Mi az a „holokausztkánon”?

író, újságíró, publicista, történész, irodalomtörténész, műfordító

Idehaza soha nem létezett „holokausztkánon”, csak hihetetlenül erős, majd folyamatosan gyengülő ideológiai elvárás a téma tárgyalásával kapcsolatban. Ennek egyik oka, hogy a soá hazai fejezetéről még távolról sem tudunk annyit, mint ami Lengyelországban, Ukrajnában vagy a balti államokban történt, ahol valóban szinte azonos forgatókönyv szerint ment végbe a népírtás.

Kisantal Tamás Az emlékezet és a felejtés helyei című könyvének borítóján elgondolkodtató kép látható. Úgynevezett RIF szappanokat temető egykori zsidó foglyokról készült a fotó 1949 és 1951 között, Ausztriában.

„Szappantemetésekre” Magyarországon is sor került, mert a túlélők körében éveken át szívósan élt a hiedelem, hogy Auschwitzban a németek szappant főztek az elgázosított zsidókból, és a rövidítés „Reines Juden-Fett” (tiszta zsidózsír) megjelölést takarja. Ez nem volt igaz, mert a RIF a Birodalmi Zsírelosztó Központra (Reichstelle für Industrielle Fettversorgung) utalt.

Mi keltette életre, és hitelesítette ezt a horror-legendát? Úgy gondolom az, hogy a túlélő zsidók képtelenek voltak kommunikálni, mit éltek át a holokauszt alatt, és a társadalmak, ahova visszatértek, nem, vagy alig mutattak empátiát átélt szenvedéseik iránt. A korabeli többséget a világháború megpróbáltatásai, a nyomor, az infláció, és a szovjet katonák garázdálkodásai foglalkoztatták, a holokausztot csak ezekhez hasonló csapásnak tekintette.

Ezért a zsidó túlélők körében, csak hogy valahogy felhívják a figyelmet az elszenvedett borzalmakra, különösen a szeretteik elvesztésére, spontán módon elterjedt a RIF-szappanokról szóló történet. Ami akár igaz is lehetett volna, és már nem lehetett „überelni”. Vagyis az a paradoxon állt elő, hogy a fikció lépett a valóság helyébe.

Az emberzsírból készített szappanok soha nem léteztek, de a temetésükön részt vett túlélők megrendülése őszinte volt. Családtagjaikat gyászolták, akiknek még az a kiváltság sem jutott, hogy tisztességesen eltemessék őket.

A szörnyű valóságról és a torzító képzeletről, továbbá mindkettő irodalmi megjelenítéséről szól Kisantal Tamás könyve, melynek alcíme pontosabban is megjelöli a témáját: A vészkorszak ábrázolásmódjai a magyar irodalomban a háború utáni években.

A kötet annyiban figyelemre méltó, hogy alaposan áttekinti, milyen sémákat követve jelenítette meg, és értelmezte át 1945 után a magyar sajtó a holokausztot, illetve milyen irodalmi művekben tükröződött.

Követhetjük, hogyan alakult át a kortársak által kritizált „élményirodalom” immár bírálhatatlan, sematikus „felszabadulás-irodalommá”. Ezt az jellemezte, hogy „ideológiai keretbe” helyezte a vészkorszakot, felelősöket és hősöket jelölt ki, jelentéktelen epizódnak tüntette fel a zsidók elpusztítását és ezzel alapjában meghamisította a haláltáborok ábrázolását.

A billegő Brandenburgi kapu

Götz Aly új könyve összefüggést vázol fel a mai, egyesült Németország politikája és közgondolkodása és a Harmadik Birodalom között. Pelle János írása.

Egy lényeges ponton azonban vitatkozom a szerzővel. Kétségbe vonom azt az alapjában véve esztétikai-filozófiai megközelítést, mellyel a tárgyát vizsgálja. Kisantal Tamás ugyanis a narratológia felől közelít a holokauszthoz. Ezt a néhány évtizede született tudományt az Idegen Szavak Szótára az irodalomtudomány egyik ágának tartja „amely az elbeszélés technikai-pszichológiai működésmódját elemzi. Alapkérdése a szerző és az elbeszélő, a hős és az elbeszélő közötti különbségtétel.”

Kulcskategóriája az irodalmi kánon. Ez „a kritika hangadó részének álláspontja, amely szerint a műveket a zsinórmértéknek kikiáltott írócsoport stílusához és világnézetéhez kell mérni”. Ebből kiindulva beszél a szerző „holokausztkánonról”, mely az 1960-as évektől formálódott.

„Egyik fő premisszájának számít, hogy az eseményeket tragikus, emelkedett hangnemben kell bemutatni, a történtek humoros szemszögből való megjelenítése pedig problémás, vitatható”.

Fontos még az egyediség, (vagyis a holokauszt önmagában, saját kontextusában való vizsgálata), a tényekhez való feltétlen hűség (azaz a fikcionalitás lehető legcsekélyebbre való redukálása), valamint a komolyság, azaz a tragikus, már-már szakrális tónus.

Meggyőződésem azonban, hogy az eseményeket nem lehet ábrázolásuk nyelvi, narratív struktúrája alapján megítélni. Vagyis a „poétikai nézőpont” nem alkalmazható történelmi szövegekre. Következésképpen az esztéták nem bírálhatják felül, nem helyezhetik új dimenzióba a történelmet.

Ezt a képtelen igényt a magyarul is kiadott Hayden White amerikai filozófus és esztéta fogalmazta meg az 1990-es években, arra hivatkozva, hogy a holokausztról (vagyis a gettókról, a deportálásról és a tömeges megsemmisítésről) már minden lényegeset tudunk. Az eseményeknek már csak az elbeszélésük különbözik, ezeknek megítélésére pedig már nem a történészek, hanem az esztéták az illetékesek.

Ilyen se történt még holokauszt-emlékműnél

Együtt kereste fel Berlinben a meggyilkolt európai zsidók tiszteletére emelt emlékművet Izrael és az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztere, akik a hazájuk közötti diplomáciai kapcsolatok felvétele alkalmából találkoztak a német fővárosban.

Magyar vonatkozásban azonban soha nem létezett „holokausztkánon”, csak hihetetlenül erős, majd folyamatosan gyengülő ideológiai elvárás a téma tárgyalásával kapcsolatban. Ennek egyik oka, hogy a soá hazai fejezetéről még távolról sem tudunk annyit, mint ami Lengyelországban, Ukrajnában vagy a balti államokban történt, ahol valóban szinte azonos forgatókönyv szerint ment végbe a népírtás.

Magyarországon volt munkaszolgálat, amelynek 1944 októberéig voltak derűs, és a túlélők által humorosan ábrázolt epizódjai is, és a vidéki zsidók deportálása után a budapestiekét felfüggesztették. Majd hónapok múlva, immár szervezetlenül folytatódtak a gyilkosságok, és a fővárosban vagy százezren túlélték a holokausztot.

Ez az „élmény” semmi máshoz nem hasonlítható, a történészek sem tárták fel teljesen. Nem meglepő, ha a túlélők rendkívül sokszínűen örökítették meg,

s ahogy Kisantal Tamás könyvében olvashatjuk, számos szerző humoros, szatirikus művekben is feldolgozta.

Szerencsére Az emlékezet és a felejtés helyei című kötet nem tartja magát saját „esztétikai-filozófiai előfeltevéseihez”, mert a szerzőt magával ragadja a magyar holokauszt burjánzóan sokszínű ábrázolása. Alaposan áttekinti az 1945 és 1948 között keletkezett „élményirodalmat”, Nyiszli Miklós nevezetes memoárjának fogadtatását, a szatirikus és humoros ábrázolásokat Török Rezsőtől Királyhegyi Pálig. Továbbá elemez két drámát is, Déry Tibor A tanúk és Soós Magda A besúgó című művét, melyeket kevesen ismernek.

A kötet újra és újra kitér Kertész Imre Sorstalanságára, mint ami művészi szempontból egészen új szintre emelte a holokauszt ábrázolását. Ez teljes mértékben igaz. De érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy a Nobel-díjas kisregényt akkor értheti meg igazán a mai olvasó, ha elolvas egy hasonlóan hiteles, szociográfiának is beillő visszaemlékezést Auschwitzról. Ennek szerzője a közelmúltban elhunyt, Debrecenből elhurcolt Róth Miklós. De az ő Tizenhat évesen Auschwitzban című művét még csak véletlenül sem sorolják fel a „holokausztkánon” nevezetes alkotásai között.

Mégis mondj igent az életre! – In memoriam Róth Miklós (1928-2020)

Róth Miklós azon kevesek egyike volt, akik nem „sodródó áldozatként”, hanem „aktív megfigyelőként” élték át Auschwitzot. Pelle János nekrológja.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.