Nem olyan régen számoltunk be arról, hogy Kölnben egy hatalmas Dávid-csillaggal felmatricázott villamos kezdett cirkulálni, hogy bevezesse a németországi zsidók 1700 éves múltjának ünnepét. A hír kapcsán felmerülhetett, hogy milyen régre tekintenek vissza a magyarországi zsidók? Nos, egy római kori sírkő tanúsága szerint 1800 évre – most ennek a kőnek a történetét ismerhetjük meg.
A fővárosi székhelyű zsidó múzeum, – mely 1916-ban nyílt meg a Hold utca 23. alatt, majd 1932-ben költözött a mostani helyére a Dohány utcai nagyzsinagóga toldaléképületébe – már megalakulásának felmerülésekor a célkitűzései között határozta meg az olyan tárgyak gyűjtését, melyek a zsidókat a magyar földhöz kötik.
A 20. század elején tudható volt, hogy Magyarországon a római korból három zsidó sírkő is előkerült. A kövek felbukkanása lehetőséget adott, hogy azokat bizonyítékként mutassák be a zsidókat gyökértelenséggel vádolók előtt.
Az ókori köveken felbátorodva egyesek egyenesen őslakókként tekintettek a zsidókra, ahogy akkoriban fogalmaztak: „a magyar zsidóság őslakó e honban, hiszen már a magyar lakosság bejövetelét hat évszaddal megelőzően lakott itt.”
A három sírkő közül a dunaújvárosi (akkoriban Dunapentele) illusztris helyen állott, a Nemzeti Múzeumban volt kiállítva, a másik a Szapáry grófok albertirsai kastélyának kertjében volt, míg a „legfrissebb”, vagyis az 1890-ben előkerült az esztergomi hercegprímási palota udvarán ázott. Míg az első kettőnél a múzeum megelégedett (legalábbis kénytelen volt megelégedni) az eredetik gipszmásolatával, addig az esztergomi kő eredetiének megszerzéséért komoly lobbitevékenységet indított. A tárgyalások körül egy ízben egy keresztény tudós azt mondta, hogy „ez a magyar zsidók nemesi levele”.
A sírkő egyébként egy 148 cm magas és 78 cm széles megmunkált kőtömb, mely Júda (Judath) apának és Kassia (Kasete) anyának állít emléket, a központi eleme pedig a zsidóság legrégebbi jelvénye, a hétágú gyertyatartó vagyis a menóra, mely eredetileg a jeruzsálemi Templomban magasodott.
A sírkő korát, hogy az időszámításunk szerinti 3. századból származik már a feltárás után nem sokkal képesek voltak megállapítani, ám szövege sokáig rejtély maradt, míg végül Scheiber Sándor (1913–1985) rabbi, a Rabbiképző professzora megfejtette a görög-latin keveréknyelvet és azt 1960-ban publikálta.
Erre a kőre 1890 tavaszán bukkantak Esztergom közelében a téglavető mellett, több másik, római korból származó emlék mellett. A követ a prímási palota udvarába szállították, ám a gondatlan szállítás és elhelyezés közben a mészkő kettétörött, majd a következő évtizedekben állapota tovább romlott, miután a több mint másfélezer éves temetettséget követően az időjárási elemek kezdték pusztítani.
Megfelelő dokumentációk nélkül nem pontosan megállapítható, kinek jutott először eszébe, hogy a „zsidók nemesi levelének” jobb helye volna a pesti múzeumban, mint egy fedetlen udvaron, azonban 1933-ban a kő megszerzéséig majdnem egy éves levelezés és alkudozás kezdődött a Keresztény Múzeum és a Zsidó Múzeum között.
A kőért cserébe Faragó Ödön (1869–1935) Európa-hírű iparművész a saját gyűjteményéből ajánlott fel egy 16. századi reliefet, ám azt Serédi Jusztinián (1884–1945) hercegprímás kevesellte, ők a Madonnát ábrázoló domborművet 600 pengőre becsülték, a sírkövet viszont 3000-re.
Leopold Antal (1880–1971) kanonok, másfelől művészettörténész látogatást tett Faragónál, miután két további műtárgyat kért a művész magángyűjteményéből, nevezetesen Franz Anton Maulbertsch (1724–1796) osztrák festő egy vázlatát és a hárfázó Dávid királyt ábrázoló 18. századi faszobrot. Ugyanakkor Faragónak nem állt módjában a Madonnán felül még ezt a két tárgyat is odaajándékozni, így azokat a Zsidó Múzeumnak kellett megvásárolnia.
A kanonok értékbecslését Wertheimer Adolf (1868–1955) a múzeum elnöke, egyébként bankigazgató firtatta alábbi levelében:
„Hálásan köszönöm Méltóságod megtisztelő sorait a Magyar Zsidó Múzeum részére megszerzendő római korabeli zsidó vonatkozású sírkő tárgyában. Az ügyről érdemlegesen tárgyalni részemre nem egészen könnyű, mert nem áll rendelkezésünkre sem Méltóságodnak, sem nekem a sírkő forgalmi- becsértékére vonatkozó számszerűség, csak egy kombinált értéklés, mely lehet helytálló, de lehet semmiképpen sem megfelelő.”
Azonban a Zsidó Múzeum nem volt jó alkupozícióban, hiszen az elég hamar kiderült a másik fél számára, hogy a zsidóknak a kő felbecsülhetetlen értékű, és ezt Leopold kanonok egy levelében világossá is tette:
„Nézetem szerint mi a sírkőemlék értékét nem becsültük túl. Természetesen a kőnek forgalmi értéke nincs, de régészeti és muzeális értéke éppen ritkasága miatt nagy. Hiszem, hogy speciálisan a Zsidó Múzeum szempontjából különös atrakció […] Azonban a mi szegény és gazdasági krízist szitén érző múzeumunk kénytelen a kellő ellenértékhez ragaszkodni.”
Ezek után Wertheimer megpróbálta a három tárgyat kettőre alkudni, ám miután ez nem sikerült, a Pesti Izraelita Hitközség, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat (IMIT) és magánemberek, mint például báró Hatvany Bertalan (1900–1980) orientalisa, mecénás, vagy Káldi Jenő (1872–1944) autó- és motorgyárigazgató anyagi hozzájárulása után megvásárolták Faragótól a plusz két tárgyat.
A hosszas alkudozás után megtörtént a „hármat az egyért csere” és 1934 tavaszán először kiállíthatták a sírkövet az Magyar Zsidó Múzeumban, ahol máig az oda látogatók köszöntőtárgya, az 1800 éves zsidó múlt bizonyítéka. A sírkőre vésett menóra hasonmása manapság a megújult múzeum logója is.
Források:
Benoschofsky Ilona, „Az 1800 éves esztergomi sírkő”, Új Élet, 1983. 38. évf. 1. szám, 1. o.
Szemere Samu dr. (szerk.), Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat Kiadványai – LVI. Évkönyv. Budapest: IMIT, 1934. 345–346. o.
„Hirek – A magyar zsidóság legrégibb emléke. III. századból való sírkő”, Egyenlőség, 1934. 54. évf. 18. szám, 16. o.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.