Tisztelt Takaró úr, mire tanítják a gyerekeinket?

Tényleg ez a közös kulturális kódunk? Tényleg a közös tudásanyagunk szintje a szegregáció, a nyílt antiszemitizmus és a Horthy-rezsim dicsőítése, szemben a Nobel-díjas Kertész Imrével? Ez az a hazafiasság, amivel Takaró Mihálynak fel kellett töltenie a nemzeti alaptantervünket?

„Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény, hanem az a feladata, hogy átörökítse a nemzeti kultúrát” – nyilatkozta Takaró Mihály, a NAT irodalmi anyagának egyik készítője a Magyar Nemzetnek.

Takaró Mihálynak, a Tormay Cecile-t és Nyirő Józsefet zseninek tartó, Horthy-rajongó irodalomtörténésznek igaza van, az iskola nem pusztán a gyerekek (megalapozott vagy megalapozatlan) igényeit kiszolgáló intézmény. Takarónak igaza van, mégis elképesztően nagyot téved. Hiába, vak tyúk is talál szemet.

Az iskola egy olyan intézmény, amely a gyerekek egyéni és generációs érdekeit szem előtt tartva a koruknak és képességeiknek megfelelő oktatást és szociális nevelést biztosít, amivel megalapozott tudáshoz és a további életükben szükséges, jól használható készségekhez juttatja őket.

Olyan tudáshoz és készségekhez, amik képessé teszik őket múltjuk megismerésére és megértésére, valamint a nemzeti és az egyetemes kultúra értő befogadására.

Nem azért van az iskola, hogy kiszolgálja az igényeiket, hiszen még gyerekek, és sokszor nehezen lépnek túl az ösztönös vágyaikon. Mit kíván a magyar gyermek? Korlátlan wifit, késői lefekvést és csokit vacsora előtt.

Takaró Mihály: „Itt az ideje, hogy kiegészüljön a mi kulturális kódunk”

A korábban zsidózó irodalomtörténész szerint az új NAT megpróbál „kiegyensúlyozottan” tekinteni a 20. századi magyar irodalomra.

Amikor megkezdik tanulmányaikat, még korlátozott a világlátásuk, még csak a következő lépést látják, még csak a saját kis igényeiket értik és érzik. Nekünk, felnőtteknek a felelősségünk, sőt a kötelességünk!, hogy az elemi igényeken túl megmutassuk nekik saját és társadalmuk valódi érdekeit, és eszközt adjunk a kezükbe, amivel az igényeiket a valósághoz igazíthatják – és megvalósíthatják.

Az ENSZ gyermekjogi egyezménye szerint minden gyereknek joga van a tanuláshoz, joga van saját kultúrája megőrzéséhez, és hogy minden őt érintő döntésnél az ő legfőbb érdeke legyen az elsődleges. Nekünk felnőtteknek, az iskoláknak és az oktatásért felelős döntéshozóknak felelősséget kell vállalnunk a gyerekekért, azért, hogy ép testű, ép lelkű emberekként lépjenek a társadalomba.

Olyan emberekként, akiknek volt idejük gyereknek lenni, játszani, fejlődni, tapasztalni, hibázni és a hibáikból tanulni. Olyan emberekként, akik tudják, mik az igényeik és mik az érdekeik, tudják, hogyan érhetik el a céljaikat (mert nem ölték ki belőlük a célokat), és tudják, a jogaikhoz milyen kötelességek járnak, hogy mit jelent a közösség, a felelősségvállalás, a szolidaritás.

Közösség, felelősségvállalás, szolidaritás – és esélyegyenlőség. Az iskola nem csak a gyerekek igényeinek nem kiszolgálója, de nem lehet kiszolgálója sem a rasszizmusnak, sem a kirekesztésnek, nem szegregálhat, és nem vonhatja meg a tanulás jogát a gyerekektől családi háttér, nemzetiség, vallás vagy éppen bőrszín alapján.

Takaró Mihály ki akarja egészíteni a kulturális kódunkat, többek között olyan szerzők irodalmi kánonba való beemelésével, akik silány színvonaluk és kirekesztő szemléletük miatt oda soha be nem kerülhettek, de akik most hazaszeretetnek álcázott sovinizmusukkal egyre népszerűbbek hatalmi körökben (és interneten terjedő motivációs képecskéken egyaránt).

Tényleg ez a közös kulturális kódunk? Tényleg a közös tudásanyagunk szintje a szegregáció, a nyílt antiszemitizmus és a Horthy-rezsim dicsőítése, szemben a Nobel-díjas Kertész Imrével? Ez az a hazafiasság, amivel Takaró Mihálynak fel kellett töltenie a nemzeti alaptantervünket?

Zsidózó történész fogja hazafiasságra nevelni a magyar diákokat

A Horthy-rajongó irodalomtörténész felel azért, hogy a Nemzeti alaptanterv humán műveltségterületeket érintő részeiben jobban tükröződjön a hazafias szemlélet. 

A múltat nem antikvitásnak beillő tananyaggal kell őrizni. Gyerekeink ma sokszor elavult tankönyvekből, elavult módszerekkel, elavult tananyagot tanulnak. Annyit dolgoznak (mert félreértés ne essék, iskolában lenni, tanulni, viselkedni kemény munka), amennyit mi, felnőttek, sőt, sokszor többet. Beemelhetetlen anyagmennyiség tornyosul előttük és végletekig feszített pedagógusaik előtt.

Választaniuk kell a jövőjüket jelentő magolás és a jelenüket jelentő gyereklét között. Ez nem helyénvaló. Ez nem egyeztethető össze sem az oktatáshoz, sem a szabadidőhöz való jogukkal és főképp nem azzal, hogy minden, a gyerekeket érintő döntésnél az ő legfőbb érdeküknek kell az elsődleges szempontnak lennie.

A gyerekek sokszor pokoli idegesítőek. Kérdeznek, és nem fogadják el az elkent válaszokat, véleményük van, és a véleményükhöz elképesztően nagy szájuk. Nekünk, felnőtteknek feladatunk és kötelességünk, hogy a szarvaik letörése nélkül irányítsuk konstruktív mederbe a bennük feszülő indulatot.

Hogy egészséges lelkületű, céltudatos és öntudatos emberekké fejlődjenek, akik értik térben és időben az összefüggéseket, és túllátnak a maguk kis igényeinek a buborékján. Igaza van Takaró Mihálynak, az iskola nem a gyerekek igényeit kiszolgáló intézmény, hanem jóval több, jóval értékesebb, összetettebb és nagyobb felelősséggel bíró szervezet, hiszen nem kevesebbet, mint a jövő generációt bízzuk rá.

Azért van az iskola, hogy naprakész szakértelemmel, modern módszerekkel, gyerekközpontú szemlélettel állítsa tanulóit útjukra. Hogy megtanítsa – nem csak a kivételezetteket, hanem minden egyes gyereket –, mik a jogos igények és mik a hosszútávú célok, amikért érdemes áldozatot hozni. Hogy olyan felnőtteket neveljen, akik megbízható tudás és létfontosságú kompetenciák birtokában célokat tudnak kitűzni és elérni. Hogy megtanulják és megtapasztalják a diákok, tisztességesen odatett munkával lehet eredményt elérni.

Az iskola nem a gyerekek igényeit leső és kiszolgáló intézmény, hanem érdekeinek az őre, megóvója és megvalósítója.

A szerző az Egység főszerkesztője

Mit kezdjünk a nyilas írókkal?

Érdemes eltűnődni azon: miért szívügye a Fidesz politikusainak Wass, Nyirő és társaik „rehabilitálása”? Pelle János írása.