Prieger Zsolt: „Jeruzsálem az egész univerzum fővárosa”

Zsidó származású szentekről és szombathelyi holokauszt-történetekről is szívesen szólna a Neokohn olvasóihoz az elmúlt negyed század egyik meghatározó alkotója, az író-újságíró, zenész-producer Prieger Zsolt. Az Anima Sound System együttes motorja Izraelről, antiszemitizmusról, függetlenségről és hitről is mesél interjúnkban.

Újságíróként az utóbbi hetekben ezeket találtam öntől: zenei szaklapban Dylan-recenzió, konzervatív lapban esszé a pápáról, egy jezsuita folyóiratban sorozat szentek életéről, lakhelyén, Martonvásáron a helyi újság főszerkesztőjeként interjú az iskolaigazgatóval. Ráadásul Miatyánk címmel saját könyvön is dolgozik. Ha lenne ideje vagy kedve, Prieger Zsolt miről írna a Neokohnban?

Zsidó származású szentjeimről például biztosan, Edith Steintől külön bejáratú „filozófus-szentemig”, Simone Weil-ig. Aztán Izraelbe „szerelmes” hőseimről is értekeznék szívesen, például Szenes Hannáról vagy gyermekkorom hőséről, a második világháborúban az észak-afrikai front zsidó légiójában harcoló szombathelyi Schéfer Miklós bácsiról, akihez sokat jártam, hogy sztorizzon nekem, vagy a szintén szombathelyi Spiegler Elemérről, aki nemcsak a leghosszabb ideig élt holokauszt-túlélőként halt meg 107 éves korában, de különben is izgalmas és csodás figura volt.

A fia nemkülönben izgalmas személyiség, gigászi szombathelyi képgyűjteménye bámulatos. A minap kaptam tőle a szombathelyi zsinagóga belsejéről egy gyönyörű régi képet. Szülővárosom amúgy is előkelő helyen van az „Izrael-bajnokságban”: szombathelyi gyökerű az a Stampfer Jehosua is, aki még Herzl előtt álmodott hazát magának, ő alapította Petah Tikva városát, pontosabban első mosavját, azaz mezőgazdasági települését Izraelben. De ha már kérdezte,

szívesen írnék a kortárs izraeli elektronikáról vagy zsidó zenei podcast-sorozatot is vállalhatnék.

A Biblia-kapcsolatomról, a kereszténység zsidó hagyományairól meg bármikor bármilyen formában.

Az írás mellett tanít, kulturális programokat hoz létre és előadókat terelget menedzserként, időnként lemezlovasként is játszik, közben meg az elmúlt negyed század egyik legmeghatározóbb hazai zenekarának vezetőjeként továbbra is újabb lemezeken dolgozik. Sosem érzi azt, hogy túlvállalta magát? Hogyan kezeli az esetleg ebből adódó konfliktusokat, kihívásokat?

Ez nem túlvállalás, így konfliktus sincs, mert erre mind szükségem van a teljes élet megéléséhez. Semmilyen konfliktust nem élek meg, szerintem az ember egy többdimenziós lény és csak beszűkíti, ha csak kizárólag egy dologgal foglalkozik. De mondjuk virtuális Szerb Antal Társaságot sem azért alapítottam, mert nekem kötelező lenne buzognom egyfolytában, hanem mert úgy éreztem, hogy Havasréti Jóska fantasztikus monografikus munkáin kívül nem foglalkozunk eleget egy emblematikus magyar íróval, akit – ezt ne feledjük – történetesen magyar honfitársaink vertek agyon zsidósága miatt. Példája, okossága, sármja, magyarsága, kettős identitása a mába mutat, példát ad.

Ha nem hangozna túl elbizakodottan, akkor tudnék mesélni arról is, hogy Szerb Antal példájával sok szabadidejében zsidózó, idiotisztikusan viselkedő embert térítettem már le a számára bizonyosságot jelentő útról.

Ez ugyanaz, mint amikor Bibliával „ütöm” a dumában keresztény, cselekedetben pedig nagyon is „farizeus” napi politikát és társadalom-víziót.

Több interjút is adott az utóbbi időben. Mindegyikből érződik, hogy az istenhit mennyire meghatározó az életében. Ez mikor és hogyan alakult ki önben? Nem lenne tipikus történelmi helyzet, ha már gyermekként is vallásos neveltetést kapott volna. 

Semmilyen vallásos nevelést nem kaptam, maximum Tolsztojtól, Dosztojevszkijtól és Pilinszkytől, de ez egyébként is inkább kegyelmi kérdés, nem tanulható, és ha radikálisan akarok fogalmazni, akkor maga a „vallás” nem is állt vagy áll hozzám annyira közel, mint a „megélt hit”, az Istenre rábízattatás, ami meg az ábrahámi népek közös jellemzője. Szóval

a hit nem egy szentimentális, hétvégi elfoglaltság, hanem egy mindennapokba „beleszóló”, éjszakai is felébresztő, alkotásra, szeretetre, kísérletezésre, újat keresésre, a szabadságfokom kiterjesztésére motiváló „élethelyzet”.

A bizalom, a Teremtőre való hagyatkozás helyzete. Az Istenben bízás inkább költészet, mint rutin. A gyermeki léted átélése. És igen,

erősen hiszek abban, hogy egyedül a zsidó-keresztény motiváció az, ami helyes irányt ad a világnak, a teremtett világ tiszteletére tanít – s nemcsak az emberére, hanem az állat- és növényvilágra is érvényes mindez, a többi mellébeszélés és taktika.

Ebből lehet ugyanis egyedül szolidaritás, igazságkeresés, univerzális látásmód és kölcsönös tisztelet. És ha valaki esetleg a „vallás” emberellenes motívumait, történelmi bűneit citálná most ide, akkor arra csak azt mondanám, hogy szanhedrinektől kezdve a politikával szövetséget kötő egyházak szörnyű döntéséig persze hogy nincs mentség, de én nem is az emberben hiszek, hanem az Istenben.

Még a próféták is mennyit bénáztak, gondoljon Jónásra és a többiekre, meg menekülésükre a feladat elől. Vagy ott van Jézus, aki a legbénább lúzerre bízta az egyházát, Péterre, aki aztán röpke időn belül többször is elárulta. Az ember töredékes, rosszra hajló, és ez az általa létrehozott intézményekre is vonatkozik. Ugyanakkor az ember jó is, és az intézményeket is meg tudja tölteni pozitív tartalommal, csak ez legtöbbször látnivalóan nehezen megy neki pár ezer éve. Az ember ezzel együtt megérdemli a bizalmat, de a feltétel nélküli bizalmat csak Isten.

Beszélgetésünk egyik fő apropója az a minapi cikk, amely szerint Jerusalem My Love című következő nagylemezük már „finisközeli állapotban van”. Ebben a cikkben azt írják, hogy az egyik dalban felhangzó énekről azt mondja, hogy az az építésről szól. Bibliai parafrázissal: Isten nélkül minden ház összeomlik. Megint egy erős hitvallás. Az ateista Anima-rajongók lelkére ilyenkor nem gondol?

Nincs ateista és hívő Anima-rajongó, sőt, remélem, még „rajongó” sincs, hanem sok-sok kritikus hallgató, akit motivál, amit mondok, mondunk. A dalaink, a dalainkkal előhívott kétely és bizonyosság találkozik az emberek vágyaival, kábé ez van. Én azt szeretném, ha gondolkodó és bátor, szókimondó, szabad emberekkel lennék körülvéve „animailag” is.

Sosem vágytam kiszámítható státuszba a zenekarommal sem, tény, hogy sok olyan dalunk van, ami nagyon sok emberhez eljutott, de az Anima Sound System sosem volt tipikus popzenekar, inkább egy gondolkodói kör,

ahova sok-sok embert hívok, ahol változás van és előrenézés, ahol még a régi dolgainkhoz is úgy nyúlunk, hogy az a jövőbe mutasson. Az Animát olyannak szeretném látni, mint magamat. Amíg létezik, lepjen meg, akár akasszon ki, háborítson fel, de mindig gondolkodtasson el. Zsizsgő, izgalmas műhelyt akarok, sok embert együtt dolgozni látni, nem egy zenekart. Kit érdekel egy „zenekar”? Annyira érdekel, mint egy vers vagy egy színházi előadás, az sem magáért érdekel, hanem a hatásért és üzenetért.

Jeruzsálem nem csak az ön szerelme. Mióta az amerikai elnök kijelentette, hogy Izrael fővárosának tekinti a várost, egyre nagyobb ellentétek is fellángoltak a város státuszának megítélése körül. Holott a világ egyik legspirituálisabb helyszínéről van szó. Ön mit szeret Jeruzsálemben?

Jeruzsálem nemcsak város, hanem a hagyomány, a megélt jelen és a megvalósuló, majd eljövendő csoda városa, ugyanakkor pulzálása nemcsak transzcendens, hanem nagyon is evilági hatásokat is ad. Élhető, nagyon szerethető városnak látom, melybe mintha hazaérkeznék. Az utolsó utunk a járvány előtt Jeruzsálembe és a sivatagokba vezetett. Ha ez lesz az utolsó utam életem végéig, akkor is nagyon jól választottam meg az úti célt. Az meg, hogy ki mit gondol a város politikai státuszáról, nem nagyon érdekel, mert ez csak politikai taktika, ráadásul

nekem Jeruzsálem nem Izrael fővárosa, hanem az egész univerzumé.

Dávid király sírjától a Via Dolorosáig, az Olajfák hegyétől a Mennybemenetel kápolnájáig, amihez arab srácok vezettek bennünket egy Jeruzsálemen kívüli falucskában. Jeruzsálem a „minden egyben” városa, fürdőzés a valóságban, a szerelmem.

És Izraelről mit gondol? Úgy tudom, az új albummal turnét is szerveznek oda. Ezek szerint a BDS-mozgalom magukat nem befolyásolja?

Több meghívásunk is volt már Izraelbe, de mindig valami apró problémán elcsúszott az ügy.

A BDS-bojkott értelem nélküli, az ott élő embereket bünteti, ugyanakkor az éppen fennálló izraeli kormánnyal nemcsak lehet, de kell is vitatkozni, ahogy az Orbán- és Gyurcsány-kormányokkal is, ennél mi sem természetesebb.

Vita és kritika nélkül „soft” parancsuralom van. Az Istennek lehetnek parancsai, politikusnak viszont nem lehetnek. A politikus szolgál és maximum kér. Felhatalmazást, bizalmat. Számonkérhetőnek kell lennie. Ha a számonkérhetőségét szabotálja, akkor bűnös a politikája. Ha pedig a politikus megszegi a normákat, mennie kell. De néhány kivételtől eltekintve évtizedek óta nem ezt látjuk. Ez ugyanúgy érvényes mindkét országra.

Nekem Izrael a hagyomány és a tekintély, de ezzel együtt ugyanúgy ott vannak a szívemben a balos-anarchista korai kibucok, a közös zsidó-arab jövő ígérete, ott van Noam Chomsky, az egykori kibuc-építő, és a mai radikális Izrael-kritikus is. Szóval én

Izraelt mindig is egy szabad országnak és gondolatnak akarom látni, nemcsak egy bezáródó, konzerváló hagyománynak.

Ebből a kettősségből áll össze a mai Izrael, s azért, mert itt beszélgetünk, attól még érdeklődéssel olvasom a Szombatot vagy a nyugat-európai egyetemeken gyakorolt, színvonalas Izrael-kritikát is. Konvenció és nyitottság, kritika és prófétai ostorozás: mindkettő elengedhetetlen az egész megértéséhez.

A kemény Izrael-kritika pedig véletlenül sem antiszemitizmus, mert akkor ebből kiindulva az összes zsidó próféta is antiszemita volt, ami nyilvánvaló nonszensz.

Zeneileg milyen lesz az új albumuk? Eddig mindig kísérletező zenei formáció voltak. Milyen típusú új kísérleteket alkalmaznak ezúttal? 

Több album is lesz, sok emberrel, a következő lemezek is, a jövőben is, sok emberrel, változó csapatban, ahogy eddig is. Nemcsak a már említett Jeruzsálem-tematikájú lesz készen idén, de van egy kísérletező, technoid ügy is előkészületben meg még több, más kontextusból táplálkozó. Több irodalmi lemez ötlet is felmerült, van egy régi Rilke megzenésítés tervem is.

Minden albumunk más és más, sőt egy lemezen belül is merészen váltunk a stílusok között, szóval ha valamiben, a váltásban nem lesz váltás, hűek vagyunk a több évtizedes Anima-hagyományhoz.

Ahogy abban sem lesz változás, hogy nagyon sokan közreműködnek rajtuk, vagy ha nem is közreműködnek, sokakat megidézünk. Az Animában az alapcsapat is változik, vannak olyanok, akik sokáig itt időznek és visszatérnek, és vannak olyanok, akik maradnak, ki és bejárás van. Ebben sem vagyunk „igazi” popzenekar. Mondom ezt annak ellenére, hogy mostanában sok „hagyományos” dalt írunk, persze azokban is van csavar, csak az éppen nem a felépítésükben rejtőzik.

Három évvel ezelőtt a Heti Televízió vendégeként már beszélt erről az albumról, sőt, két másik munkájáról is: egy Bob Dylan ihletésű lemezről és egy Stockhausen-szindrómáról szóló munkáról. Ha a világjárvány engedi, idén ősszel egy 20 évvel ezelőtti albumukat, a Gipsy Sound Clash-t is szeretnék turnéra vinni. A három tervezett lemez közül melyik lesz kész a turnéig?

Remélem, mindegyik, de az is igaz, hogy nap mint nap máshova ragadnak az ötleteim, úgyhogy inkább azt mondom: terveim szerint mindegyik. A Gipsy Sound Clash idei verziója, ahogy 20 évvel ezelőtti elődje is, a roma-magyar kulturális viszony szépségeire világít rá, az elfogadás, a megismerés, a szolidaritás paradigmájára. Kethane Po Drom a koncert-turné címe, ami annyit jelent: Együtt az úton. 

25 évvel ezelőtt, a második önálló albumuknak a „Shalom” címet adták. Ezen aktuálpolitikai üzenetként elküldték melegebb éghajlatra a rasszistákat és a neonácikat is, és az egyik klipjükben egy zsidó temetőben is forgattak.  Ezt akkor miként fogadta a magyar kultúrpolitika?

Ez egy gesztus volt egy felbolydult világban, ma már megmosolyogni való, hogy 30 évvel ezelőtt mivel lehetett provokálni a közéletet. Mindig voltak markáns megnyilvánulásaink, hol a roma-együttműködéseinkkel, hol a napi politikán túlmutató ötletekkel, vagy akár a magyar identitás kitágításával, Kós Károly és az erdélyi gondolat projektálásával.

Az aktuális politika reakciói felfokozott reakciók voltak, de legalább arra jók voltak ezek a színterek, hogy elmondhattuk véleményünket a modern társadalomról, az együttélésről, a kultúráról, mint a hazaszeretet megnyilvánulásáról, az elfogultságig szeretett Erdélyről, a határokon átívelő magyar kultúráról, amibe beletartozik a máramarosszigeti zsidó hagyomány, a csíki székely konvenció, a magyar roma hagyomány, szeretett Vas megyém, apám Balatonja, zsidó nagynénéim és unokatestvéreim, másik oldalról pásztorok és zenészek és horvátok és svábok, nagyapám fiatalon meghalt felesége, Friedmann Katica, akinek a teljes családja a holokausztban veszett oda, nagyapám Illyéssel és Lázár Ervinnel közös Rácegrespusztája, a zsellérek élete és szenvedése, szóval minden.

A régi kulturális vitáink ma már megnyugodtak, ma más polémiák vannak, amiben a „politikai” vénám jottányit sem lett kevésbé radikális, csak áthelyeződtek spirituális alapra a fő kérdések.

Furcsa idők lehettek az előbb említett évek a popszakmában is. A Himnusz zenei feldolgozása miatt még parlamenti vita is kerekedett önökből… Az együttes a tagok állandó jövés-menése ellenére is változás nélküli tudta fenntartani imázsát abban, hogy látszólag sem a szabadsága, sem a függetlensége nem csorbult. Persze lehet, hogy tévedek. Az ATV-nek 5 évvel ezelőtt azt mondta: „Zenekarom egy attitűd, világlátás, gondolat, nem pop vagy rock együttes„. Ma, 2020-ban milyen ez az attitűd? 

Ugyanaz. Semmi sem változott. Maximum nem érdekelnek annyira a felszínt kapirgáló napi politikai viták. A „politikám” annyi, hogy ugyanúgy hiszek a sokszínű és szabad Magyarországban, mint 30 éve. Ezeket a kapcsolódásokat keresem minden irányban, hiszek a civil Magyarországban, abban hogy eljön az az idő, amikor nem a párthűség határoz meg mindent.

Nekem egyre tisztább az a tapasztalatom, hogy nem történt itt semmiféle rendszerváltás, minimális elitváltás történt, a szegényebbek még szegényebbek lettek, s az orvosok, tanárok, a kultúra robotosai ma sincsenek megbecsülve, akár az államtól, akár a piacról várják a segítséget, éhhalálra vannak ítélve. Ezért mondtam, hogy

nemcsak szellemi értelemben, hanem egzisztenciálisan is csak az lehet a megoldás, ha egyszerre több munkát végzel, több szenvedélyednek hódolsz. Ez fárasztóbb lehet, de kisebb eséllyel piszkolódsz be.

Ha meg a „politikámra” kíváncsi, az nem különbözik attól, amit Ferenc pápa Laudato sí’ kezdetű enciklikájában is olvasható, vagyis hogy az isteni mintára teremtett világ egy kapcsolati háló. Az emberi személy olyan mértékben fejlődik, válik érettebbé és szentelődik meg, amennyire kapcsolatba lép: amikor kilép önmagából, hogy közösségben éljen nemcsak Istennel, hanem a többi emberrel, és igen, minden más teremtménnyel. Mert

minden összefügg mindennel, és ez arra hív minket, hogy az egész világot átszövő szolidaritás lelkiségét alakítsuk ki. Ez Ferenc pápa szerint nem más, mint az igazi ökológiai megtérés.

Gyökeres változásra van szükség, hogy meghalljuk a szegények és a Föld kiáltását, és hogy ennek megfelelően küzdjünk az igazságért – ezt mondja a pápa, és minden szavával egyetértek.

Ugyanebben a műsorban azt is mondta, hogy „A politika álságos. Elbeszélünk egymás mellett, a szavak devalválódnak. Szánalmas és silány lett a közbeszéd”. Két éve Martonvásáron él. Milyennek látja onnan a világot és benne Magyarországot?

Martonvásár életem, életünk nagy ajándéka. Minden percét élvezem az itteni életnek. Aktívabb, boldogabb lettem itt, és nagyon is belefolyok itt a dolgokba. Tanítottam a helyi általános iskolában, a városi lapot szerkesztem, nap mint nap bejárjuk a kastélyparkot, felfedezzük a környék mezőit, erdejeit, Beethoven, Brunszvik és Vajda János-emlékeit, szóval sokat kapok a helytől. Teljes vadregény, és közben meg 30 percre vagyunk Budapestről. Azt se gondoltam volna, hogy valaha lesz egy házam, most lett. Magaságyás- és tetőcsere-ügyben is kezdek profisodni.

Innen a világot és Magyarországot is szerethetőbbnek látom, bizonyos lettem abban is, hogy a „cselekedj lokálisan” felszólítása nemcsak egy lózung. Ismerjük egymást, számíthatunk egymásra, szóval mindez lehetne kicsiben a széthúzó, Budapest-vidék ellentétre építő magyar pánik-politika pozitív példája is.

De ne feledje, itt azért jóval erősebb az úgynevezett „női princípium”, köszönhetően talán a Brunszvikoknak is, akik megalapozták a női oktatás, a kisdedóvó, a férfiirányítás nélküli gazdaság-vezetést is, s ez mintha beleivódott volna az itteni életbe. Ez elfogadóbbá, békésebbé teszi az életet mifelénk.

„Elkötelezett Szűz Mária-rajongó” még nem adott interjút a Neokohnnak – egy másik interjúban jellemezte így saját magát. Ezt is kifejti majd abban a könyvben, ami a tervek szerint „Miatyánk” címmel jelenhet meg hamarosan? 

A könyv elsősorban a Miatyánk-imádság alapszavait járja körbe, ami tele lesz ószövetségi utalással, hiszen a két könyv gyönyörűen épül egymásra, próféciák teljesülnek be, Jézus meg visszautal a zsidó rabbinikus hagyományra, a zsoltárokra. Oda és vissza. Még a halála előtt is zsoltárokat idéz, szóval ez egy csodálatos egység, zsidó és keresztény hagyomány egymásra épül, ez soha nem volt számomra kétséges.

Egymást kiegészítő tanítások, úgy vannak egymással, mint borsó meg a héja. Aki ezt másképp látja, az mindent a napi rutin és politika felől közelít, holott van, amikor csak szívre kell hallgatnunk. Martin Buber haszid történetei akár Jézus sztorijai is lehetnek, Szerb Antal katolikus neveltetése és zsidó sorsa szintén egybevág és egymást termékenyíti, de akár Pajor Tamás popköltészete is annyira zsidó, amennyire karizmatikus keresztény.

Úgy tudom, ugyanaz a kedvenc külföldi focicsapatunk. Ha most kéne választania, hova utazna szívesebben? Egy meccsre Barcelonába, ahol Messiék a Real Madriddal játszanának, vagy Izraelbe?

Barcelonában már voltam meccsen és noha megveszekedett „totális foci” rajongó vagyok – vagyis inkább a Cruyff-i hagyományt tiszteletem és követem, illetve gyermekkorom holland fociját, amit áttranszponált katalán földre, mintsem egy egyesület rajongója lennék úgy igazán –, de egyértelmű, hogy Jeruzsálem nagyobb hatással volt rám, mint Katalónia.

Jeruzsálem után amúgy is Róma a kedvencem, nekem Jeruzsálem és Róma egy és ugyanazon út állomásai. Mindkét helyen szívesen lennék és sok, különböző meggyőződésű emberrel beszélgetnék. Ahogy telnek az évek, úgy leszek egyre elfogadóbb ideológiákkal, emberekkel, szempontokkal szemben.

Értem egy cionista ragaszkodását a földhöz és értem egy palesztin családfő fájdalmát a ciszjordániai területeken. Értem a Tóra szerint élő hagyományőrzőt és értem a konvencióktól szabaduló, lázadó zsidó emancipációt is.

Herzltől Marxon át, Rosenzweigtől Lukácsig, Kafkától Lou Reeden át Radnótiig, Ginsbergig, Konrádig, Örkényig értem és érzem ezt az ezerfelé ágazó, izgalmas, filozofikus és mélyen spirituális hagyományt, amit ernyőszerűen, jobb híján „zsidónak” hívunk, pedig lehetne rá még ezer jelző is.

A koronavírussal összefüggésben már hetekkel ezelőtt felreppentek olyan évszázados rutinnal szőtt antiszemita nézetek, amely szerint a zsidóknak és/vagy Izraelnek érdekében állhatott ez a világjárvány. Ön, aki az átlagnál jobban ismeri a legfőbb világvallások kulturális és társadalmi-történeti folyamatait, mivel tudná józanságra inteni az ilyen összeesküvés elméleteteket gyártó-, vagy azokat elfogadó embereket? 

A „zsidó”, ha az kell éppen a hivatalos propagandának, akkor kommunista, ha más, akkor „sorosista” vagy civil, ha kell, ókonzervatív, de lehet egyből ezután „migránssimogató lázadó”, ha kell „liberális”, ha kell szatmári ortodox, ha kell nőellenes, ha kell feminista – mindig csodás ellenségképet lehet belőle gyártani. Pedig

ez csak egy primitív maszlag, amit szerintem már csak kevesen vesznek be direktbe, de egy kis gyűlölködő, utalgató összeesküvés-elméletre mindig támadhat igény a politikai térben.

A kérdés ennél lehetne jóval célirányosabb is: az, aki hívő és jól ismeri a kereszténységet, vajon mivel tudná a magukat kereszténynek valló antiszemitákat jobb belátásra bírni? 

„Antiszemita” és „keresztény” egymást kizáró kategóriák. Egy keresztény, ha tisztában van a hagyománnyal, a gyökereivel, mély tiszteletet, testvéri szeretetet érez a zsidóság iránt. A legkonokabb antiszemitáknak mindig ennyit mondok: a Megváltó is zsidó, ráadásul egyáltalán nem véletlenül zsidó.

Olvasmánynak ajánlom a szentatya egyik legjobb barátjával, a Buenos Aires-i rabbival, Abraham Skorkával folytatott Az égről és földről című munkáját. Minden szava kölcsönös tisztelet és testvéri szeretet, sőt kölcsönös istentapasztalat, ajtókitárás és sebgyógyítás.

Ha nagyon radikálisan közelítünk a témához, se zsidók se keresztények sincsenek, az emberek vannak, akiket testvérnek teremtett az Isten.

Beugrott most egy elég érdekes zsidó-keresztény történet mindehhez: Bernard Henri-Lévy húga megtért keresztény. Amikor bátyjának elmondta, hogy katolizálni akar, testvére azt hitte, megbolondult. „Biztosra veszem, hogy ez az őrültség elmúlik, és visszatérsz a judaizmushoz” – mondta neki. A testvér ezt válaszolta neki: »Visszatértem a judaizmushoz, mert katolikus lettem, mert a keresztény egy beteljesedett és hűséges zsidó»”. Ennél szebben szerintem nem lehet keresztény és zsidó identitás összekapcsolódásáról beszélni.