A Teherán karakterei árnyaltak, elkerülték a jók-rosszak csoportosítás sablonját, annak ellenére, hogy egyértelmű az izraeliek nézőpontja. Éppen ezért remélhető, hogy ennek a sorozatnak a szerepe is túlmutat a szórakoztatáson.
Mint arról nemrég hírt adtunk, Teherán az új izraeli tv-sorozat címe, amely a Fauda babérjaira tör. Daniel Syrkin rendezte az izraeli közszolgálati csatornán nemrégiben vetíteni kezdett sorozatot, amely közelebb hozhatja az iráni-izraeli konfliktus mélységeit, Irán belső válságát.
A főszereplő ezúttal a Moszad, az izraeli hírszerzés.
Niv Sultan alakítja a fiatal Moszád-ügynököt, Tamart, aki Teheránba utazik, hogy meghekkelje az iráni atomprogramot. Mivel az izraeli filmek sajátossága, hogy mindenki azon a nyelven beszél, amelyet a szituáció megkíván, így a film nagy részében perzsául beszélnek. A színészek jelentős része perzsa anyanyelvű, de Niv Sultan éppen nem, neki meg kellett tanulnia perzsául a sorozat kedvéért.
Shaun Toub, iráni születésű amerikai zsidó színész autentikus figura az iráni kémelhárítás főnökének a szerepében. Navid Negahban, szintén iráni születésű amerikai színész, aki szerepe szerint utazási irodát működtet Teheránban, sikeres üzletember, de valójában ő is izraeli hírszerző.
Tamar találkozik nagynénjével, aki Iránban maradt és felvette a muszlim vallást a férje kedvéért, így megszakadt a kapcsolata az Izraelbe vándorolt családjával. Kapcsolatba kerül fiatal ellenzékiekkel, akik az autoriter vezetés ellen lázadnak.
A sorozatot Athénban forgatták, a statiszták perzsa ellenzéki emigránsok, akik örömmel vettek részt a filmben, hogy ezzel is kifejezzék az iráni kormányzat iránti megvetésüket.
Kritikát formálni korai lenne még, de aki látta a Faudát, annak van viszonyítása alapja. Bár a forgatókönyvírók, a rendezők és a színészek is mások, a sorozat jellemzői hasonlóak: nagyon alaposan ismert politikai, társadalmi, emberi helyzeteket ábrázolnak, romantikus felhangok nélkül. A karakterek árnyaltak, elkerülték a jók-rosszak csoportosítás sablonját, annak ellenére, hogy egyértelmű az izraeliek nézőpontja.
Éppen ezért remélhető, hogy ennek a sorozatnak a szerepe is túlmutat a szórakoztatáson. Ahogy a Faudát az arab-izraeli konfliktus „valóságszagú” ábrázolása népszerűvé tette az egész világon, ezzel tágítva az ismereteket is ebben a témában, úgy
elképzelhető, hogy egy ilyen sorozat felkelti az érdeklődést az iráni válsággal kapcsolatban is, amelynek tárgyalása furcsamód kimarad a nyugati médiából.
Az izraeli, nemzetközi kommunikáció még mindig gyötrelmesen gyenge, a médiaháborúkat rendre elveszíti a palesztin propagandával szemben. Az sem segít, hogy tehetséges, izraeli filmesek szélsőbalos üzenetű filmjeikkel sorra nyertek nemzetközi díjakat. Majdhogynem trend lett anti-izraeli filmmel pózolni a különböző fesztiválokon.
Amos Gitai egész karrierje erre épül, de ezen a hullámon lovagol Eran Riklis is (Szír menyasszony, Citromfa, Táncoló arabok stb.) A szólásszabadság jegyében az Izraeli Filmalap anyagilag támogatja az erősen pro-palesztin témájú filmeket is.
A politikai témájú játékfilmekben most sincs igazán változás, bár a 2013-as Bethlehem, Yuval Adler rendezésében, már kilógott a sorból azzal, hogy a forgatókönyvírást nagyon alapos tényfeltárás előzte meg.
Ez az utóbbi 10 évben készült politikai témájú tv-sorozatok közös vonása: az alkotók, a helyzet mély ismeretében képesek a probléma összetettségét hűen ábrázolni. Az első volt a 2010-es Hatufim (חטופים), amelynek amerikanizált változata lett az agyondíjazott, nyolc évadot megélt Homeland.
2015-ben elkészült a Fauda első 12 része, amelynek harmadik évadát már a Netflix gyártotta és forgalmazza. Most pedig itt a Teherán, amelyet az Apple TV-n is meg lehet majd nézni.
Bár ezek a sorozatok nyilvánvalóan nem propaganda céllal készültek, ezt a hatást cseppet sem kellene lebecsülni. A film az érzelmeinkre hat, így még egy közepesen sikerült darab is befolyásolhatja a világképünket.
Amíg a történelmi filmek a múlt egy darabját mutatják be, valamilyen értelmezés szerint, a napjainkban játszódó filmek többsége egyfajta jövő ideált igyekszik előrevetíteni.
A Szex és New York egyik producere, Cindy Chupack 2019-ben Anyainvázió (Otherhood) címmel készített filmet a felnőtt-fiús anyák lelki gyötrelmeiről. Az alapötlet jó volt: mit jelent az anyaság akkor, amikor a gyerekeink már felnőttek? Mi annak a kapcsolatnak az alapja, amely legfeljebb anyák napi köszöntésben merül ki, aztán már az is elmarad?
A film nem lett nagy siker, bár hozza az összes, elvárt sztereotípiát: három anya közül egy fekete, egy zsidó, egy pedig protestáns, fehér amerikai, középosztálybeli, kertes házlakó. Gyerekeik közül a fekete srác a legsikeresebb, a leggazdagabb, a fehér protestáns fiú meleg, a zsidó pedig a legszerencsétlenebb értelmiségi (író), aki csótányos alagsori lakásban lakik és egy sikszét (nem zsidó nőt) szeret.
A film végén a fehér amerikai anya boldogan fogadja el a szivárvány-családba született unokáját, a zsidó fiú elveszi a sikszét (anyja sem volt született zsidó, de betért a férje kedvéért, amit a fia felesége már nem tesz meg), a fekete fiú megtalálja a maga okos-szép fekete párját, anyja pedig fiatalkori álmát teljesíti be azzal, hogy Olaszországba költözik és a festésnek él.
Klasszikus, amerikai happy end, vígjátékba töltött üzenettel: a vallási, kulturális kötődés out, a jövő sikere a feketéké. Globális boldogság.
A tíz évvel korábban készült A bátyám cipőjében (Loving Leah), még a hagyományban rejlő értékek újrafelfedezéséről szólt, egy furcsa szituációban felfedezett világ belső értékeiről, ahol mindenki a saját gyökerei ismeretében is lehet modern amerikai. Nem kell feloldódni a szürke semmiben. Mondhatnánk, hogy ezek csak szórakoztató filmek, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani nekik… Valóban?
Amikor szobrokat döntenek le, filmeket és könyveket cenzúráznak, szavakat tiltanak ki a közbeszédből, akkor a tisztes szakipari munkának számító amerikai vígjátékok háttér-üzenetei sem csupán jelképes értékűek.
A kilencvenes évek nagy sikerű tinisorozata, a Beverly Hills 90210 minden egyes darabja aktuális társadalmi problémákra igyekezett helyes választ találni. A tehetséges írói gárda realitásérzékét még nem torzította el a PC (politikailag korrekt) beszéd, és annak ellenére, hogy az USA egyik leggazdagabb helyén élő aranyifjak életéről volt szó, problémáikkal szerte a világon azonosulni tudott a korosztályuk.
Az izraeli tévésorozatok furcsamód ezt a hétköznapi realitást hozzák el a nézőknek egy olyan környezetbe ágyazva, amit legfeljebb a politikai propaganda szintjén ismernek. A Moszad-ügynök nem Superman, a diktatúra őre sem szimplán szörnyeteg. Ideológiai maszlagok nélkül is értjük azt, ami emberi.
Keveset foglalkoznak a múlttal, ideális jövőképük nincs, marad a jelen problémáival való küzdelem – vérgőzös, puskaporos küzdelem, ami azért vonzó, mert valódi.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.