Ami Naftali Bennett, izraeli miniszterelnököt illeti, nincs értelme olyan harcba bocsátkozni, amit nem lehet megnyerni. Tekintettel a Biden-kormányzat rendíthetetlen elkötelezettségére az Iránnal kötendő, a 2015-ös nukleáris megállapodást felelevenítő alku mellett, igaza van abban, hogy a katasztrófa megállításának esélye csekély, sőt, egyenlő a nullával. Bár azt gondolhatja, hogy ezzel sok bajtól kíméli meg magát, és talán még némi hitelt is szerez Joe Biden elnöknek, melyet egy jövőbeli válság során beválthat, a csata hivatalos kezdése előtti feladása nem túl bölcs stratégia — írja Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztője.
Ennél is fontosabb, hogy döntése nem csak Izraelre, hanem azokra az amerikaiakra nézve is olyan következményekkel jár, akik kampányt akarnak indítani ez ellen a politika ellen vagy vissza akarnák az fordítani, és amit neki és a zsidó állam barátainak alapos okuk lesz megbánni.
Bennett hétfői beszédében egy ismerős témát hangoztatott azok számára, akik figyelemmel kísérték próbálkozásait, hogy igazolja útját a Likud párt jobboldali pozíciójából egy olyan helyzetbe, amelyben most egy koalícióban ül baloldaliakkal és arab iszlamistákkal. Szerinte elődje – Benjamin Netanjahu, volt miniszterelnök – nem csak azt nem tudta megakadályozni, hogy Barack Obama, korábbi elnök elérje az Iránnal kapcsolatos elképzeléseit, hanem azt követően „Washingtonban minden más kérdésben befogták a füleket”.
Bennett és koalíciós partnere, Jáir Lapid, külügyminiszter is úgy véli, hogy az amerikai-izraeli kapcsolatok javításának legjobb módja az, ha minden vitát inkább a privát szférában tartanak, mintsem a nyilvánosság elé tárják. Elméletileg ennek van értelme.
Ám ahogy Bennettnek már meg kellett volna tanulnia kilenc hónapos hivatalban töltött ideje alatt, az Egyesült Államok nyilvános bírálatától való tartózkodás pontosan sehová sem vezetett.
A visszafogott megközelítésnek segítenie kellett volna az izraelieknek meggyőzni amerikai kollégáikat arról, hogy a 2015-ös közös átfogó cselekvési terv (JCPOA) felújítása helyett inkább kezdjenek újra összeállítani egy nemzetközi koalíciót, amely nyomást gyakorol Teheránra, hogy feladja nukleáris ambícióit.
De ahogy Bennett eltökélt abban, hogy visszafordítsa, amit Netanjahu tett, úgy Biden is inkább bármire hajlandó volna, mintsem, hogy elismerje: elődjének – a korábbi elnöknek, Donald Trumpnak – igaza volt abban, hogy megkezdte az Obama által okozott károk helyreállítását. Obama és Biden apologétáinak állításaival ellentétben a régi megállapodás nem akadályozta meg, hogy Irán atomfegyverhez jusson, éppen ellenkezőleg: garantálta hogy ez legyen a végeredmény. Mivel a 2015-ös paktumban szereplő lejárati záradékok az évtized végét jelölik meg, ez törvényes utat biztosít az iszlamista rezsimnek az atomfegyverhez. E hiba újbóli felelevenítésének nincs értelme, ha Washington célja az atomfegyver megépítésének tényleges megakadályozása.
Az amerikai külpolitika jelenleg Obama korábbi munkatársainak kezében van, akik elszántan ott folytatják, ahol abbahagyták, ami a világ vezető terrorizmust támogató államához való közeledést, valamint Izrael aláásását illeti.
Az Iránnal folytatott tárgyalások irányításában az olyan emberek ellen, mint Robert Malley, Bennettnek esélye sem volt arra, hogy megváltoztassa az eredményt. Ezért is téves a miniszterelnök azon állítása, hogy döntése most befolyást biztosít számára ahhoz, hogy meggyőzze az amerikaiakat, hogy ezúttal ne tegyenek még katasztrofálisabb engedményeket Iránnak.
Bennett azt akarja, hogy az amerikaiak vonják vissza a Malley által jelentett döntést engedve az iráni követeléseknek, mely szerint az Iszlám Forradalmi Gárdát (IRGC) vegyék le az Egyesült Államok által nyilvántartott külföldi terrorszervezetek listájáról. De, amint már láttuk, ha egyszer Iránnak engedményt tesznek, azt nem vonják vissza, mert azt fogják állítani, hogy ezzel megtorpedózzák az egész megállapodást.
Ez nem csupán a diplomácia öncélúsága, hanem egy olyan dinamika, amely elkerülhetetlenné teszi az iráni követeléseknek való behódolást.
És nincs okunk azt hinni, hogy ha Izrael engedelmes kliensállamként viselkedik, az amerikai kormányzat jó szemmel fogja nézni a jövőbeni izraeli erőfeszítéseket, hogy a saját kezébe vegye az ügyeket.
Amint létrejön az új megállapodás, Bennett nagyon jól tudja, hogy Biden nem fogja eltűrni az Irán elleni további, titkos eszközökkel végrehajtott támadásokat vagy a nukleáris célpontok elleni izraeli katonai csapást.
Az izraeli kormánynak joga van eldönteni, hogy mi a legjobb az országa számára. De a Bidennel való előzetes alkujuk aláássa az Irán felhatalmazására és gazdagítására irányuló törekvés amerikai kritikusait is.
A régi megállapodáshoz hasonlóan az új is szörnyű csapást mér az Egyesült Államok és a Nyugat biztonságára. Ezért ellenezte a kongresszus döntő kétpárti többsége 2015-ben az eredeti atomalkut.
Akkoriban az Obama-kormányzat úgy babrált ki a kongresszus republikánus vezetésével, hogy elfogadta azt a folyamatot, amelynek során a paktumot kongresszusi felügyelet alá helyezik. A republikánusok nem követelték – ahogy egyébként kellett volna – hogy Obama szerződésként nyújtsa be az alkut, amelynek megerősítéséhez az alkotmány szerint kétharmados többségre van szükség a szenátusban. A demokratákkal szembeni gyengeséget demonstrálva, amely egy évvel később ahhoz vezetett, hogy a Republikánus Párt választói Trumpot választották elnökjelöltjüknek, mind Mitch McConnell, a szenátus akkori többségi vezetője, mind Bob Corker szenátor, a külügyi bizottság akkori elnöke belement egy másik eljárásba.
A Republikánus Párt vezetőinek kesztyűt kellett volna dobniuk Obamának, és közölniük kellett volna vele, hogy nem támogatják a Külügyminisztériumot, és megtagadják a diplomáciai kinevezések megerősítését, amíg nem tartja tiszteletben az alkotmányt, és nem nyújtja be az alkut szerződéses megerősítésre.
Ehelyett beleegyeztek a 2015-ös nukleáris megállapodás felülvizsgálatáról szóló törvény elfogadásába, amely lehetővé tette, hogy az alku hatályba lépjen, amennyiben a kongresszus mindkét házának egyharmada plusz egy képviselője jóváhagyja azt. Ezzel lehetővé tették, hogy Obama és az akkori külügyminiszter, John Kerry kigúnyolja a szerződések jóváhagyásának alkotmányos folyamatát.
Így Netanjahura maradt, hogy a Kongresszus együttes ülésén elmondott beszédével megpróbálja mozgósítani az iráni megállapodás ellenzékét. Obama ezt a példátlan gesztust arra használta fel, hogy pártját az alku mellé állítsa. A beszéd ugyanakkor egyértelmű üzenetet küldött az amerikai népnek az Izraelt és az Egyesült Államokat egyaránt fenyegető veszély természetéről.
Netanjahu beszéde nélkül elképzelhetetlen lett volna, hogy a Trump-kormányzat prioritásként kezelje Obama iráni politikájának visszafordítását.
Azzal, hogy Bennett már a bejelentés előtt leállította az új alku elleni harcot, azt az üzenetet küldte a Biden megbékítése ellen felszólaló republikánusoknak és demokratáknak, hogy nekik is fel kell adniuk. Végtére is, bár itt Amerika és Izrael érdekeiről is szó van, az alku amerikai ellenzői most úgy tűnik, hogy izraelibbek akarnak lenni, mint maguk az izraeliek.
Bennett ugyan remélheti, hogy a kongresszusi többség, amelyet a republikánusok az őszi félidős választásokon meg akarnak nyerni, fellép Biden ostobaságának megfékezésére, de az, hogy most feladja, azt üzeni nekik, hogy nem elég fontos számukra a kérdés prioritásként való kezelése.
Ha Bennett képes lenne ugyanazt az előrelátást tanúsítani, amit egykori mentora, akiből keserű ellenség lett, akkor nem adná meg Bidennek az engedélyt egy olyan döntéshez, amely egzisztenciális fenyegetést jelent Izraelre nézve.
Miért teszi ezt Bennett? Bár úgy tűnik, hogy ez egyfajta vágyálom, de talán tényleg meggyőzte magát arról, hogy a fehér zászlót lengetve végül Biden szívességet fog tenni neki. Talán azt is hiszi, hogy csak úgy tud az amerikaiak és baloldali koalíciós szövetségesei jó oldalán maradni, ha biztosítja azt további 17 hónapig, amíg Lapid a tervek szerint le nem váltja őt a miniszterelnöki tisztségben.
Akárhogy is, az „elkerülhetetlennel” szembeni meghátrálása olyan következményekkel jár, amelyek fontosabbak Bennett saját jövőjénél. Ha az izraeliek azt akarják, hogy az amerikaiak segítsenek nekik elhárítani ezt a veszélyt, akár most, akár a jövőben, akkor a Biden előtt való meghunyászkodás nem opció.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.