Mit üzen nekünk a turul?

A XII. kerületi önkormányzat tavalyi testületi ülésén, a polgármester, Pokorni Zoltán tartózkodásával úgy döntöttek, hogy a Böszörményi út és Istenhegyi találkozásánál álló, erősen vitatott emlékművet, mely egy kardra szálló bronz turulmadarat ábrázol, átalakítják és átnevezik. Talapzatáról eltávolítják a Budapest ostroma alatt meghalt áldozatok neveit, akik között nem kevesebb, mint huszonegy nyilas párttag és négy pártszolgálatos tömeggyilkos szerepel. Ugyanakkor magát a szobrot a helyén hagyják: ezentúl az első világháborús halottak emlékműve lesz, míg a második világháborús áldozatokat más helyen örökítik meg. Pelle János írása.

Bravo, bravissimo!  Ennyit tud tenni a politika, amikor azzal a képtelen helyzettel szembesül, melyet maga idézett elő.

Ács Dániel A gyilkosok emlékműve című, most bemutatott, kiváló dokumentumfilmjének érdeme, hogy az 1944-45-ös budai nyilas terror eseményeivel együtt felidézi a Jobbik Magyarországért párt gyomorforgató, sötét és ostoba kampányát, melyet 2005-től az emlékmű védelmében folytatott,

Meghallgathatjuk a turul előtt elhangzott gyűlölködő szónoklatokat, melyet nemegyszer szakított félbe az összesereglett tömeg „Mocskos zsidók!” skandálása.

Mivel a szobor körüli huzavona, továbbá a városmajori kórházakban elkövetett zsidógyilkosságok története ma már viszonylag ismert, érdemes olyan, ezekkel összefüggő ügyekkel foglalkozni, melyekre a film nem ad választ. Ezek érthetően foglalkoztatnak. Azért, mert 2016-ban, az Auschwitz magyar szemmel című könyvemben hosszabb tanulmányt publikáltam A nyilas terror Budán címmel, ami ezt megelőzően már vagy három éve megjelent a Valóság című folyóiratban, és a témáról az események közvetlen közelében, a Városmajori gimnáziumban 2014-ben előadást is tartottam. Buzgólkodásom a legkisebb visszhangot sem keltette, a média hallgatott, mint a sír. Most úgy látom, hogy ebben a legalább annyira szánalmas, mint elkeserítő történetben két olyan kérdés rejtőzik, amelyet nem lehet megkerülni.

Miről árulkodik az a tény, hogy a Hegyvidék önkormányzata, még Mitnyán György polgármestersége alatt, 2005-ben döntést hozott arról, hogy hatalmas turulszoborral emlékezik a második világháború és a nyilas terror kerületi áldozatairól? Mélységes tudatlanságról és riasztó politikai elfogultságról.

Azoknak, akik másfél évtizeddel a rendszerváltás után az emlékmű felállításáról döntöttek, sejtelmük sem volt, mi zajlott 1944-45-ben a kerületben.

Jellemző tény, hogy a filmben szereplő történész-levéltáros, Csonka Laura, aki később Kun András páterről és gyilkos osztaga ámokfutásáról figyelemre méltó tanulmányt publikált, a Maros utcai rendelőintézet előcsarnokában olvasható, 1946-ban avatott, kopott márványtábláról értesült az ott történt borzalmakról. Mindez azt jelzi, hogy a XII. kerületben, a fővárosban, nem is beszélve az egész országról, még mindig csak embrionális fázisban van a holokauszt-oktatás.

Valljuk be: még a középiskolákban sem tudnak semmit a tanulók arról, ami akár a közvetlen közelükben történt, közel nyolcvan évvel azelőtt.

Pedig a témáról – tehát a holokauszt hazai oktatásáról – már számos tudományos konferenciát szerveztek, felszólaltak, tanulmányt írtak, kutattak, „rágták a gittet”, tömérdek pénzért. Szócséplés, nulla eredménnyel. Hiszen a Soáról a tanárok ma is keveset tudnak, ezért is kerülik a nehezen megválaszolható kérdéseket.

A tudatlanság pedig elképesztő politikai reakciókat szült. Pokorni Zoltán, a Hegyvidék polgármestere végzettsége szerint történelem szakos tanár.  2002-ben ő kezdeményezte az azóta is megtartott iskolai holokauszt-emléknap bevezetését. Mégsem volt sejtelme arról, hogy a nagyapja, Pokorni József a budai nyilasok egyik vezetője és tömeggyilkos volt. Csak azt tudta, hogy felmenője 1945 januárjában, Budapest ostroma során elesett.

Mit lehetett várni a többi önkormányzati képviselőtől, és a kerület többi, nem-zsidó lakójától?

Mivel a fővárosi önkormányzat engedélye nélkül emelt emlékmű létesítése, majd lebontása „politikai kérdésként” merült fel előttük, az akkor már többségben lévő jobboldali képviselőkön, Pokorni Zoltánhoz hasonlóan erőt vett a „politikai vakság”. Ezt a filmben ő önkritikusan el is ismerte, és megrendülten beszélt a nagyapjáról, aki nyolc gyermekét elhagyva, 1944 decemberében, új kabátban felcsapott tömeggyilkosnak, és eltűnt a családja szeme elől. De a polgármester nem tért ki arra, mit kellene tenni azért, hogy hasonló emlékmű-állító blamázs ne ismétlődhessen meg, és egyáltalán, a mai nemzedékek végre szembenézzenek a nyomasztó közelmúlttal.

Belátom ugyanakkor, hogy a tömérdek szörnyűségről, köztük a Maros utcai zsidókórház, a Bíró Dániel szanatórium és az Alma utcai zsidó szeretetotthon betegeinek lemészárlásáról a mai nemzedékek, az előzőekhez hasonlóan nem szívesen vesznek tudomást.

Az emlékezet, már csak az emlékezők lelki egyensúlyának megőrzése érdekében is, „szelektív”. Hiányzik hozzá az értelmezési keret, és a tényektől, bármilyen sokkolóak is, „nem leszünk okosabbak”.

Honnan eredt az a gyilkolási düh, mely a budai nyilasokat a legutolsó pillanatig eltöltötte, annak ellenére, hogy a szovjet hadsereg katonái már néhány száz méternyire harcoltak tőlük, és csak a vak nem látta, hogy a második világháborút Hitler és „szövetségese”, Szálasi elvesztette?  Mi motiválta a Népbíróság által 1945 szeptemberében gyorsan halálra ítélt, majd kivégzett Kun pátert, aki, ahogy őt a filmben megszólaló Hirsch György találóan jellemzi, a gyilkoló nyilasok ideológusa és példaképe volt? Erre a kérdésre nem ad választ Zoltán Gábor Orgia című, 2016-ban megjelent fárasztóan monoton és sokkoló regénye sem, mely végre ráirányította a kulturális közvélemény figyelmét az 1944-45-ös budai nyilas horrorra.

Így most magamat, a már említett tanulmányomat idézem. „1944. október 15-e után a páter vezetésével megalakult a legfanatikusabb nyilasok szektája, akik az ostromlott Budapesten aberrált és fanatizált lélektani állapotban, az utolsó pillanatig folytatták gyilkosságaikat. A nyilasok politikája ebben az időszakban transzcendens, eszkatológikus jelleget öltött. Szálasi naplófeljegyzéseiből is kitűnik, hogy a háború végén elkerülhetetlennek tartotta a világ anyagi, szellemi és erkölcsi újjászületését, melyben ő maga meghatározó szerepet játszik majd, Ugyanakkor a ’nemzetvezető’ és stábja még az ostromgyűrű bezárulása előtt Nyugat-Magyarországra települt át, bízva abban, hogy a németek felmentik a fővárost, azaz taktikai szinten még képesek voltak érzékelni a valóságot, nem engedték át teljesen magukat a rögeszméiknek. A Budapesten maradt nyilasoknak azonban, ha meg akarták őrizni hitüket a Vezérben és a hungarizmus eszméiben, nem maradt más lehetőségük, mint a radikális messianizmus, a felkészülés az apokalipszisre, ami együtt járt minden, addig érvényes erkölcsi norma tagadásával.”

A politika, legalábbis 1944-45-ben, határos volt a kollektív tébollyal, és a történteket tömeglélektani szempontból érdemes vizsgálni. Azt, hogy ez a megközelítés nem jogosulatlan, illusztrálja Vona Gábor deliráló szónoklata a sikeresen megvédett turul-emlékmű előtt. Vagy a Jobbikból időközben kilépett Novák Előd kísérteties mosollyal előadott, fanatikus megnyilatkozásai, melyeket a videofelvételek megőriztek, és Ács Dániel dokumentumfilmjében viszontláthatunk.

Dokumentumfilm: A gyilkosok emlékműve

A 444.hu filmjének apropóját a XII. kerületben álló Turul-szobor adja, melynek talapzatán még ma is több olyan ember neve olvasható a kerület mártírjai között, akik valójában háborús bűncselekmények elkövetői voltak.