A hackertámadásokat vagy a Huawei stratégiáját nem tekinthetjük egy-két digitális bűnöző machinációjának, hanem konkrét hadi stratégiának, melyet a kínai állam alkalmaz, támogat, menedzsel.
A kollektivista, totális pártállami uralmat fenntartó kínai rezsim működési mechanizmusából fakadóan a legtisztességtelenebb, legálságosabb eszközöket is képes bevetni annak érdekében, hogy látszólag szilárd alapokon álló hatalma és dominanciája fennmaradjon. Ezen eszköztárban pedig helyet foglal egy új és modern hadviselési módszer, a hacker hadviselés, s a digitális térben zajló lankadatlan adatrabló offenzívák, melyek egyre kifinomultabb, fegyelmezettebb ütemben zajlanak.
A kínai diktatúra már évtizedek óta vértezi fel hackergárdáját, fogalmazhatunk úgy is, hogy a pekingi kommunista párt mecénásként menedzseli a különböző hackercsoportokat, nyújt számukra különböző privilégiumokat, és minden egyes sikeres offenzíva után bőségesen meg is jutalmazzák a programozó-katonákat.
A hackertámadásokat ebből következve nem tekinthetjük egy-két digitális bűnöző machinációjának, hanem konkrét hadi stratégiának, melyet a kínai állam alkalmaz, támogat, menedzsel.
A Peking által irányított digitális hadviselés ugyanis hasonló törekvéseket táplál, mint a kínai gazdasági expanzió, sőt, a kettő összeér, többek között ebben a kapcsolásban fogant a Huawei és a ZTE is. Ez a két digitális multi rendkívül ismert és népszerű a világpiacon, termékeik értékesítéséből származó árbevételeik csaknem 100 milliárd dollárra rúgnak, s élvonalát képezik a különböző kommunikációs, informatikai fejlesztéseknek.
A két kínai multi látszólag feddhetetlen, sikeres, feltörekvő nagyvállalat, piacra adott termékeik keresettek és népszerűek, lassan minden második-harmadik ember kínai gyártmányú telefonon bonyolítja le virtuális tevékenységét.
Mindez azonban nem változtat azon, hogy a Huawei és a ZTE, valamint a legtöbb más kínai érdekeltségű cég potenciális veszélyforrást jelent a Nyugat számára. Összevetve a kínaiak diplomáciai stratégiáját és az általuk megengedettnek vélt gyalázatos módszereket, érthető az amerikai hatóságok gyanúja, miszerint mindezen vállalat teljes kézi vezérlés alatt áll, s tulajdonosaik vagy hűek a diktatúrához, vagy megzsarolták őket — ahogy a Harmadik Birodalom alatt is tette ezt Hitler a német nagyipart fenntartó nagytőkésekkel.
S hogyha a „kézi vezérlés” narratívája nem is teljesen igaz – habár bőven vannak erre utaló jelek –, afelől nem lehetnek kétségeink, hogy
Peking szubvencionálja, olcsón, kedvezményesen hitelezi ezen vállalatokat, s állami megrendelésekkel tartja fenn hegemóniájukat a hazai piacon.
Az állam s a két tech vállalat közötti kapcsolatot erősíti a Huawei alapítójának, Zsen-Cseng-fejnek a személye is, aki korábban kategorikusan kijelentette, hogy támogatja a kínai kommunista pártot (korábban mérnökként is szolgált a Népi Felszabadítási Hadseregnél). A Huawei tehát nem csupán egy vérbeli kommunista pártkáder tulajdonában álló vállalat, hanem szoros összeköttetésben is van tulajdonosa révén a hadsereggel, mindez pedig komoly aggodalmakra adhat okot.
Ami a Huawei nemzetközi piacon való beágyazottságát illeti, komoly helyzetelőnyben van más, dominánsabb telefongyártó, kommunikációs céggel szemben, mostanra ugyanis több mint 170 országban jelen van, s szolgáltatásait a világ népességének közel 1/3-a használja. Emellett kitelepített innovációs központokat működtet az USA-ban, Németországban, Svédországban, Oroszországban, és Indiában is. Magyarországon is szerzett érdekeltségeket a cég, 2005 óta van jelen hazánkban, több mint 2000 alkalmazottat foglalkoztat, s ehhez mérten a top 500 magyarországi adófizető cég listáján szerepel.
A Huawei, felbuzdulva felívelő időszakának sikerein, nagy erőkkel – és tőkével – szállt be az 5G hálózatfejlesztési beruházásokba, hogy saját maga által fejlesztett szoftvereit, operációs rendszereit beintegrálja a helyi hálózatokba, ezzel is egy lépéssel közelebb kerülve az adatforgalom teljes kontrollálásához.
Az 5G hálózatfejlesztési projektek azonban annál sokkal fontosabbak, hogy a Nyugat ne ismerje fel a Huawei és a ZTE által jelentett fenyegetést a szabad adat- és információáramlásra, adatbiztonságra, s a magánszemélyek, üzletek, cégek, szervezetek titkosított dokumentumainak védelmére.
Az Egyesült Államok mindeddig elég hatékonyan tudott fellépni a célzott hacker-offenzívákkal szemben, mind a hackercsoportok felkutatása, a támadássorozatok leleplezése, és a kibervédelem kiépítése terén. Az utóbbi időben hat védelmi cég, hírszerzési ügynökség már számos hackertámadásra, s az így okozott gazdasági károkra rávilágított, s azóta is óva inti az amerikai polgárokat arról, hogy a kínai techmulti szolgáltatásait használja. Az FBI mellett a CIA, az NSA és a hírszerzés is figyelmeztetett erre.
Mielőtt azonban bárkiben is felmerülne a gondolat, hogy az Egyesült Államok hatóságai a tömegtájékoztatás, és hírszerzés monopóliumát kiaknázva próbálja manipulálni a polgárokat és elvenni a piacot a Huaweitől, ZTE-től, fontos leszögezni, hogy egyrészt ez a két cég a kínai pártállami irányítás és szigorú koordináció alatt álló vállalati szféra része. Másrészt, akárcsak az afrikai és dél-ázsiai országokban minél nagyobb gazdasági érdekeltséget és monopóliumot szerző üzletemberek,
trójai falovakként hatolnak be a világpiacra, s nem titkolt céljuk a 21. században egyre felértékelődő globális távközlési, technológiai piac feletti irányítás megszerzése.
A Huaweiről joggal feltételezhetjük hogy hasonló szerepet tölt be, mint minden más Peking által menedzselt és felépített multicég. A kínai gazdasági expanzió részeként üzleti tevékenysége azt a vállalt célt szolgálja, hogy befolyását folyamatosan növelve a távközlési, kommunikációs, és technológiai szektoron belül kizárólagos hegemóniára tegyen szert.
Ennek egyenes következménye lenne az információáramlás korlátozása és politikai érdekeket kiszolgáló manipulálása, a különböző üzleti, illetve személyi adatokkal való visszaélés, ezen adatok összegyűjtése, nyilvántartása, illetve az adatok tulajdonosainak nyomon követése, ellenőrzése, hatósági kontroll alatt tartása, s a modern kommunikációs vívmányok kisajátítása a gazdasági, katonai kémkedésnek alárendelve azokat.
A konklúzió tehát az, hogy Kína egy világméretű, határokon átívelő monopóliumra akar szert tenni a távközlési szektorban, súlyos csapást mérve a hiperkommunikációra,
mely éppen azért fontos vívmánya a modern kornak, mert az információ szabadon áramolhat, ezzel is ellensúlyozva azt a kontrollt, mely az államilag irányított tömegtájékoztatás felől érkezik egyes rezsimek esetében. Kína pedig diktatórikus berendezkedése révén potenciális veszélyt jelent a korlátlan információáramlásra, az ebből fakadó vélemény- és hírpluralizmusra, s így közvetetten az emberi jogokra, szabadságra épülő jogállamokra is.
A Nyugat azonban úgy tűnik, mostanra eljutott odáig, hogy egységbe forrva, szilárd falakkal körülzárt erődítményként szálljon szembe Kína békésnek és feddhetetlennek tűnő, valójában agresszív célokat szolgáló expanziójával és offenzív hacker-tevékenységével. Az erődítményt Amerika alapozta meg, a későbbiek folyamán beszálltak az Európai Unió országai, az Egyesült Királyság és Dél-Korea is, olyannyira, hogy a Huawei az utóbbi hónapokban expanzív tevékenységének határozott visszaverése következtében meredeken lejteni kezdett, s úgy tűnik, ez a tendencia nem fog egyhamar megállni.
A sikeres védekezésben pedig hatalmas érdemei vannak Donald Trumpnak, akinél jobban eddig senki sem fedte fel a kínai nagyhatalmi terjeszkedéssel járó veszélyeket, Peking valós szándékait. Azt, hogy Kína valójában háborút folytat, több fronton: a politikában, a gazdaságban és a technológiában. E három frontvonalon rendíthetetlenül támad, s amikor egy-egy támadás vereséggel végződik, átvedlik a békés, ártatlan hatalom képébe, és bőszen tagad, másra mutogat.
Kína azonban nem valami piti, zöldfülű cselszövő, hanem egy globális fenyegetést jelentő nagyhatalom, melyet minden eszközzel akadályozni kell abban, hogy bármilyen machinációval magához szorítson népeket, országokat, gazdaságokat, szervezeteket.
S bár Donald Trump politikájában nem idegenek a protekcionista, monopolista elemek, korántsem mindegy, hogy egy eleve tisztességtelen körülmények között felemelkedő vállalatot próbálunk kiszorítani a piacról, mely előretolt bástyája egy diktatúrának, és a rezsim hátszelet nyújt számára, vagy olyan vállalatokat melyek az etikai kódexet tiszteletben tartva kizárólag a fogyasztók igényeire alapozva tevékenykedtek, s tettek szert sikerekre, mint például a Samsung, az Apple, a Nokia és egyéb márkák, melyeknek szintén érdeke az, hogy a piacukra ne törjön be egy Huaweihez hasonló cég.
Ha tehát a kínai hegemón törekvések kontextusában vizsgáljuk a trumpi politikát, melynek jegyében az elnök hazai vállalatokat védő döntéseket hozott, nem csupán a hazai technológiai ipart, hanem a szabad információáramlást, információpluralizmust is védelmezve, akkor azt szükségszerűnek mondhatjuk, ugyanis
morálisan abszolút legitimálhatók azok a lépések, melyek egy immorális eszközöket felvonultató rezsimmel szemben irányulnak.
A politika pedig sikeresnek bizonyult, miután ugyanis az USA erélyes döntést hozva megtiltotta a ZTE-nek és a Huaweinek, hogy az Államokon belül előállított alkatrészeket használjon fel, s ezzel együtt az 5G hálózatfejlesztést érintő közbeszerzésekről is szisztematikusan kiszorította, a kínai techmulti a washingtoni kormányzat határozott ellenállása következtében nem tudott úgy teret nyerni az amerikai hírközlési, távközlési piacon, hogy ott dominanciára tegyen szert.
Az Egyesült Államok azonban ezt követően sem volt rest, a Huawei szisztematikus ellehetetlenítésével párhuzamosan 2018-ban Meny Wanzhout, a cég pénzügyi vezetőjét letartóztatták az USA hatóságainak kérésére Kanadában, s felelősségre vonták olyan ténykedésekért, melyek egy diktatúra expanzív politikáját kiszolgáló cégtől várhatók voltak.
Nemzetbiztonsági érdekek aláásása, Iránnal szembeni gazdasági szankciók megszegése velük épített kereskedelmi kapcsolatok által, nem beszélve arról, hogy a cég Szudánnal, Szíriával, Kubával is gyümölcsöző gazdasági viszonyt ápol, egy sor olyan országgal, melyek rezsimjei hasonlóan zsarnokiak, mint Kínáé.
S bár Kanada kissé bosszús volt az akció miatt, az USA ezzel sikeresen elhárította annak veszélyét, hogy az amerikai gyártmányú operációs rendszerek alkalmazásait, alkatrészeit alkotó eszközök olyan kézbe kerüljenek, melyek titkos adatokat áramoltatnak át ellenséges hatalmak rendelkezésére bocsájtva. S végül, de nem utolsó sorban fontos kitérnünk Kína hackertámadásaira is.
Kína hackergárdáját gyakorlatilag speciális egységként kezelik a hadseregben, hadműveleti csoportként, ami világos üzenetet jelent a Nyugat számára.
Azt, hogy Kína háborúban áll a Nyugattal, s a frontvonalakról egészen addig nem vonulnak vissza, míg pozícióik, hídfőállásaik nem szilárdulnak meg a nyugati féltekén. Ezt a szándékot Trump fel is ismerte, s a Huawei-ellenes intézkedések, szankciók Kína rendületlen hadviselésében komoly megrázkódtatást eredményeztek.
Kína erőtől és önbizalomtól duzzadva indította meg adatrabló hackeroffenzíváit 2003-ban a Titan Ray, 2006-ban a Shady Part, 2013-ban pedig a Vörös Október fedőneve alatt. A Népi Felszabadító Hadsereg kötelékébe tartozó hackercsoport sikeresen törte át a digitális tűzfalakat, s keltett komoly riadalmat, amikor a NASA, az FBI honlapját, adathálózatát kezébe vette, amikor az ENSZ és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szervezetéhez tartozó titkos adatokhoz jutott hozzá, vagy amikor észrevétlenül behatolt a Microsoft és az Excel rendszereibe adathalászat céljából.
Ugyanakkor a külföldön szinte akadálytalanul terjeszkedő, a piaci versenyt tisztességtelenül manipuláló, állami hátszéllel működő Huawei mára komoly válságba került, s hatalmas piacot, hatalmas fogyasztói tömegeket veszített el. Köszönhetően főként annak, hogy Washington felhívásához csatlakozva más nyugati országok is elkezdtek fellépni a kínai falóval szemben. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy
bár a kínaiak még támadnak frontvonalaikon, meghátrálásról szó sem lehet számukra, s minden eszközt bevetnek annak érdekében hogy a világpiacon betöltött szerepük ne csorbuljon.
Trump markáns és radikálisan Kína-ellenes külpolitikájával, s az ebből fakadó intézkedésekkel olyan érvágást okozott a pekingi pártközpont számára, hogy abból nehéz lesz kilábalnia. Remélhetőleg ez a lendület még nem mérséklődött: Kína alól még akkor kell kirúgni a tartópilléreket gazdasági szerepvállalásuk visszaszorításával, amikor éppen meghátrálásra kényszerül.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.