Gazdasági gyarmatosítás: hogyan ássák alá a kínai kommunisták a nyugati világrendet?

Egyre magasabb fordulatszámra kapcsolva terjeszkedik, megállíthatatlanul dübörög a kínai diktatúra gépezete, melynek fogaskerekeit éppúgy alkotják a hozzá lojális despotikus keleti rezsimek, mint azok a kormányzatok, melyek bármilyen helyzeti előnyt biztosítanak kínai befektetők számára.

Fontos hogy beszéljünk egy kirívó jelenségről ez pedig a kínai diplomácia. Kétségkívül évtizedek alatt szerzett tapasztalatuk és rugalmasságuk is hozzájárul ahhoz, hogyan kell a megfelelő stratégiákat a megfelelő helyeken és időben kiaknázni. Egy diktatúra fennmaradását a hatósági terror és az előnyös feltételeket biztosító szövetségbe való tagozódás mellett az államilag menedzselt üzleti élet is szavatolja, melynek feladata a külföldi országok által birtokolt erőforrások kitermelését, feldolgozását, forgalmazását lebonyolító gazdaság szerkezetébe való beágyazódás, s annak kiszervezése minden javaival együtt Peking számára.

Kína tudvalevően egy elszigetelt regionális nagyhatalom Kelet-Ázsiában, s tudvalevő az is, hogy a környező államok jelentős része mind-mind területi követeléseket támaszt felé, több állammal pedig, mind például Indiával, Japánnal, Tajvannal, Indiával, Dél-Koreával ellenséges viszonyt ápol, a múlt századi háborúvá fajult konfliktusok emlékét nem feledve.

Kínának egyetlen lehetősége maradt, a gazdasági expanzió, melyet államilag szubvencionált vállalatok és azok részvényesei, befektetői, és munkásai bonyolítanak le, s nem vitás hogy előbb-utóbb a békésnek tűnő gazdasági terjeszkedés a katonai expanzió szintjére fog emelkedni.

Pekingi „üzletemberek” világszerte vásárolnak részvényeket, szállnak be befektetőként kulcsfontosságú beruházásokba, telepítik ki külföldre han-kínai munkások százezreit, millióit, s rengeteg valutát ölnek abba, hogy lakótelepek, ipartelepek épüljenek számukra a lokális erőforrásokat kiaknázva, üzenve a potenciális célországnak, hogy itt nem csupán egy szimpla beruházásról van szó, amelyben társfinanszírozóként, társbefektetőként, társtulajdonosként részt vesz a kínai üzletfél, hanem egy hosszan tartó beágyazódásról, melynek része lesz a helyi gazdaság minden tőkéjének és vállalatainak kiszervezése a kínai állam számára.

Pompeo újabb korlátozásokat jelentett be kínai diplomaták ellen

William Barr, az igazságügyi tárca vezetője pedig arról nyilatkozott újságíróknak, hogy Peking agresszívabb az amerikai választási folyamat befolyásolásában, mint Moszkva.

Ezt a beágyazódást úgy kell érteni, mint amikor a szovjet érdekszférába kerülő, bolsevizálódó Magyarország életre szóló gazdasági megállapodásokat kötött szovjet állami vállalatokkal, és létesítettek – erőszakos terrorállami eszközök, koncepciós perek, kivégzések által övezve -monopóliumokat a stratégiai szektorokban, a bányászatban, acéliparban, olajiparban, gépiparban.

Miután sikerült minden versenytársat kiszorítani a magánpiacról, sikerült felszámolni a magántulajdont, sikerült állami kézbe koncentrálni a magántőkét, s sikerült minden nyugati befektetőt elüldözni vagy likvidálni, lehetőség nyílt a magyar állam és a szovjet állam között kötött államközi megállapodások révén totális állami monopólium alá helyezni a legfontosabb gazdasági szektorokat.

Kína is ezt próbálja kieszközölni mindenütt, ahol tartósan ki kívánja venni részét a helyi üzleti életből, olyan régiókat megjelölve, ahol a piacgazdaságnak, a magántulajdonnak, a magánkereskedelemnek, a privát vállalati szektornak még koránt sincsenek szilárd és erős alapjai,

s ilyen régiók akadnak is bőven a világon: ilyen Dél-Ázsia és Afrika is, ahol Kína expanzív diplomáciája egyre számottevőbbé válik az idő előre haladtával.

Kína expanzív diplomáciája az említett régiókban egyre nagyobb sikereket produkál. Gazdasági és üzleti terjeszkedése egy olyan nagyszabású terv része, melynek keretében Peking alternatív szárazföldi és tengeri kereskedelmi útvonalak létesítésével, s újabb országokkal kötött előnyös kereskedelmi egyezmények kieszközölésével próbál kitörni abból az elszigeteltségből, melyet a környező államok Amerikához való lojalitása s Kínához való hűvös viszonya idéz elő.

Kína mindennek jegyében Sri Lankán, Pakisztánban, Burmában, Bangladesben nagy összegű befektetéseket bonyolít le, melyek a mély vizű óceánparti, fontos kereskedelmi központokként funkcionáló kikötők fejlesztését segítik elő, s ennek révén az érintett országok is kezdenek egyre határozottabb ütemben Kína felé orientálódni. Eme fejlesztés alatt álló kikötőket azért lényeges megemlíteni, mert a helyi kereskedelmi forgalom feletti kontroll elérésén túl egy másik cél is vezérli a kínaiakat ténykedéseikben.

Trump ultimátuma a kínai kommunistáknak és a Microsoftnak

Az elnök szerint a TikTok és a WeChat nemzetbiztonsági kockázatot jelent, ezért „agresszív intézkedéseket” kell tenni tulajdonosaik ellen.

A dél-ázsiai, kínai üzleti érdekeltségekhez kötött kikötők, mint például a pakisztáni Gvádanar kikötője a Peking által gigantikus méretű infrastrukturális beruházásokkal megvalósuló új szárazföldi-kereskedelmi útvonalak meghatározó végpontjai, gócpontjai lesznek a jövőben.

Kína emellett igyekszik befolyását kiterjeszteni, s érdekszférájába tagolni a dél-afrikai térség országait is. Peking hatalmas összegeket ráfordítva épít kikötőket Kenyában, vasútvonalakat Angolában, vízerőművet Etiópiában – Asszuáni-gát – s kutat fel kiaknázható ásványkincseket, vásárolja be magát feddhetetlen üzletfelek képében olajtársaságokhoz, szerez kizárólagos használati jogot bizonyos iparágak működtetéséhez a modern kori gyarmatosítás jegyében.

S ahhoz, hogy mindezeket a gigantikus méretű, korrektnek korántsem nevezhető tranzakciókat lebonyolítsa, Peking több mint tízezer vállalatot működtet és tart fenn, a külföldre kihelyezett vállalatok felé folyamatos a tőkeáramlás, mely rövid távon a potenciális célországokat is drasztikusan eladósítja, s az adósságspirál csapdájába taszítva minden lokális vállalatot a saját kezébe vesz.

A dél-ázsiai és a dél-afrikai országok ugyanis perifériára szorult, roppant szegény, ámbár a növekedés pályájára állt országok, s fejlődő státusuk révén jobban rászorulnak a külföldi működőtőkére. Ez önmagában korántsem veszélyes, sőt nélkülözhetetlen a piaci reformok keresztülviteléhez, a dinamikus növekedés megalapozásához, az ahhoz szükséges technológia és infrastruktúra meghonosításához, ugyanakkor nem mindegy, hogy ez a működő tőke Kínából vagy egy nyugati nagyhatalomtól érkezik-e.

Kína ugyanis egy totalitárius, diktatórikus, nyíltan kommunista pártállam, mely saját torzult olvasatában az internacionalizmus jegyében terjeszkedik a „kapitalista demokráciák dominanciájával” szemben, s szándéka nem lehet más, mint a hódítás, bekebelezés, okkupáció kizárólag saját, pártállami érdekből.

Így amikor Kína hatalmas mennyiségű valutát visz az adott országba, olyan monumentális beruházásokba fektetve, melyek csupán a gyarmatosítónak érik meg – ugyanis a kivitelező vállalatok részvényeseinek nagy része is kínai üzletember, a tulajdonosi apparátus is kínaiakból áll, s jobbára han-kínai munkások végzik a munkálatokat – , a tőkét nem a lokális gazdaság helyreállítására, növekedő pályára állítására, hanem saját kolóniaként működő, „speciális gazdasági övezetként” számon tartott területük építésére költi, örökös függőségre ítélve az adott célországot.

Ennek megnyilvánuló jele az is, hogy az afrikai régióban mintegy két-három millió kínai állampolgárt telepítettek le.

Qingdao kikötője. Fotó: China Daily

Dél-Ázsia, Dél-Afrika tehát fenyegetett régiók, s Kína ezen országok kiszolgáltatottságát,  fejletlenségét kiaknázva próbálja megalapozni világgazdasági hegemóniáját, ezt a fenyegetettséget pedig csak fokozzák az Iránnal újonnan kötött gazdasági-katonai egyezmények is.

A diktatúra veszélytelenül terjeszkedik, s mivel nem igazán érkeznek ellenlépések egyik domináns nagyhatalom részéről sem,

Peking tiszta lelkiismerettel és szilárd, megingathatatlan meggyőződéssel, nyugalommal végezheti káros machinációit, aláásva az Egyesült Államok által meghatározott szabadságközpontú, szabadpiaci, liberális értékeken nyugvó világrendet.

Kínának elemi érdeke, hogy minden meghatározó iparágban – high-tech, elektronika, gépipar, könnyűipar, szolgáltatóipar — globális vezető szerepet töltsön be, uralva a globális termelést, kereskedelmet, a nemzetközi pénz- és valutapiacot, és még nagyobb mennyiségű kiaknázandó erőforrásra tegyen szert. Végső célja tehát a globális kereskedelem és gazdaság feletti kontroll megszerzése, a globális egyeduralom kivívása. Trump többek között ennek is próbálta akadályát venni a kereskedelmi „háború” kirobbantásával.

A Kína által koordinált gazdasági expanzió ugyanis nem folyhat nyomtalanul és látatlanul, a Trump/Pompeo által irányított külügyi apparátus felfedte az ebben rejlő veszélyeket, s ehhez mérten eszközöltek ki olyan diplomáciai intézkedéseket, melyek szigorúak ugyan, de nem annyira hogy abból háborús konfliktus éleződjön ki.

Ez az intézkedés tehát a kereskedelmi „háború”, mely a nemzetközi sajtóban is kemény felháborodást váltott ki: az amerikai elnök lett a világgazdaság bedöntője, és az őrült, aki saját országát olyan kockázatos vállalkozásba vezette, melynek eredményeképpen Európa és Amerika is súlyos válságokkal fog szembesülni.

Az amerikai elnök által indított preventív „háború” ugyanakkor – habár szükségszerűnek nem is – de jogszerűnek mindenképp elkönyvelhető.

Erre törvényes, s alkotmányos legitimációja is volt, hiszen az 1974-es Trade act is előírja, hogy ha egy ország/szervezet indokolatlanul tart fenn vámokat vagy importkorlátozásokat amerikai termékekkel szemben, ha versenyhátrányba hozza az amerikai vállalatokat USA-ba irányuló exporttermékek állami szubvencionálásával, akkor Amerika kivethet vámokat, vagy kiléphet a hátrányt okozó kereskedelmi szerződésekből.

A kereskedelmi „háború” sikertelen kimenetele pedig sok lényegi dologra is rávilágított, s ez a trumpi adminisztrációnak köszönhető. Kínát szinte lehetetlen hatalmas népessége, ebből eredő termelési potenciálja, s a világgazdaságba való beágyazottsága által térdre kényszeríteni egyszerű vámháborúval, ennél erélyesebb, biztos sikerre vezető stratégiára van szükség.

Trump-Pompeo érdeme ez esetben Peking huzamosabb időre való lekötése, a kínai monopolisztikus, kézivezérelt, jogbitorló rendszer megregulázása.

Kína ugyanis a szellemi tulajdon védelmének hiányát a megállapodások, a figyelmeztetések ellenére sem orvosolta, piacának zártságát fenntartja a külföldi befektetőkkel szemben, továbbá gyakori az állami beavatkozás a magángazdaságba, és a piaci önszabályozó mechanizmusok ilyetén módon való manipulálása is.

Hogyan reagáljon a Nyugat Kína neosztálinista fordulatára?

Szolidaritást kell vállalnunk az üldözött kínai kisebbségekkel. Erkölcsi értelemben is segítenünk kell Amerika kemény fellépését. Gyenge Dániel írása.

S hogyha egy ilyen, kollektivista elemeket markánsan fenntartó ország üzletemberei kereskedelmi szerződéseket, gazdasági, államközi megállapodásokat, üzleti tranzakciókat kötnek világszerte, akkor nem feddhetetlen, tiszta kezű, a cég modernizációját és tőkeerejét előmozdítani kívánó üzletfélként viselkednek, hanem komoly politikai feladattal felruházott, az állam gazdasági dominanciáját kiterjeszteni kívánó „partnerként”.

A kínai terjeszkedés aggasztó tendenciáját pedig csak egy nyugati nagyhatalom tudja megállítani: az Egyesült Államok, amely gazdasági expanziót végrehajtó tevékenységével morális és elvi értelemben is különbözik Kínától.

Az USA, akárcsak Nagy Britannia, a 18.-19. században még nem tartott igényt a szabadpiacra növekedési pályája kezdeti szakaszában, melyet a merkantilizmus és a szigorú védővám politikát alkalmazó protekcionizmus övezett. De ahogy növekedése egyre felívelő tendenciát mutatott, gazdaságát nyitottá tette a globális piac számára, és virágzó, a szerződő felek számára előnyös kapcsolatokat épített a termékek és a tőke szabad és korlátlan exportja jegyében.

S bár kialakult persze a kölcsönös egymásra utaltság a fejlődő országok és a formálódó nagyhatalom között, az Amerika által dominált nyitott és szabad piacgazdasági rendszer csak úgy tarthatta fenn hegemóniáját, ha piacra dobott termékeit és szolgáltatásait nyereséges, a fogyasztók preferenciáit is kielégítő üzleteket kötve exportálhatta minél több területre.

Így Amerika számára egyre relevánsabb törekvéssé vált, hogy a fejlődő régiókat felemelje, s olyan szintre juttassa, hogy az ő növekedésüket is szavatoló, tartósan jövedelmező piacokat teremtsen. Ezt a külgazdasági politikát kiválóan prezentálja a Marshall-terv hitel- és segélyezési, kereskedelmi politikája 1948 után, mely az európai és a japán gazdaságra is felemelően hatott.

Az USA-t gazdasági expanziója során tehát korántsem a hódítani, gyarmatosítani vágyás, hanem a profitéhség és a haszonelvűség természetes kapitalista jellemzője kísérte, melyek pejoratív kicsengésük ellenére korántsem ördögtől való jelenségek.

Az egymásra utaltság jegyében az USA vállalatai csak akkor válhattak profitábilissá, hogyha termékei igazodtak a helyiek preferenciáihoz. A kölcsönös egymásrautaltságot és a békés együttműködést preferáló amerikai politika fejlődő, modern, virágzó nemzeteket, régiókat teremtett, amivel szemben Kína csak eladósodott, kiszolgáltatott, kizsákmányolt térségeket tud felmutatni.

Ahhoz pedig, hogy Kína egyre fenyegetőbbé váló terjeszkedését meg lehessen állítani, nem elég az USA domináns szerepe a világgazdaságban, hanem globális összefogásra van szükség, melynek összehangolt gazdasági szankciókban kell megnyilvánulnia. A cél ugyanis az, hogy alapjaiban omoljon össze az a korrupt, monopolisztikus modell, melyet Kína épített fel világuralmi törekvéseinek céljából.

A globális méretű szolidaritás jegyében kell mindezt kieszközölni. Ugyanis hogyha hagyják, hogy a diktatúra nyugodt körülmények között, akadálytalanul építse hegemóniáját világszerte, látatlanul beépülve a lokális gazdasági szektorokba, ott különböző érdekeltségekre, koncessziókra, kizárólagos jogokra, kiváltságokra szert téve, akkor a rezsim még hosszú ideig szilárd talajon állhat, megingathatatlanul a győzelem mámorában úszva.

Egy diktatórikus rendszernek is fontos alappillére a gazdaság. Ha ez összeomlik, ha az állam nem tudja miből megvásárolni a társadalmi békét és az állampárt iránti lojalitást, akkor a diktatúra is hamar összeomolhat.

„Politikai provokáció”: egyre nő a feszültség Washington és Peking között

Kína bezáratja a délnyugat-kínai Csengtuban létesített amerikai konzulátust, válaszul a kémkedéssel vádolt houstoni kínai konzulátus bezáratására.