„Gyilkos német golyó”

Amikor kimegyek a nagymamámhoz, özv. Priester Edénéhez a Kozma utcai izraelita temető 23 számú parcellájába, ahol hozzá hasonlóan több olyan „holokauszt-túlélő” nyugszik, aki a pesti gettóban átélt szenvedéseibe halt bele, van egy tájékozódási pontom.

Ott állok meg a kocsival, ahol a szomszéd parcella szélén egy fekete márvány síremlék emelkedik. Rajta arany betűkkel a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik Kosztelicz Jánosné, az önfeláldozó anya. Három és fél éves kislánya keresésére indult, akit az újpesti nyilasok raboltak el, és gyilkos német golyó áldozata lett.” Többször eltűnődtem a szövegen. Szinte biztos, hogy a szerencsétlen fiatalasszonyt nem a németek, hanem ugyanazok a nyilas pártszolgálatosok lőtték agyon, akik a gyermekével is végeztek, Hozzátartozói mégis a németeket tették felelőssé a haláláért.

Ez jutott az eszembe, amikor elolvastam 444 hírportálon látható, A gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmről fellángoló vitát, melyhez Karsai László és Máthé Áron történészek is hozzászóltak, vitatva, illetve kiegészítve a filmben megszólaló Ungváry Krisztián kijelentéseit. Ő azt állította, hogy

„1948 után a nyilasok szisztematikus üldözése abbamaradt, tulajdonképpen egy politikai csoportot tudok mondani a Rákosi-rendszerben, akit nem üldöztek, azok furcsa módon a nyilasok.” Majd megjegyezte, hogy „nem a németek, nem egy külső hatalom gyilkolta le Budapest lakosságát, hanem alapvetően nyilas pártszolgálatosok”.

A magam részéről egyetértek Ungváry Krisztiánnal. Különbséget kell tenni a nyilaskeresztes párt tagjai, és a fegyvert viselő pártszolgálatosok között. Természetesen az utóbbiak túlnyomó többsége az előbbiek közül került ki, saját elhatározásukból. Ilyen „önkéntes ítéletvégrehajtók” voltak a XII. kerületben Bokor és a Megadja fivérek, illetve Pokorni József is. De a „mezei nyilasok” jóval többen voltak a pártszolgálatosoknál. Egyes kelet-magyarországi városokban, mint Makón, 1939 után tömegesen léptek be Szálasi Ferenc pártjába a radikalizmusra hajló szegényparasztok. Őket a kommunisták valóban nem üldözték, hanem igyekeztek megnyerni őket. Ugyanez volt a helyzet Miskolcon, Diósgyőrben és másutt is. Csepelen, Kispesten és Újpesten is sokan „igazoltak át” az MKP-ba. 1948 után (vagyis a Rákosi-féle MDP megalakulásával) a nyilas párttagság már „bocsánatos bűnnek” számított. Több, gyilkosságsorozatot elkövető zuglói pártszolgálatos, aki addig megúszta a felelősségre vonást, MDP, majd MSZMP-tagként és „középkáderként” érte meg a hatvanas éveket.

A németek közvetlen részvétele a magyarországi holokausztban joggal vitatott kérdés.

Budapesten a nyilas pártszolgálatosok, illetve a Nemzeti Számkérő Szék tagjai hajtották végre pl. az ellenállási központok felszámolását, igaz, az őket kirendelő Vajna Gábor nyilas belügyminisztert erre a német erők parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch rendőrtábornok, a IV. SS hadtest parancsnoka utasította. Hasonlóképpen az 1944 novemberi józsefvárosi deportálásokat és a németek kezdeményezték (állítólag Eichmann stábja szerezte meg hozzá a vagonokat), de magyar csendőrök és nyilasok hajtották végre. Általában véve egyet lehet érteni Ungváry Krisztiánnal, ugyanis ekkor már a németek közvetlenül nem vettek részt a „zsidókérdés” megoldásában. A magyar áldozatok túlnyomó többségét saját honfitársaik gyilkolták meg, amiben legalább akkora szerepet játszott az antiszemita politika, mint az általa felszabadított agresszió, szadizmus és kapzsiság.

Kemény történészi kritikák érik a 444 turulszobor-filmjét

Több történész, így Karsai László és Máthé Áron is pontatlanságokra hívta fel a figyelmet a film kapcsán. Csókási Annamaja írása.

Van azonban egy kiemelten fontos, tragikus epizód, melybe a németek is „belefolytak”. Ez az 1944 október 15-i nyilas államcsínyt követő zsidó fegyveres ellenállás felszámolása a Népszínház utcában és a Teleki-tér környékén, melyről Karsai László Szálasi-életrajzában egyetlen szót sem szól.

Számvéber Norbert, a Hadtörténeti Levéltár igazgatója idézi Petrovics György, 1. gépkocsizó lövészezredbeli tartalékos százados 1947 januári levelét, melyben visszaemlékezett a külső-józsefvárosi harcokra:

„Másnap (1944 október 16-án) a Népszínház utcába mentünk ki, de ott nem történt semmi részünkről, mert addigra a Nemzeti Színház mellett állomásozó német Tigrisek elvégezték a szokott romboló munkájukat. Amikor mi bementünk, harckocsi ágyúkkal kilőtt felső emeleti lakásokat és tetőket láttunk és az utca vége felé, a jobboldali járdán kb. 25-30 zsidó férfinak a hulláját, amit a németek előtte géppuskáztak le. A mi alakulataink megérkezte után már csak pár lövés történt, de nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön, és kárt sem tett senkiben, így harc nem fejlődött ki. Majd rövidesen kijött a csendőrség, rendőrség is, és így a katonaságot kivonták. A csendőrség megérkezte után újra felélénkült a lövöldözés, de a továbbiakat nem tudom, mert eljöttünk. Eljövetelünk előtt Vaska ezredes magához hívatta a német Tigrisek parancsnokát, egy német hadnagyot és kifogásolta az épületek megrongálását.”

Zsidó munkaszolgálatosok legyilkolásában a fővároson kívül is részt vettek németek, nagyobbrészt olyan, frissen felállított SS-alakulatok tagjai, akik önként jelentkező magyarok, illetve „népi németek” voltak. Valószínűleg volt a helyzet 1944 október 6-án és hetedikén Cservenkán, majd 11-én Kiskunhalason is. Utóbbi helyen 196, Újvidékről vasúton érkezett fiatal munkaszolgálatost gyilkoltak meg SS-ek. A vasútállomáson végrehajtott mészárlásban részt vettek helybeli polgári személyek, csendőrök és vasutasok is, akiket később népbíróság elé állítottak. Ez a tény arra utal, hogy az SS alakulat nem volt fegyelmezett, a tagjai között halasiak is lehettek és a tömeggyilkosság nem előre megtervezett, hanem „rögtönzött” volt. Hasonlóképpen tisztázatlanok az 1944 novemberi, Miskolc környékén, a Gadó-tanyán, illetve Létrástetőn elkövetett mészárlások részletei, melyeknek végrehajtói SS-önkéntesek és fegyveres nyilasok, áldozatai pedig munkaszolgálatosok voltak. Az osztrák-magyar határon végrehajtott tömeggyilkosságokban sem vettek részt német reguláris alakulatok.

Karsai László előszeretettel hasonlítja össze a vidéki zsidók 1944 áprilisa és júliusa között végrehajtott deportálását a nyilas terrorral, s ebből von le következtetéseket Szálasi rendszeréről. Ács Dániel dokumentumfilmjére reflektálva is ezt írta:

„Összesen mintegy 8–10 000 zsidót öltek meg a mindenféle rendű és rangú nyilasok és a hozzájuk csatlakozott katonaszökevények, lumpen elemek, vérszomjat kapott kispolgárok Budapesten 1944–1945 telén. Annyit, ahány embert naponta megöltek Auschwitz-Birkenauban 1944 tavaszán és nyarán a magyar csendőrök által ebbe a haláltáborba deportált mintegy 400 000 vidéki magyar zsidó közül.”

De ezekből a tényekből kiindulva mégsem lehet úgy összehasonlítani a felelősségre vonást elkerülő Horthy Miklóst és a felakasztott Szálasi Ferencet, hogy az utóbbi megítélése kedvezőbb legyen. A rögeszméivel elfoglalt Szálasi felbomlóban lévő államapparátussal, a Wehrmachtnak alárendelt magyar katonai egységekkel, egy napról napra zsugorodó területű Magyarországon „vezette a nemzetet”. Eközben a zsidók legyilkolásához a németek már nem nyújtottak érdemi segítséget. Így,

ha tekintetbe vesszük, hogy Szálasi akadályozta meg Horthy „kiugrását” a világháborúból, a felelőssége legalábbis egyenrangú a kormányzóéval.

Mit üzen nekünk a turul?

A budai turul szobor felállítása mélységes tudatlanságról és riasztó politikai elfogultságról tesz tanúbizonyságot. Ács Dániel dokumentumfilmjéről Pelle János írt recenziót.