Bíróság-párt Izraelben, avagy az elit hatalma a demokrácia felett

Elit körökben közkeletű felfogás, hogy a választópolgárok többsége tudatlan, engedelmes nyájként követi Netanjahut, ezért születnek a kellemetlen választási eredmények, amelyeket az okos értelmiségieknek más eszközökkel kell megtorpedózni. A legalkalmasabb eszköz a Legfelsőbb Bírósághoz intézett beadvány, amelytől a demokratikus választásokban csalódott elit reméli a “világ megjobbítását”.

Tavaly jelent meg Simcha Rottman könyve, pontos fordításban a Legfelsőbb Bíróság Párt, amelynek alcíme: Hogy ejtették rabul a jogászok az izraeli kormányt?

A kérdés jó ideje aktuális, ám a legutóbbi kormányalakítási hercehurcák (a Legfelsőbb Bíróság döntötte el, ki lehet miniszterelnök) minden eddiginél jobban rávilágítottak arra, hogy a hatalom három ágazatának (parlament, kormány, bíróság) egyensúlya megbomlott, az izraeli Legfelsőbb Bíróság a maga hatalmát nemcsak a kormány, hanem a parlament fölé is helyezte, ezzel nemhogy a demokrácia védelmezője, sokkal inkább az elit diktatúrájának megteremtőjévé válhat.

Bár ez a fajta bírói hatalomtúltengés az izraeli társadalom aktuális problémája, aminek kezdetét Aharon Barak, a Legfelsőbb Bíróság elnökének a múlt század kilencvenes éveiben kifejtett munkásságához kötik, oka egy sokkal általánosabb jelenségre enged következtetni, mégpedig a tömegek körében a baloldali eszmék nemzetközi térvesztésével összefüggésben.

A második világháború végkimenetele a nemzetközi összefogás, a globalizált világ győzelmének hitét erősítette a kompromittálódott nemzeti gondolkodás felett. Ettől kezdve a nacionalizmus (a nemzet, a területi egység, a közös nyelv, kultúra, értékrend és szokások, a közös mítoszok és történelem tudata) pozitívumai törölve, nácizmusnak (nemzeti szocializmus), fasizmusnak bélyegezve azokat, miközben a szocialista ideológia túlélte a sötétséget és népszerűsége a baloldali körökben töretlen volt még akkor is, amikor a létező szocialista országok nyomorúsága egyre nyilvánvalóbbá vált.

Alan Dershowitz: „Izraelnek szégyenkeznie kell”

Az amerikai sztárügyvéd szerint „Benjamin Netanjahu a történelem első miniszterelnöke, akit azért állítanak bíróság elé, mert jobb sajtót akart magának.”

Az álom egy “igazságos” világról, amiben mindenki egyenlő, szolidáris embertársaival, azonos jogok illetik meg, mert mindenki ugyanúgy teljesíti kötelességeit — a francia forradalom óta számos alkalommal bebizonyosodott, hogy megroppan a valósággal ütközve.

Különbözőek vagyunk, akár tetszik, akár nem. Különböző képességekkel, vágyakkal, lehetőségekkel. Személyiségünket alapvetően befolyásolják a hovatartozás fizikai és kulturális kötelékei. Persze, törekedni lehet és egy-egy közösségen belül kell is az esélyegyenlőség megteremtésére, de az embernek, mint biológiai lénynek megvannak a maga határai.

A gondolkodás és a kommunikáció emelte ki a homo sapienst az állatvilágból, hogy az 50 fős falkánál nagyobb közösséget is képes legyen egyben tartani. A “falka” destabilizálódása az ember esetében 150 fő körül kezdődik, azonban a fikció lehetővé tette az ennél jóval nagyobb közösségek együttműködését is. A közös mítosz, ami képessé tesz emberi csoportok egymást nem ismerő egyedeit az együttműködésre (ld. Yuval Noah Harari: Sapiens)

Bár a kommunikáció mai szintje a globális együttműködés vízióját vetíti elénk, a biológiai lény számára mégis létezik egy természetes érdekeltségi körgyűrű, ami a családmaggal (egy háztartásban élők) kezdődik, a kiterjedtebb családdal, rokonsággal folytatódik, a település, a vallási-kulturális közösségen át nagyjából a nemzetig terjed.

Az arab tavasz eseményei rávilágítottak, hogy egy évezredek óta létező törzsi társadalom még nem alkot nemzetet attól, hogy közös határokat jelölünk ki számukra, és közös zászló alá hajtjuk őket.

Mint ahogy a kommunista internacionalizmus eszményét nyelvileg globalizmussá aktualizálva sem kapunk közös mítoszt, ami a Föld lakóit közös cselekvésre inspirálná. Erre éppen a vírusválság világított rá nagyon élesen: minél inkább bezárkózott egy kisebb-nagyobb közösség, annál eredményesebben tudott megküzdeni a fertőzéssel.

Csodaszámba menő eset az a lombardiai, zsidó idősotthon, ahol a fertőzés első hírére megszervezték a karantént, az élelmiszerellátás és gondozás steril rendszerét, amivel elérték, hogy egyetlen lakójuk sem lett beteg, miközben körülöttük szedte a legtöbb áldozatot a vírus.

Az internacionalista eszme, bár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a szocialista országok gazdasági és társadalmi csődje pedig nyilvánvalóvá tette ennek a mítosznak a működésképtelenségét, azért baloldali, értelmiségi körökben megmaradt mint egyfajta ideál.

Főügyész: Netanjahunak meg kell jelennie büntetőpere első napján

A vesztegetéssel, csalással és hivatali visszaéléssel vádolt izraeli miniszterelnök eddig még nem nyújtott be kérelmet a távolmaradáshoz.

Ki ne szeretné elhinni magáról, hogy ő olyan jó ember, aki az “alantas” érdekszféráján túl képes gondolkodni a világról, szolidaritást vállalni a Föld távoli bugyraiban élő emberekkel, áldozatokat hozni a világbékéért… Nemzetközi szervezetekbe tömörült lelkes fiatalok mennek megváltani a világot konfliktusos térségekbe, hogy a saját kultúrájuk eszményeit tuszkolják rá a helyiekre – viselkedésük alapja semmiben nem különbözik a gyarmatosítók felsőbbrendűségi tudatától.

A nemzetközi médiában egyre hangosabb azon ideológusok és celebek szava, akik rendszeresen kioktatják a “tudatlan tömegeket”, hogy mi lenne nekik jó, akik felháborodnak olyan demokratikus választási eredményeken, amelyek nem az ő világról alkotott nézeteiket igazolják vissza.

Az “ostoba nép” ostorozása megjelent a Brexit, a legutóbbi, amerikai választások kapcsán, és évek óta napirenden van az izraeli kormányok eredményeit vitató elit körében.

Pechjükre az eredmények magukért beszélnek: Izraelben jó élni, gazdaságilag megalapozott és a személyes biztonságot illetően is kedvezőbb számos nyugati demokráciánál, dacára az állandó terrorfenyegetettségnek.

A dolog ott kezdődik, hogy Izrael léte ellentmond az új nemzetköziségről alkotott nézeteknek: adott egy ország, amely képes volt a semmiből sikeres államot  teremteni, az ellenséges támadások, háborúk ellenére megőriznie önállóságát, integrálnia a sokféle helyről érkező bevándorlókat, mégpedig a zsidó nemzet és vallás, a közös eredet, a rokoni kapcsolat gondolatával.

Nem véletlen, hogy ma Izrael legnagyobb ellensége ideológiai síkon az Európai Unió, az a nemzetek feletti szervezet, amely a közösnek remélt gazdasági érdekeken túl, képtelen megteremteni a közös mítoszt, ami az Uniót ténylegesen összetartaná, hiszen ma már az “európai kultúra” és a keresztény vallási közösség eszménye sem polkorrekt, a hamis beszéd pedig elfedi a valóságot , ezért az univerzálisnak kikiáltott értékrendbe nem lehet kapaszkodni.

Izraelben a cionista nemzeti eszme és a zsidó vallás együtt építette a gyarapodó közösséget, annak ellenére, hogy a hatalom 1977-ig a szocialista beállítottságú baloldal kezében volt.

A világ megjavításának eszméje, a Tikun Olám, talmudi gondolat, nem véletlen, hogy zsidók nagy számban részesei voltak a progresszív mozgalmaknak szerte a világon, és ma is az egyik legnépszerűbb eszme a szekuláris, galuti (Izraelen kívül élők) zsidók körében.

Izrael “mázlija” a külső fenyegetettség volt – miatta nem alakulhatott ki a szocialista országokra jellemző rendszer, a fennmaradás érdekében mindig összezártak a különböző világnézetű pártok és a racionalitás győzött. 1977-ben a túlnyomórészt askenázi (európai kultúrájú) zsidókból álló Munkapártot felváltotta a Likud (Összefogás), a jobboldali tömörülés. Csakhogy a váltás mindössze a kormányzatban történt meg, a hivatali bürokrácia megmaradt, és a harmadik hatalmi ágban, a bíróságoknál sem történt személyi és ideológiai változás.

A Legfelsőbb Bíróság várhatóan nem buktatja meg Netanjahut

A Legfelsőbb Bíróság jelezte, hogy eddig nem találja meggyőzőnek azokat az érveket, amik azt állítják: jogtalan lenne Netanjahu miniszterelnöksége. 

A “nép” és az értelmiségi elit szétválásának ez a kezdete Izraelben. Ehhez képest majdnem két évtized telt el Aharon Barak, a Legfelsőbb Bíróság elnökének bírói aktivizmusáig, amikor bírói ítéletekbe rejtve hoztak létre egyfajta “alkotmányt”, amit a parlament, a törvényhozó testület sosem fogalmazott meg, és nem hagyott jóvá, vagyis a Legfelsőbb Bíróság a mindenek feletti hatalom pozíciójában politikai szerepre tör. A fékek és ellensúlyok rendszere akadozik.

A “bírósági forradalom” ma odáig jutott, hogy tucatjával dobja vissza a parlament által megszavazott törvényeket, alapvetően befolyásolva az ország politikai stratégiáját, mind a belső kormányzást, mint a külpolitikát illetően. Hovatovább a kormány és a parlament egyaránt a Legfelsőbb Bíróság előtti vádlottak padján találja magát minden döntését illetően. A törvényhozás ellehetetlenül, valós problémákat nem lehet ésszerűen megoldani.

Rottman könyvének hat fejezete demonstrálja a probléma átfogó jellegét:

  • Miként akadályozza meg a Legfelső Bíróság a lakhatási válság megoldását, hogyan bomlasztja az állam cionista alapját?
  • A forradalmasított bírósági folyamat.
  • Az államügyész abszolút hatalmának kiépülése a Legfelsőbb Bíróság támogatásával.
  • A Legfelsőbb Bíróság terrort támogató ítéletei, valamint azok, amelyek az izraeli parlamentbe juttattak a terrort nyíltan támogató személyeket.
  • Legfelsőbb Bíróság tagjainak véleménye “a cionizmus = rasszizmus” kérdéskörben.
  • A Legfelsőbb Bíróság részéről a demokratikus jogállamiság legsúlyosabb megsértése.

A politikai döntések ellehetetlenítését mindennél jobban demonstrálja az illegálisan beszivárgó afrikaiakkal kapcsolatos törvények harmadszori visszautasítása a Legfelsőbb Bíróság részéről.

Milliónyi, nyomorgó afrikai indult meg a jobb élet reményében Európa irányába, ám az első, szárazföldön elérhető fejlett ország Izrael, és az egyiptomi határ sokáig szabad bejárást tett lehetővé. 2007 és 2012 között, amíg a határon meg nem épült a kerítés, 64842 személy jutott ily módon az országba. Az Egyiptomba való visszatoloncolást a Legfelsőbb Bíróság döntése megakadályozta, ezért az izraeli kormány 3500 USD-t fizetett mindenkinek, aki elhagyta az országot.

A statisztikai hivatal szerint  2019-ben 31547 illegális Izraelben tartózkodó afrikai volt, nem számítva az itt született gyerekeiket.

A Legfelsőbb Bíróság épülete Jeruzsálemben

A kormány jogilag is rendezni akarta az illegális bevándorlás kérdését úgy, hogy az intézkedések eltántorítsák azokat, akik így akarják megoldani a saját, gazdasági problémájukat, azonban a Legfelsőbb Bíróság az emberi jogokra hivatkozva minden eddigi próbálkozást meghiúsított.

Míg a demokratikus választásokon győzött kormány és a parlamenti többség célja az ország zsidó többségének megőrzése, a Legfelsőbb Bíróság döntései ezt a szándékot semlegesítik a törvényellenes bevándorlás legitimizálásával. Nacionalizmus kontra globalizmus.

Az ország fennállásának 72 évében az arab országokból származó “keleti zsidó” népesség megerősödött, a második, harmadik generáció tanult és nem kevésbé ambiciózus, mint askenázi kollégái. Gyökereik révén jobban ismerik a környező arab világot, kevésbé idealisták az “általános emberi értékeket” illetően, jobban kötődnek a vallási-kulturális hagyományokhoz, náluk nem válik el oly erősen a vallásosság és a szekularitás, mint európai eredetű honfitársaiknál.

Politikailag a társadalom jobbközép oldalát erősítik – sokakban még él a szüleiket ért lekicsinylő, askenázi megítélés a “csahcsahok” iránt, ami a hangoskodó bunkók szinonimája volt egy azóta dicstelen véget ért színpadi szereplő szájából.

Most, a parlamenti választások körüli hercehurca közepette, ahány riporter megszólaltatta a “nép hangját”, feltűnő volt, hogy a Likud támogatói közül sosem értelmiségit kérdeztek, hanem a régi sztereotípiákat erősítő vidéki piacozókat, míg az “emelkedett eszmeiség” szószólói a hagyományos, ismert, értelmiségi elit tagjai, írók, egyetemi tanárok voltak.

Elit körökben közkeletű felfogás, hogy a választópolgárok többsége tudatlan, engedelmes nyájként követi a vezért, esetünkben Natanjahut, ezért születnek a kellemetlen választási eredmények, amelyeket az okos értelmiségieknek más eszközökkel kell megtorpedózni.

A legalkalmasabb eszköz a Legfelsőbb Bírósághoz intézett beadvány, amelytől a demokratikus választásokban csalódott elit reméli a “világ megjobbítását”, hiszen tudja, az ott tevékenykedő testület hasonló ideológiai alapon működik.

A globalizált világban az izraeli Legfelsőbb Bíróság tagjának a harvardi vagy oxfordi kolléga a “hasonszőrű”, nem pedig a dél-tel-avivi vagy eilati zsidó kereskedő, akinek az életét megkeserítik a döntéseik.

Míg a parlamenti mandátumát teljesen elvesztett szélsőbaloldali Merec párt beolvadt a történelmi zsugorodásban szenvedő Munkapárt utódpártjába és együtt is csak 7 parlamenti helyet tudtak megszerezni, szellemiségük megszállta a Legfelső Bíróságot, amely a totális hatalomra tör, megteremtve az elit diktatúráját.

Legfelsőbb bíróság dönti el, alakíthat-e kormányt Netanjahu

„Demokráciában a nép, és nem más dönti el, hogy ki vezeti. Ellenkező esetben ez már nem demokrácia” – írta Benjamin Netanjahu Twitteren.