Joe Biden amerikai elnök és Ebrahim Raiszi iráni elnök megválasztásával ismét a nemzetközi sajtófigyelem középpontjába került a 2015-ben köttetett iráni atomalku újratárgyalásának, a megegyezéshez való visszatérésnek lehetősége. Az Obama-adminisztráció által kezdeményezett megállapodást rengeteg kritika érte, különösképp a republikánus tábor, az amerikai ortodox zsidó közösség és Izrael részéről. A kritikák Donald Trump 2018-as döntésében kulmináltak, mely szerint az Egyesült Államok kivonult „minden idők legegyoldalúbb és legrosszabb megállapodásából”. Miről is szólt a 2015-ös iráni atomalku, mik voltak a leggyakrabban felmerülő kritikák, illetve milyen jövő vár a megegyezésre az amerikai és iráni elnökválasztások fényében?
A 2015-ös megállapodás lényege az iráni nukleáris kapacitás korlátozása volt a különféle gazdasági szankciók feloldásáért cserébe. A megegyezést az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (Kína, Franciaország, Oroszország, az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok), Németország, az Európai Unió, valamint Irán írták alá. Hogy pontosan megértsük, mik is voltak a tárgyalófelek megfontolásai a megegyezés aláírásakor, tisztáznunk kell mit is takart a nukleáris kapacitások korlátozása, valamint meg kell ismerkednünk az Iránt érintő gazdasági problémákkal és szankciókkal.
Az iráni leszerelést célul kitűző tárgyalófelek fő megfontolásai szerint a megállapodás jelentősen korlátozta az iráni atomprogramot, a szigorítások miatt az atomfegyverek kifejlesztése a korábbi 2-3 hónapos időtáv helyett közelítőleg egy évet vett volna igénybe amennyiben Irán betartja a megállapodásban foglaltakat. Ezt az időtartamot gyakran kitörési időnek is nevezik. A kitörési idő csökkentése érdekében Irán vállalta az atomfegyverek előállításához szükséges dúsított uránkészleteinek csökkentését, a dúsítókapacitások részleges leépítését, a dúsítási szint korlátozását. Bár a korlátozások nem vetettek véget az iráni atomprogramnak, a fentebb írtak szerint a kapacitások leépítése miatt az atomfegyverek előállítása jelentősen hosszabb időt vett volna igénybe, amennyiben Irán úgy dönt, a szerződésből kilépve mégis atomfegyverek előállítására adja a fejét.
A korlátozásokért cserébe Irán a vele szemben támasztott gazdasági szankciók feloldását követelte.
A szankciók iráni vállalatokat, vagy épp magánszemélyeket céloztak. Az Iránt legsúlyosabban érintő szankciók közé tartozott az iráni olaj importjának tiltása, de az iráni rezsim külföldi számlán tárolt vagyonának egy jelentős részét is befagyasztották. A szankciók feloldásának köszönhetően mintegy 150 milliárd dollár értékű, korábban befagyasztott vagyoneszköz került vissza az iráni rezsim zsebébe. Az importkorlátozások feloldásának köszönhetően az iráni export is jelentős mértékben megugrott, ami hozzájárult az iráni riál lassabb gyengüléséhez, a kiemelkedően magas infláció mérséklődéséhez.
Megállapíthatjuk, hogy az alku iráni oldalról tulajdonképpen egy gazdasági kényszer hatására született meg.
A 2015-ös iráni atomalkut számos kritika érte már fogantatásának pillanatában, illetve az azt követő években is. A megállapodást jellemzően három okból szokták támadni: (1) az Egyesült Államok túl sokat adott, túl kevésért cserébe, (2) az iráni atomprogram nemzetközi monitorozása akadályokba ütközhet, (3) a megállapodás nem akadályozza meg Irán atomfegyverhez jutásának lehetőségét.
Az atomalkuval szemben meglehetősen kritikus amerikai elnök, Donald Trump visszatérően az Egyesült Államok történelmének legegyoldalúbb megállapodásaként aposztrofálta az iráni atomalkut. A megállapodás nem terjed ki Irán ballisztikus rakétaprogramjának korlátozására, illetve nem tartalmaz kikötéseket Irán terrorizmust finanszírozó tevékenységeivel kapcsolatban. A megállapodásnak köszönhetően Irán jelentős bevételekre tesz szert, melyet az Iránnal szövetséges proxy csapatok finanszírozására fordíthat, ezzel is mélyítve a közel-keleti konfliktusokat. Benjamin Netanjahu, volt izraeli miniszterelnök történelmi hibaként értékelte az alku megkötését, kiemelve, hogy a megállapodásnak köszönhetően egy olyan rezsim jut jelentős forrásokhoz, mely célul tűzte ki Izrael államának elpusztítását.
Több amerikai, republikánus is kiemelte, hogy az alku igen negatív következményekkel járhat Izraelre nézve.
Szintén problémát jelenthet, hogy az iráni atomprogram monitorozása akadályokba ütközhet, a szerződésben rögzített nukleáris létesítményeken túl az irániak titkos dúsítókapacitások működtetésével meg tudják kerülni a megállapodásban foglalt korlátozásokat. Bár az alku értelmében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség kérvényezheti bármilyen iráni létesítmény (akár katonai bázisok) monitorozását, a kérvényezéshez szükséges idő alatt az iráni rezsim akár el is tüntetheti az illegális urándúsítás nyomait.
Harmadrészt, a megállapodás nem akadályozza meg Irán atomfegyverhez jutását, csupán késlelteti azt.
Az alku kritikusai rendre kiemelik, hogy a megállapodásban foglalt napnyugta klauzula (sunset provision) értelmében a nukleáris kapacitások korlátozása 10, illetve 15 év után fokozatosan megszűnik, ami megteremti a lehetőséget egy gazdaságilag sokkal erősebb Irán számára az atomfegyverek kifejlesztésére. Fontos kiemelni, hogy az atomfegyverek előállítása jelenleg sokkal inkább az iráni rezsim szándékain múlik, az urándúsításhoz szükséges kapacitások rendelkezésre állnak, így az alku megkötését könnyen egy gazdasági szempontok mentén zajló taktikázásként értelmezhetjük.
A fentebbi kritikák nyomán a Trump-adminisztráció 2018 tavaszán úgy döntött, kilép az iráni atomalkuból és a maximum nyomás (maximum pressure) stratégiáját alkalmazza az iráni rezsimmel szemben. A Trump-adminisztráció a korábbi szankciók visszaállítása mellett számos új szankciót is életbe léptetett, 2018-ban több mint 700 iráni természetes és jogi személy került az amerikai adminisztráció célkeresztjébe. A szankciók hamar recesszióba taszították az iráni gazdaságot, az infláció pedig 40% fölé emelkedett.
Az Egyesült Államok kilépését követően Irán, figyelmen kívül hagyva a megállapodásban foglaltakat, megkezdte az urándúsító kapacitások visszaépítését, 2020 januárjában bejelentette, hogy a továbbiakban figyelmen kívül hagyja a megállapodásban rögzített korlátozásokat, illetve 2020 decemberében törvényben rögzítette az előállítandó dúsított urán mennyiségét. Irán pusztán a 2021-es évben több tíz kilogramm dúsított uránt állított elő, bőven meghaladva a törvényben rögzített minimumot.
Emellett a rezsim bejelentette szándékát a 60%-kos dúsítási szint elérésére, ami egyértelmű szándéknyilatkozatként értelmezhető a nukleáris fegyverek előállítása mellett, bár ezt a rendszer továbbra is kitartóan tagadja.
Joe Biden amerikai elnök tavalyi megválasztása egyértelműen komoly eltolódást jelent és fog jelenteni az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos külpolitikájában. A demokrata elnök számos alkalommal hangot adott véleményének, mely szerint hiba volt az Egyesült Államok 2018-as kivonulása a megállapodásból. Biden az urándúsítási kapacitások azonnali leépítését kérte a szankciók feloldásáért cserébe, azonban Irán a leépítés feltételeként határozta meg a szankciók feloldását.
A megállapodás újraélesztését célzó bécsi, informális tárgyalásokat szintén megakaszthatja a keményvonalas, ultrakonzervatív iráni elnök, Ebrahim Raiszi megválasztása. Az iráni konzervatív körök már korábban is hangot adtak a 2015-ös megállapodással kapcsolatos elégedetlenségüknek, ahogy Hamenei ajatollah is keményebb kommunikációt folytat az Egyesült Államok kilépése, Kaszem Szolejmani kiiktatása, valamint a natanzi urándúsító létesítményt ért támadás óta.
Raiszi korábban egyértelművé tette, hogy az iráni ballisztikus rakétaprogram, valamint a regionális milíciákkal ápolt kapcsolat nem képezheti semmilyen tárgyalás tárgyát.
A Bécsben zajlódó tárgyalások hetedik körére augusztusban kerül sor, immáron a hivatalba lépő Raiszi elnökség felügyelete alatt. Mind amerikai, mind iráni oldalról pozitívan ítéltélték meg az elmúlt hónapok eredményeit, azonban a hetedik kör megkezdésének elhúzódása és az új elnök hivatalba lépése továbbra is kérdésessé teszi a tárgyalások kimenetelét. Az izraeli kormány továbbra is ellenzi az iráni atomalkut és az Egyesült Államok abba való visszalépését. Ahogy Naftali Bennett, izraeli miniszterelnök „hóhérok rezsimjének” nevezte az iráni rezsimet és úgy fogalmazott „a nagyhatalmaknak fel kellene ébredniük és rá kellene jönniük, kivel is akarnak üzletelni”.
A 2015-ös iráni atomalku keretében a nukleáris kapacitások csökkentéséért Irán jelentős gazdasági előnyökhöz jutott. A befagyasztott külföldi eszközök feloldásán túl Irán jelentős forrásokhoz jutott, mellyel szabadon támogathatja az Iránhoz hű proxy milíciákat. Ezzel egyidőben a megállapodás nem akadályozta meg az iráni rezsim atomfegyverhez jutását, sokkal inkább elnapolta azt, masszív gazdasági előnyök nyújtásáért cserébe. Donald Trump kivonulását komoly gazdasági visszaesés követte, az iráni rezsim pedig korábban sosem látott volumenben kezdte meg az atomfegyverek előállításához szükséges urán dúsítását.
Bár a bécsi tárgyalások a korábbi megállapodás szellemében eredményezhetik az urándúsító kapacitások ideiglenes korlátozását, aligha mutatkozik remény az iráni ballisztikus rakétaprogram, vagy a proxy milíciákkal ápolt viszony alakítására. A problémát nem elsődlegesen az atomfegyver, hanem az iráni rezsim mélységes USA, illetve Izrael ellenes álláspontja jelenti. Ebrahim Raiszi, ultrakonzervatív elnök megválasztása csupán ráerősít az Iránnal kapcsolatos eddigi félelmekre. A fő kérdés, hogy megéri-e masszív gazdasági előnyök nyújtása az atomprogram időleges és esetleges korlátozása érdekében.
