a Szalman Rushdie elleni múlt havi merényletkísérletért.
„Nemzeti szégyen, hogy az amerikai politikusok egyáltalán szükségesnek látták, hogy leüljenek egy asztalhoz a teheráni mészárosokkal”
– jegyzi meg Hirsi Ali, aki szerint még mindig túl sokan gondolják, hogy udvariasan leülhetünk az irániakkal újra tárgyalni a nukleáris megállapodásról.
„Mégis, bár a Nyugat reakciójának óvatos optimizmusra kellene korlátozódnia, van még egy következtetés, amelyet levonhatunk, bármi is történjék: a jelenlegi tüntetések rendkívül egyedülállóak. Sehol máshol a muszlim világban – és szó szerint értem, sehol máshol – nem látni azt, amit most Iránban látunk:
Férfiak és nők, együtt, egymásért kiállva. A férfiak igazságot követelnek a rezsimtől egy olyan nő meggyilkolása miatt, aki meg merte mutatni a haját”
– írja a szerző.
„Ez a legdrámaibb bizonyítéka annak, amit már régóta gyanítottam: Irán más. Sok iráni barátnőm van, akik nagyon tehetségesek. Orvosok, tudósok, írók és művészek. Amikor megkérdezem tőlük, hogyan csinálják, azt mondják, hogy sikerük nagy részét annak köszönhetik, hogy férfi rokonaik támogatják őket. Így talán nem kell meglepődnünk azon, hogy a tüntetések mögött Mahsa Amini családja gyújtotta meg a tüzet – különösen az édesapja, akinek figyelemre méltó bátorsága, hogy az iráni hatóságokat eltussolással vádolta, jelképül szolgál arra a szolidaritásra, amelyet sok iráni férfi tanúsít a nők iránt.”
Ez a jelenség nem általános Irán-szerte, és sok iráni nő szörnyen szenved a családjától (és egyes nők még az „erkölcs” kegyetlen rendőrei is). Más muszlim országokban a nők ugyanúgy, ha nem jobban szenvednek férfi rokonaiktól, mint a hatóságoktól. A férfiak féltékenyen őrzik a nők becsületét, verik, bebörtönzik, sőt meg is ölik női családtagjaikat, mert szégyent hoznak a családra.
Részben ezért is olyan különleges Irán: nemcsak a férfiak állnak ki nyilvánosan a nők mellett, hanem a nőknek is tisztában kell lenniük azzal, hogy férjük és férfi rokonaik nem fenyegetik őket, különben nem mernének így a frontvonalba állni.
„Gondoljunk például azokra a gyönyörű, inspiráló videókra, amelyeken a nők a fejkendőjüket a máglyára dobják, majd vidáman táncolnak, hogy az egész világ láthassa.
Ha azt gondolnák, hogy az apjuk vagy a testvéreik otthon várnak rájuk, hogy megbüntessék őket, kétlem, hogy ezt látnánk”
– hívja fel rá a figyelmet Hirsi Ali.
A publicista szerint eközben Nyugaton, ahol a feminizmus sikeresebbnek bizonyult, mint bárhol máshol, a férfiakkal szembeni sérelmek uralnak mindent, a férfiak és nők közötti szolidaritás helyébe pedig a megosztó identitáspolitika lépett. Miközben pedig az amerikai feminista mozgalom összeomlik saját megosztottságának súlya alatt, addig Iránban a férfiak és nők együtt állnak ki, és egymás jogaiért szállnak síkra.
1979 márciusában, amikor Homeini ajatollah hatalomra került, az amerikai feminista Kate Millett Iránba utazott, hogy csatlakozzon egy tiltakozáshoz, amely a nők számára kötelezővé tett hidzsáb-viselés ellen irányult. A tüntetés végül sikertelennek bizonyult. Millettet letartóztatták és kiutasították az országból; az iráni nőkből másodrangú állampolgárokat csináltak.
„Mégis, mint most kiderül, forradalmi szellemük nem aludt ki. Az iráni feminizmus kiállta az idő próbáját; nem romlott meg. Bárcsak ugyanez elmondható lenne a Nyugatról is”
– zárta cikkét a publicista.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.