Amikor kimegyek a nagymamámhoz, özv. Priester Edénéhez a Kozma utcai izraelita temető 23 számú parcellájába, ahol hozzá hasonlóan több olyan „holokauszt-túlélő” nyugszik, aki a pesti gettóban átélt szenvedéseibe halt bele, van egy tájékozódási pontom.
Ott állok meg a kocsival, ahol a szomszéd parcella szélén egy fekete márvány síremlék emelkedik. Rajta arany betűkkel a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik Kosztelicz Jánosné, az önfeláldozó anya. Három és fél éves kislánya keresésére indult, akit az újpesti nyilasok raboltak el, és gyilkos német golyó áldozata lett.” Többször eltűnődtem a szövegen. Szinte biztos, hogy a szerencsétlen fiatalasszonyt nem a németek, hanem ugyanazok a nyilas pártszolgálatosok lőtték agyon, akik a gyermekével is végeztek, Hozzátartozói mégis a németeket tették felelőssé a haláláért.
Ez jutott az eszembe, amikor elolvastam 444 hírportálon látható, A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmről fellángoló vitát, melyhez Karsai László és Máthé Áron történészek is hozzászóltak, vitatva, illetve kiegészítve a filmben megszólaló Ungváry Krisztián kijelentéseit. Ő azt állította, hogy
„1948 után a nyilasok szisztematikus üldözése abbamaradt, tulajdonképpen egy politikai csoportot tudok mondani a Rákosi-rendszerben, akit nem üldöztek, azok furcsa módon a nyilasok.” Majd megjegyezte, hogy „nem a németek, nem egy külső hatalom gyilkolta le Budapest lakosságát, hanem alapvetően nyilas pártszolgálatosok”.
A magam részéről egyetértek Ungváry Krisztiánnal. Különbséget kell tenni a nyilaskeresztes párt tagjai, és a fegyvert viselő pártszolgálatosok között. Természetesen az utóbbiak túlnyomó többsége az előbbiek közül került ki, saját elhatározásukból. Ilyen „önkéntes ítéletvégrehajtók” voltak a XII. kerületben Bokor és a Megadja fivérek, illetve Pokorni József is. De a „mezei nyilasok” jóval többen voltak a pártszolgálatosoknál. Egyes kelet-magyarországi városokban, mint Makón, 1939 után tömegesen léptek be Szálasi Ferenc pártjába a radikalizmusra hajló szegényparasztok. Őket a kommunisták valóban nem üldözték, hanem igyekeztek megnyerni őket. Ugyanez volt a helyzet Miskolcon, Diósgyőrben és másutt is. Csepelen, Kispesten és Újpesten is sokan „igazoltak át” az MKP-ba. 1948 után (vagyis a Rákosi-féle MDP megalakulásával) a nyilas párttagság már „bocsánatos bűnnek” számított. Több, gyilkosságsorozatot elkövető zuglói pártszolgálatos, aki addig megúszta a felelősségre vonást, MDP, majd MSZMP-tagként és „középkáderként” érte meg a hatvanas éveket.
A németek közvetlen részvétele a magyarországi holokausztban joggal vitatott kérdés.
Budapesten a nyilas pártszolgálatosok, illetve a Nemzeti Számkérő Szék tagjai hajtották végre pl. az ellenállási központok felszámolását, igaz, az őket kirendelő Vajna Gábor nyilas belügyminisztert erre a német erők parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch rendőrtábornok, a IV. SS hadtest parancsnoka utasította. Hasonlóképpen az 1944 novemberi józsefvárosi deportálásokat és a németek kezdeményezték (állítólag Eichmann stábja szerezte meg hozzá a vagonokat), de magyar csendőrök és nyilasok hajtották végre. Általában véve egyet lehet érteni Ungváry Krisztiánnal, ugyanis ekkor már a németek közvetlenül nem vettek részt a „zsidókérdés” megoldásában. A magyar áldozatok túlnyomó többségét saját honfitársaik gyilkolták meg, amiben legalább akkora szerepet játszott az antiszemita politika, mint az általa felszabadított agresszió, szadizmus és kapzsiság.
Van azonban egy kiemelten fontos, tragikus epizód, melybe a németek is „belefolytak”. Ez az 1944 október 15-i nyilas államcsínyt követő zsidó fegyveres ellenállás felszámolása a Népszínház utcában és a Teleki-tér környékén, melyről Karsai László Szálasi-életrajzában egyetlen szót sem szól.
Számvéber Norbert, a Hadtörténeti Levéltár igazgatója idézi Petrovics György, 1. gépkocsizó lövészezredbeli tartalékos százados 1947 januári levelét, melyben visszaemlékezett a külső-józsefvárosi harcokra:
„Másnap (1944 október 16-án) a Népszínház utcába mentünk ki, de ott nem történt semmi részünkről, mert addigra a Nemzeti Színház mellett állomásozó német Tigrisek elvégezték a szokott romboló munkájukat. Amikor mi bementünk, harckocsi ágyúkkal kilőtt felső emeleti lakásokat és tetőket láttunk és az utca vége felé, a jobboldali járdán kb. 25-30 zsidó férfinak a hulláját, amit a németek előtte géppuskáztak le. A mi alakulataink megérkezte után már csak pár lövés történt, de nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön, és kárt sem tett senkiben, így harc nem fejlődött ki. Majd rövidesen kijött a csendőrség, rendőrség is, és így a katonaságot kivonták. A csendőrség megérkezte után újra felélénkült a lövöldözés, de a továbbiakat nem tudom, mert eljöttünk. Eljövetelünk előtt Vaska ezredes magához hívatta a német Tigrisek parancsnokát, egy német hadnagyot és kifogásolta az épületek megrongálását.”
Zsidó munkaszolgálatosok legyilkolásában a fővároson kívül is részt vettek németek, nagyobbrészt olyan, frissen felállított SS-alakulatok tagjai, akik önként jelentkező magyarok, illetve „népi németek” voltak. Valószínűleg volt a helyzet 1944 október 6-án és hetedikén Cservenkán, majd 11-én Kiskunhalason is. Utóbbi helyen 196, Újvidékről vasúton érkezett fiatal munkaszolgálatost gyilkoltak meg SS-ek. A vasútállomáson végrehajtott mészárlásban részt vettek helybeli polgári személyek, csendőrök és vasutasok is, akiket később népbíróság elé állítottak. Ez a tény arra utal, hogy az SS alakulat nem volt fegyelmezett, a tagjai között halasiak is lehettek és a tömeggyilkosság nem előre megtervezett, hanem „rögtönzött” volt. Hasonlóképpen tisztázatlanok az 1944 novemberi, Miskolc környékén, a Gadó-tanyán, illetve Létrástetőn elkövetett mészárlások részletei, melyeknek végrehajtói SS-önkéntesek és fegyveres nyilasok, áldozatai pedig munkaszolgálatosok voltak. Az osztrák-magyar határon végrehajtott tömeggyilkosságokban sem vettek részt német reguláris alakulatok.
Karsai László előszeretettel hasonlítja össze a vidéki zsidók 1944 áprilisa és júliusa között végrehajtott deportálását a nyilas terrorral, s ebből von le következtetéseket Szálasi rendszeréről. Ács Dániel dokumentumfilmjére reflektálva is ezt írta:
„Összesen mintegy 8–10 000 zsidót öltek meg a mindenféle rendű és rangú nyilasok és a hozzájuk csatlakozott katonaszökevények, lumpen elemek, vérszomjat kapott kispolgárok Budapesten 1944–1945 telén. Annyit, ahány embert naponta megöltek Auschwitz-Birkenauban 1944 tavaszán és nyarán a magyar csendőrök által ebbe a haláltáborba deportált mintegy 400 000 vidéki magyar zsidó közül.”
De ezekből a tényekből kiindulva mégsem lehet úgy összehasonlítani a felelősségre vonást elkerülő Horthy Miklóst és a felakasztott Szálasi Ferencet, hogy az utóbbi megítélése kedvezőbb legyen. A rögeszméivel elfoglalt Szálasi felbomlóban lévő államapparátussal, a Wehrmachtnak alárendelt magyar katonai egységekkel, egy napról napra zsugorodó területű Magyarországon „vezette a nemzetet”. Eközben a zsidók legyilkolásához a németek már nem nyújtottak érdemi segítséget. Így,
ha tekintetbe vesszük, hogy Szálasi akadályozta meg Horthy „kiugrását” a világháborúból, a felelőssége legalábbis egyenrangú a kormányzóéval.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.