Orbán Viktor harca a liberális fantommal

Ahhoz, hogy Orbán Viktor szuperhősként jelenhessen meg, aki megmenti Gotham City-t a liberális fantomtól, teljesen önkényesen határozza meg, mit tekint konzervatívnak, és hogy is néz ki a rettegett liberális ellenség. Így azért könnyű hadakozni.

Kétfajta embertípus van: aki két részre osztja az embereket, és aki nem. „A liberálisok politikai stratégiája arra épül, hogy a politika világát két részre osszák”, vannak ők, a tisztességesek, és vannak a gonosz konzervatívok, akik „elkóboroltak” a térfelükről — állítja a Magyar Nemzet külsős publicistája egy nemrég megjelent terjedelmes írásában, amely írás végig arról szól, hogy nagyon is van kétfajta embertípus, csak éppen a fentiek inverze.

„Együtt újra sikerülni fog” — utal a néhai SZDSZ sikeres választási szlogenjére a vendégszerző, civilben az ország miniszterelnöke, és a cím meg is adja az írás voltaképpeni célját:

a 2022-es választási kampány vette ezzel kezdetét, hiszen a „Soros-hálózatot kiszolgáló baloldali népfront” már nagyon készül, úgyhogy „ideje nekünk is hadrendbe állni.”

A nettó hazai felhasználásra készült írás azonban ismét csak arra tesz kísérletet, hogy a világ eszmei térképén helyezze el a) szerzőjét, b) az országot, amelyet vezet, ez a harca tehát innentől európai ügy is, nem véletlen, hogy külföldön is felfigyeltek rá, a Business Insider pl. egyenesen két rovatba is berakta, a „sports”-ba és az „entertainment”-be.

A gond csak az, hogy a szerző eddig viszonylag pontosan nyomon követhető ideológiai útja a Bibó Szakkollégiumtól az EU perifériájáig ezzel az írással végképp ködbe vész, hiszen ahhoz, hogy csatlakozhasson a „liberális szellemi elnyomás elleni lázadáshoz”, sőt, az élére álljon, mind a fő ellenségnek leírt liberalizmust, mind a vele szembeállított konzervativizmust, illetve az azzal szinonimként használt kereszténydemokráciát is totálisan meg kellett másítania.

„A konzervatív politikai gondolkodók végre vették a bátorságot, és a matematikai bizonyítások eleganciáját is meghaladó vonalvezetéssel igazolják, hogy a liberalizmus és a konzervativizmus a politikai elmélet két ellentétes pozícióját képviselik”

— állítja a cikk szerzője, de ahhoz, hogy ez a szembeállítás működjön, és ő azon szuperhősként jelenhessen meg, aki megmenti Gotham City-t a liberális fantomtól, teljesen önkényesen határozza meg, hogy is néz ki a rettegett ellenség. (Írom ezt amúgy egy olyan lapban, amely önmagát konzervatív-liberálisnak határozza meg, és meg tudja indokolni, miért.)

A klasszikus, egyén- és piacpárti liberalizmushoz képest a mai angolszász és európai liberalizmus valóban szociálisabb, mint amilyennek lennie kéne, és túl sok engedményt tesz a zöldeknek meg a (szélső)baloldalnak; valóban kártékony, hogy Amerikában „liberal”-nek nevezik azokat, akik osztályharcot meg az őrült politikai korrektséget hirdetik, de szerintem mindezt a szerző is pontosan tudja.

Hiszen a cél a teljes egybemosás. Az egyén jogait, a limitált kormányzást és a verseny tisztaságát elvből számon kérő eszme lejáratása.

Antiliberális kultúrharc: Amerika végveszélyben

Az egalitárius, radikális baloldali mozgalmak alapvetően formálnák át a kultúrát, a demokráciát, az amerikai nemzeteszmét. Gyenge Dániel írása.

Keveredik ebben az esszében minden: Brüsszel arcátlan, antiszuverenista nyomásgyakorlásától a „libernyák doktrína-, beszédmód- és stílusdiktátumokon” át Sorosig, a kereszténység és a családok ellen indított támadásig a szerzőnek minden „liberális”, ami vérnyomásnövelő hatású. Holott időnként kilóg a liberalizmusról való tájékozottság lólába, hiszen ő is pontosan tudja, mik a (valódi) liberálisok által vallott főbb alapértékek:

„Akik azt állítják, hogy a hatalmi ágak szétválasztását, a polgári és a politikai szabadságjogokat, a magántulajdon védelmét és a korlátok közé terelt kormányzást, vagyis a jog uralmát, jogállamot csak a liberalizmus szellemi keretei között lehet elgondolni és csak a liberális demokrácia eszközével lehet megvalósítani, azok tévednek, hogy ennél a jóindulatú magyarázatnál maradjunk.”

Ez a mondat nyomokban igazságot tartalmaz, hiszen konzervatívok, kereszténydemokraták, sőt esetenként szociáldemokraták is tudják hozni ezt a liberális standardot — ebben a kontextusban azonban épp ez a kijelentés a tévedés, hogy ennél a jóindulatú magyarázatnál maradjunk. És ugye más a liberális demokrácia mint működésmód, és más egy liberális párt által irányított demokratikus kormányzat.

Orbán Viktor nem azért hirdette meg anno az illiberális demokráciát, nem azért nevezte példaképének az orosz és a török modellt, hogy a hatalmi ágak szétválasztását, a szabadságjogok garantálását, a limitált kormányzást, a jog uralmát a liberálisoknál hatékonyabban oldja meg, hanem hogy sehogy. Az Európai Parlamentnek nem véletlenül kellett megindítania a hetes cikkely szerinti eljárást Magyarország ellen, és nem véletlenül jön elő újra az uniós források összekapcsolása a jogállami standard betartásával.

Lehet, hogy van, sőt, lehet, hogy működőképes is lehet egy illiberális demokrácia — de jelentkezzen, aki tudja, mi az valójában, és mégis abban akar élni.

A konzervativizmus és a liberalizmus (valamint a szabadpiaci libertarizmus, balról pedig az anarchizmus) versengő pozícióban vannak a politikai eszmék antietatista polcán, ahogy az etatista polcon ott sorjáznak a szocialista kollektivizmus válogatott termékei a szociáldemokráciától a leninizmusig. Nagyon árnyaltan és érzékenyen, de semmiképpen sem lebutított kampányhangon kell megszólalnia annak, aki ki akarja bogozni a konzervatív és a liberális gondolat hasonlóságait és különbségeit: morális, szociális, kulturális, gazdasági, külpolitikai kérdésekben, hogy most csak a lényeges pontokat emeljem ki.

Mit jelent a zsidók számára, ha az állam mondja meg, ki a magyar?

Egyre nyíltabban állami elvárás fogalmazódik meg identitásbeli kérdésekben. Ez mindenképpen határátlépés. Seres László publicisztikája.

” … a konzervatívok és kereszténydemokraták számára a legnagyobb kihívást és ellenfelet ma és újra a liberalizmus és a liberálisok jelentik” — állítja Orbán Viktor hazai használatra, nem éppen kibontva ezzel az igazság minden dimenzióját. A félreértett, idézőjeles, zöld-balos, polkorrekt „liberalizmus” valóban kihívást jelent minden szabadságszerető ember számára, de ez a kihívás dolog legalább annyira áll az államhatalmat birtokló, magukat „konzervatívnak” valló autokratákra. Csak néhány apróság, bevezetés az illemtanba rovatunk keretében. Konzervatív politikus

  • nem hirdet illiberális demokráciát, ez ugyanúgy része a civilizált viselkedésnek, mint a padlóra köpködés mellőzése;
  • nem szünteti meg az adóforintok közpénz jellegét, nem avatkozik bele a piaci folyamatokba;
  • nem igazgat korrupt oligarchavircsaftot, amelyben csak a család- és pártközeli vállalkozók járnak jól;
  • nem állít olyat, hogy a liberális külpolitika boldoggá akar erőszakolni más népeket;
  • nem tart példaképének keleti despotákat, nem invitál bizniszelésre FBI által körözött szaúdi nemzetbiztonsági kihívásokat;
  • ha kell, érdemben bírál, nem pedig paranoid óriásplakátokon támad egy amerikai magyar (by the way zsidó) milliárdost;
  • nem tartja fenn azt a kettősséget, hogy kiáll ugyan — nagyon helyesen — Izrael és a zsidók mellett, de közben hagyja, hogy államilag kitüntessék az antiszemitákat.

A konzervativizmus az ismert attribútumok (nemzeti, civilizációs hagyományok őrzése, tartózkodás a beavatkozó társadalom-mérnökösködéstől és a Nagy Kormányzattól, bizalmatlanság az emberi természet iránt stb.) mellett leginkább a szabadság nyugodt rendjét, kiszámíthatóságot jelent. Pártként, kormányként naponta felrúgni az elveket a hatalom érdekében, félévente más és más önigazoló narratívákat előadni nem konzervativizmus, hanem Borderline szindróma.

De ne menjünk el azon apróság mellett sem, hogy a liberalizmus torzképe ellen bátran harcoló szerző hallgat saját „libernyák” múltjáról is. Nézeteket lehet és néha kell is módosítani, vagyunk ezzel így egy páran, idősödünk, változunk, nincs ezzel gond. De ez magyarázatot, komoly belső munkát igényel. Elhazudni a múltat egyenlő önmagunk alapos elhiteltelenítésével.

Fiatalabb olvasóinknak: Orbán Viktor liberális politikus, a Fiatal Demokraták Szövetsége pedig liberális szervezet, majd párt volt, amelyet 1992-ben vettek fel a Liberális Internacionáléba.

„Még a nyugodt szigetnek tartott Magyarországon is egyre erősebbé válnak a nacionalista, fundamentalista, szélsőjobboldali csoportok a kormányzaton belül, s manapság reális esélye van annak, hogy ezek a csoportok becsúsznak a kormánypárt centrumába, és ellenőrzést gyakorolnak felette” — mondott véleményt az akkori Orbán Viktor (aki a szervezetnek 2000-ig volt az alelnöke) a mairól.

“Közép- és Kelet-Európában a politikai választóvonal nem a konzervatív és kereszténydemokrata, illetve a liberális és szociáldemokrata erők között húzódik, hanem a volt kommunista, illetve a nem kommunista múltú erők között” – állapította meg 1997-ben nagyon is találóan Orbán Viktor, ez talán annyiban pontosítható, hogy a valódi különbség individualizmus és kollektivizmus között van, de nem konzervativizmus és liberalizmus (már a valódi, klasszikus) között.

Ha tehát azt látjuk, hogy a Magyar Nemzet külsős publicistája, civilben Magyarország miniszterelnöke, nem problémákat old meg, hanem identitáspolitikai harcokat vív, permanens választási kampányt folytat, kettéosztja az országot, akkor ez azt üzeni, hogy az ország első számú közszolgája önmagát és hatalmát tekinti a legfontosabbnak, nem az ügyet, amit képvisel. Legkésőbb ezzel az esszéjével ez most már nyíltan kis is mondatott.

Cato Intézet: Magyarország kevésbé szabad, mint tíz éve

A libertárius think tank szerint hazánk sokat rontott a jogállamiság, a biztonság, a vallásszabadság és a civil szféra területén is.