Az olyan támogatást, mint amilyet Izrael a tavalyi gázai háború idején kapott a Biden-kormányzattól, már nem lehet magától értetődőnek tekinteni – írja véleménycikkében a The Jerusalem Post főszerkesztője, Yaakov Katz.
Benjamin Netanjahu 2017-ben Bogotába látogatott. Ez része volt egy nagyobb latin-amerikai miniszterelnöki körútnak, amelynek során Brazíliában és Argentínában is megállt.
A kolumbiai elnöki palotában Netanjahut és feleségét, Sarát impozáns díszőrség fogadta. Kolumbiai katonák – díszegyenruhában, szalagokkal és fehér kesztyűkkel – vigyázban álltak, amikor az izraeli vezető a vendéglátó Juan Manuel Santos felé vonult, aki egy évvel korábban Nobel-békedíjat kapott.
„Izrael Kolumbia barátja és szövetségese volt, és az utóbbi időben nagyszerű szövetségese volt a béke építésében országunkban”
– mondta Santos a Netanjahuval való találkozója során.
Négy évvel korábban Santos Jeruzsálembe látogatott, és találkozott Netanjahuval és Simon Peres elnökkel. A látogatás során Santos – akit Peres „igaz és kedves barátjának” nevezett – szabadkereskedelmi megállapodást írt alá Izrael akkori gazdasági miniszterével, egy fiatal politikussal, Naftali Bennett-tel, akit éppen akkor választottak be a Knesszetbe.
Ez pár éve történt.
Ma már kétséges, hogy Izraelben bárki is igaz és kedves barátnak nevezné Santost. Vasárnap a spanyol El Pais újságban egy véleménycikket tett közzé, amelyben felszólította a világot, hogy az Oroszország ukrajnai inváziójára adott agresszív válaszlépéseit Izraelre is alkalmazza.
„A Nemzetközi Büntetőbíróságnak az Oroszország ukrajnai inváziójával kapcsolatos vizsgálatához nyújtott példátlan globális támogatás megkérdőjelezi azt a tehetetlenséget, amelyet a nemzetközi közösség tanúsít a máshol elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekményekkel szemben”
– írta.
„Ez Izraelben és Palesztinában ugyanolyan tűrhetetlen, mint Ukrajnában – vagy bárhol máshol”.
Santos nincs egyedül azzal, hogy Izraelre ugyanazokat a nemzetközi szankciókat és agresszív diplomáciai intézkedéseket kívánja kivetni, amelyeket Oroszországgal szemben alkalmaznak. Márciusban Julie Elliott brit munkáspárti parlamenti képviselő szólalt fel a palesztinokkal szembeni kettős mérce ellen.
„A Krím miatt szankcionáltuk Oroszországot, és most valószínűleg további szankciókat fogunk bevezetni, amivel teljes szívemből egyetértek; a palesztinok mégis azt kérdezik, miért nem teszünk semmit Izrael megszállásának megszüntetéséért”
– mondta.
Ez az elképzelés a média bizonyos részeiben is kezdett támogatást kapni. Az MSNBC-n például a műsorvezetők, Mehdi Hasan és Ayman Mohyeldin rendszeresen hangoztatják, hogy Izraelt is szankciókkal kell sújtani, ugyanúgy, mint Oroszországot.
Ez még csak a kezdet. Ha háború tör ki Izrael és a Hamász között a Gázai övezetben, az Izrael szankcionálására irányuló felhívások várhatóan drámaian felerősödnek, és nemcsak az MSNBC-n vagy a Westminsterben, hanem az amerikai Capitolium képviselőházának padsoraiban is elhangzanak majd.
És ez olyasvalami, amire Izraelnek fel kell készülnie.
Az olyan támogatást, mint amilyet Izrael a Biden-kormánytól kapott a tavalyi gázai háború idején, többé nem lehet természetesnek venni. Az országnak el kell kezdenie hozzászokni az olyan összehasonlításokhoz, mint amilyeneket Santos tett.
Ennek ízelítőjét szerdán kaptuk, miután az Al Jazeera újságíróját, Shireen Abu Akleh-t lelőtték az IDF katonái és palesztin fegyveresek közötti összecsapások során Dzsenínben. Az, hogy az őt megölő golyó kilövője – IDF-es vagy palesztin harcos volt – továbbra is nem ismert, de nem ez a fő kérdés.
A világ nagy része szerint az izraeli katonáknak eleve nem szabadna betenniük a lábukat Dzseninbe. Ezeknek az embereknek Izrael a „megszálló”, aki belép egy elnyomott nép városába. Az, hogy izraeli vagy palesztin golyó ölte-e meg Abu Akleh-t, kevésbé fontos. Az a kérdés, hogy Izrael miért volt ott.
A válasz – azok számára, akiket érdekel – nyilvánvaló.
Izraelben március óta 18 embert öltek meg terrortámadásokban, amelyek közül sokan Dzseninből és környékéről indultak.
A két terrorista, akik a múlt héten három izraeli férfit gyilkoltak meg Eladban, egy közeli faluból származott; szerdán pedig az IDF elit alakulatai azért hatoltak be Dzseninbe, hogy elfogjanak egy feltételezett Iszlám Dzsihád harcost, aki a hadsereg szerint terrortámadást tervezett.
Amikor a csapatok bevonultak a városba, a palesztin fegyveresek válogatás nélkül tüzelni kezdtek számos irányból. Az IDF több mint 1000 golyót számolt össze, amelyeket katonáira lőttek ki. A legtöbb esetben az izraeli mesterlövészek viszonozták a tüzet, de három esetben utcai harcokra került sor. Kettő esetében kizárták, hogy köze lett volna Abu Akleh halálához, mivel az IDF katonái tetőn álló fegyveresekre lőttek. A harmadik eset ugyanabban az utcában történt, ahol Abu Akleh fedezékbe vonult, és lehetséges, hogy egy izraeli golyó véletlenül találta el ott.
A folyamatos bizonytalanság ellenére Izrael két okos lépést tett. Az első az volt, hogy elutasította az azonnali felelősségvállalást.
A második helyes lépés az a hatalmas erőfeszítés volt, amelyet Izrael tett annak érdekében, hogy alternatív narratívát állítson fel azzal szemben, ami a világ szerint Dzsenínben történt. Ez részben Jair Lapid gyors – Rámalláhhoz benyújtott – kérésének köszönhető, hogy a palesztinok egyezzenek bele egy közös boncolásba (amit ők elutasítottak), valamint annak, hogy az IDF olyan videofelvételeket tett közzé, amelyeken a palesztinok válogatás nélkül lövöldöznek a sikátorokba, és azt kiabálják, hogy eltaláltak egy IDF-katonát. Mivel egyetlen katonát sem találtak el, az IDF felvetette annak a valószínűségét, hogy a fegyveresek Abu Akleh-re utaltak.
Mindez nem tisztázza Izraelt, de segített felvetni a kérdéseket, és megakadályozta az azonnali következtetést, hogy Abu Akleh-t Izrael ölte meg.
Ha ez egyáltalán győzelemnek nevezhető, akkor az csupán taktikai jellegű.
A részletek segíthetnek meggyőzni a Pentagon és a Fehér Ház tisztviselőit, valamint a külföldi katonatiszteket, de a világ közvéleményét nem fogják megingatni – és ez az a pont, ahol Izrael súlyos csapást fog szenvedni egy jövőbeli háborúban a gázai Hamász vagy a libanoni Hezbollah ellen.
Oroszország válogatás nélkül vette célba az ukrán civileket és polgári infrastruktúrát. Ha Izrael kerülne háborús helyzetbe a Hamásszal vagy a Hezbollahhal, az csak azután történne, hogy rakéták ezreit lőtték ki a zsidó államra, és Izrael csak olyan célpontokat támadna akkor is, amelyeket katonai célokra használnak.
De ez csupán a „részletek”, mint ahogy az is, hogy kinek a golyója ölte meg Abu Akleh-t. A legtöbb ember nem vesződik a részletek megismerésével, mivel a világ Santosai és Haszanjai már kialakították a véleményüket, akik nem hagynak ki egy alkalmat sem, hogy a szétbombázott Gáza vagy Bejrút képét Mariupol képe mellé tegyék, és megkérdezzék, miért nem szankcionálja a világ Jeruzsálemet, ahogyan Moszkvát is.
Ez lesz az egyik legnagyobb kihívás Izrael számára az elkövetkező években.
Míg az IDF bámulatos képességet bizonyított arra, hogy minimális veszteségek mellett pontosan találjon el célpontokat Gázában – amint azt a tavalyi hadművelet is mutatta, amikor a támadás előtt egy órát adott az embereknek, hogy elhagyják az épületeiket -, ez nem lesz lehetséges a Hezbollah elleni jövőbeli háborúban.
Amikor ez a háború kitör, Izrael példátlan rakétatűz alá kerül országszerte. Az IDF-nek természetesen vissza kell majd vágnia, és bár ez jogos, legitim és pusztán önvédelemből történik majd, vajon Izrael „jó barátja” Santos ki fog-e állni Jeruzsálem mellett? Nem fognak-e olyan vállalatok, mint az Apple, a Google, a Visa és a Netflix nyomás alá kerülni, hogy állítsák le a tevékenységüket Izraelben, ahogyan egyesek tették ezt Oroszországban?
Tudjuk a választ. Izraelnek fel kell készülnie.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.