Retorikájukban, valamint katonai beruházásaikban, kiképzésükben és döntéseikben Kína és Oroszország is egyértelműen jelezte agresszív stratégiai szándékait. A cél, hogy félrevezetett militarizmusuk ne borítsa fel a Kelet-Ázsiában és Európában régóta fennálló biztonsági megállapodásokat – írja Carl Bildt.
Keleten Kína Tajvannal szembeni magatartása egyre aggasztóbbá válik. Egy amerikai agytröszt széles körben ismertetett hadijáték-tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy az Egyesült Államoknak „kevés valós lehetősége” lenne, ha Kína támadást indítana a sziget ellen.
Mindkét esetben egyértelmű az agresszor stratégiai szándéka.
Hszi Csin-ping kínai elnök kormánya a kínai „újraegyesítést” szorgalmazza, és ezt tekinti a kínai polgárháború méltó lezárásának. A második világháború után a Kínai Kommunista Párt birtokba vette a kínai szárazföldet, de nem sikerült felszámolnia Csang Kaj-sek nacionalistáinak uralmát Tajvanon.
Kína hivatalos nyilatkozatai az „újraegyesítésről” néha úgy szóltak, hogy azt békés úton kell megvalósítani; máskor azonban a kínai vezetők elhagyták a „békés” jelzőt.
Hadseregének bővítése és felszerelése során Kína kifejezetten arra összpontosított, hogy kiépítse kapacitását Tajvan leigázására, ha az valaha is megpróbálná kikiáltani függetlenségét.
A legtöbb ország, beleértve az Egyesült Államokat is, régóta fenntartja az „egy Kína” politikát, és visszatartja Tajvan, mint független állam hivatalos elismerését. A szigettel való hivatalos diplomáciai kapcsolatok hiányában azonban számos ország más csatornákon, például a kereskedelem és a technológia révén fejlesztette kapcsolatait a szigetországgal.
Tajvan világelső a csúcstechnológiát képviselő mikrochipgyártásban, emellett a demokrácia egyik fényes sikertörténete is az övé. Ha a Tajvanon található kínai társadalom demokratikus lehet, talán ugyanez a politikai vízió egy napon Kína többi részére is kiterjedhet.
Eurázsia másik végén, Ukrajna helyzete gyökeresen különbözik Tajvanétól, nem utolsósorban azért, mert Oroszország hivatalosan is elismerte függetlenségét. A Vlagyimir Putyin orosz elnök által elrendelt Krím megszállását és annektálását törvénytelennek nyilvánította és elsöprő többséggel elítélte az ENSZ Közgyűlése (ahol mindössze 11 ország szavazott a határozat ellen).
Ennek ellenére tavaly nyáron Putyin egy hosszú és figyelemre méltó esszét tett közzé, amelyben azzal érvelt, hogy Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország a közös történelemi múltjuk miatt összetartozik.
Az ukrán és fehérorosz szuverenitás – állítja – csak Oroszországgal együtt, a Kreml végső tekintélye alatt érhető el. Putyin revizionizmusa olyannyira messzemenő, hogy még Ukrajna szovjet alkotmány szerinti formálisan független státuszát is kritizálta (nem mintha ez akkoriban valaha is jelentett volna bármit is).
Putyin stratégiai szándéka világos: Ukrajna függetlenségét tarthatatlannak tartja.
Ahogy Kína Tajvan esetében, úgy Oroszország is arra a konkrét célra készítette elő és szerelte fel hadseregét, hogy megszállja és meghódítsa Ukrajnát (mielőtt bármilyen külső erő megzavarhatná a megszállást).
Senki sem kételkedik abban, hogy Tajvan kínai elfoglalása gyökeresen megváltoztatná Kelet-Ázsia biztonságát, ahogyan Ukrajna orosz megszállása is Európáét.
Amit azonban még nem értékeltek teljes mértékben, az annak a lehetősége, hogy mindkettő egyszerre, többé-kevésbé összehangolt módon történhet. E két akció együttesen alapvetően megváltoztatná a globális erőegyensúlyt.
Egy ilyen forgatókönyv nem is olyan elképzelhetetlen, mint amilyennek hangzik. Bár Kína azt állítja, hogy nem avatkozik be más országok belügyeibe, az ukrán szuverenitás kérdésében lelkiismeretesen hallgat. Nincs okunk azt gondolni, hogy nem támogatna egy újabb orosz támadást az ország ellen, ha ez a saját céljait szolgálná.
Az biztos, hogy óriási hiba lenne, ha Kína lerohanná Tajvant, és ha Oroszország is teljesen megszállná Ukrajnát. Mindkét ország gazdasági fejlődését döntően visszavetnék a nagyszabású szankciók, amelyek elkerülhetetlenül bekövetkeznének ezután. Nagy lenne a kockázata egy szélesebb körű katonai konfliktusnak is, és az olyan országok, mint Japán és India szinte biztosan hatalmas katonai fejlesztésekbe kezdenének Kína ellenében (az európaiak pedig már most is határozottabban haladnak a védelmük megerősítése felé).
A harci dobok hangjait már tisztán hallani.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
